Versek

csökkenő sorrendben

tehénszemem nőtt
nagy barnabársony labda
ha még egyet gurítsz rajtam
beleférek egy gyerekrajzba

falevelekből lombot, fecniágakból koronát 

 

s ha újra kezdeném az útat
csak nálad kötnék ki
napfényedben égetnem
emberré asszonyarcomat

öreganyád hintaszékben
feleséged az öledben
karban ringó csecsemőd
unokád eltemetőd

vércseppednek bíbor súlya
vad ölednek gyilkos vágya
lennék szemedben mégiskék
nődet derűvel hűsítném

homlokodon bújnék ráncba
tenyered simogatásra
szájad csókra csiklintnám
ajtód sarkig kitárnám

s ha az út kezdene újra
mindig bensőmet boncolva
kutatva bennem a fényt
úgy ez az út Te legyél

egy hetyke hajnalon, egy suta esten

néha én sem értem szavamat
számomra is idegen
olyankor nagyokat hallgatózok
s reménykedem hogy bár te érted

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

ma hajnalban nem féltem
keljfeljancsi üldögéltem ágyam közepén
megháborodott az ítéletidő
vagy csak vihart fitogott a hajnal
nem tudom
de nekem mosolyognom kellett
s nagyképűen folytatni álmomat
ezt nevezed dörgésnek villámnak
idő!
motyogtam
ha lesz időm
egyszer tán mutatok neked ezt-azt

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

ha a női szépség receptje
a meztelen testet naponta
tíz percig öltöztető férfiszem
úgy pucércsúfon álldogálok
köröttem tükör egy szem se

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

ne félj tőlem nem bántlak
csak ami holt az lesz holtabb
előbb holtabb aztán semmi
így kell babám annak lenni

ne félj tőlem nem bántlak
csak ami hegy az lesz szikla
előbb szikla aztán kavics
így kell babám hegynek halni

ne félj tőlem nem bántlak
csak ami csepp az lesz patak
előbb patak aztán tenger
így kell babám velem lenned

ne félj tőlem nem bántlak
csak ami ég az lesz szikra
előbb szikra aztán máglya
így kell babám tüzed várjam

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

közösülés
közös ülés

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

csettinthetnék
egészségemre való tekintettel
lihegve jönnél
senkire se lennél tekintettel
de én csak gyúrom-gyömöszölöm nyelvem alá csettintgetéseim
attól félek mi lesz ha ki találom hányni

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

egy kis csendet kérek csak
magamtól
magamnak
nektek
talán ha virágmagot vetek szájamba
csak jövő tavasszal kelek ki


felnégyelt egy gondolat

nem úton járok
útkereszteződésben állok

Perlekedések veled és Veled

veled:

egy kicsit kihullott egy szemem
le is törött vagy három szárnyam
lelkesedésem bezártam
magányból vésett kőkockámba

márvány homlokodhoz homlokom
szorítnám verném míg fájna
jeges borogatásod álmodnám
minden túlparázs villanásra

ez a pár sor se neked szól
agyonütne ha hozzád érne
óriás kezembe karcolom
tenyerem ráncain jól elférnek

lepereg rólam ami van
a múlt cipőmben betét
kicsit jobban látom talán
jövőkalapom peremét


 

Veled:

úgyse adod azt amit kérek
tartsd meg hát nyugodtan magadnak
önzőséged, Istenem, jól ismerem
arcomra pingáltad arcodat

néha jobban tudod mi nem jó nekem
gondolod mint egy bölcs apa
a szülő is gyermekein tanul
mutasd hát legkisebb fiadat

elhalmoztál ajándékokkal
kertek mély egek virág
zsebre vágjam és fütyörésszek?
ha lenne legalább egy kutyám

száz út elé állítottál engem
egy embernek egy is elég
pozdorjává töröd a fejem
mit mondjak kegyetlen egy játék

nem válaszokat kérek tőled
öreg vagy tán már fiad se vagyok
szánd meg bennem az unokát
nyomj fejemre bár egy barackot

testemből sátrat szőttem neked
őrízem rámtestált szikrád
kérlek légy kicsit irgalmas
ha majd leváltod megfáradt szolgád

ha túl keményen csépelsz megjárod
kihull belőlem minden lisztnek való
s hogy pirul majd két óriás orcád
ha fiad kovakenyérrel kínálod

s ha majd kisajtolsz engemet
legyek zamatos jó öreg borod
részegedj meg egy pillanatra
felejtsd el öröklét bajod
  

 

szieszta

egy délután
amikor ébredő szellők gyógyították
a hőség sebében lüktető világot
az Isten virágot teremtett
az Ember függőágyat font


rezzenés pilinka

minden ágadba ha bognak
gyökeredbe szippanónak
leveledbe erezetnek
ha kérdeznéd
hol vagyol


tegnap szinte elrepültem

ágyneműt mosott a gép, a nagy teraszra terítettem, a szőlőlugas fölé

szédelegtek, sziporkáztak, táncoltak és részegeskedtek a déli kánikulában a lepedők

tántorogtam, hunyorogtam, szaglásztam és tapogatóztam a nagy fehérek között

s amikor leszedtem, ujjbegyeim kéjesen ropogtatták, arcom beletemettem

lefele a lépcsőn kiabáltam, jaj, mindjárt elrepülök

fogjatok meg

fogjátok meg, fúrjátok bele arcotokat, mi kell több

Istenek csemegéje

kemény dió vagyok
nem bírnak egyszerre feltörni
így aztán minden nap törögetnek rajtam egy kicsit
reccs ropp pakk
kicsit meghasadok minden nap
és én szurkolok nekik
hogy sikerüljön
tudom
nagyon finom a belem
kár lenne
ha héjába száradna
istenek eledele


kis csacsogások

talán mély arcodra tenyerem
úgy lebeg takarót
mint kislány megszeppenéseimet
letörlő mosolyod



elgyámoltalanítottál, igen, éretlenné csöktem, vissza valami kibomlás előtti időbe, titokzatos fények, hangok, beszűrődő szavak, sejtett érintések korába
nem tudlak nem nézni
néha azt hiszem, szemem odagurul öledbe
megbénultam
nem tudom kinyitni magam, csak te tudod a jelszót
standby bébi
kuksolok
















meztelen guggolok
valami parton
vagy inkább sziklán
szorosan kulcsolom térdem
hajam versenyt nő az idővel
forog velem a föld
fentről nézve már csak buglya
egyre kisebb
hajam gyökereit
beszívja a kő
elfogytam

harjoittelu/gyakorlat 

 

rakastuinko mielestäsi sinuun
hymisin sun selkääsi
mistä minä sen tietäisin
selkäsi vastasi
mutta sä tiesit
kyllä niin hyvin tiesit

szerinted beléd szerettem?
zümmögtem hátadba bele
hát én azt honnan tudnám
hátad válaszolta
pedig tudtad
bizony nagyon jól tudtad

hézagos hét-köz-nap

csend cseng bong
kék fehér szót
zöld fa árny
pszt csitt lásd


szemmérték

csordultig telik
a szem
a mosoly
a ránc

csontig kopik
a kéz
a fogom
a tánc





csere-bere vásár

örvény tüzemtől ne félj
vörös csíkban száll az éj
kint se én se bent se te
öröktől tart a csere

csere-bere meddig ér?
ahol mindig ég a kék?
ahol megvakít a fény?
nem láthatod meddig ér

csere-bere örökzöld
fűben fában zöld a föld
vérkeringek jajdulok
húsod fáj ha-hajnallok

a vásárt ki kötötte
emlékszik-e tettére
talán mikor nem tudjuk
én dobogsz-e? te dobogok?

ki vagyunk?


merre?

sziklává?
tengerré?

nem a szikla
nem a tenger

a tenger sziklát nyaldosása
a csobbanás


metamorphosis edomanie

boldogság az is
ha mostly vega pocid
hirtelen carnivor
élet rulez



csendhullámokból kagylódal

a szomrúság nem kételkedik a könnyben
a harmat a napban
a nappal az éjszakában
a szenvedély a szerelemben
a szív az örömben
az élet a halálban
az igaz Istenben

miből lesz hát a kétely?

ki mondja meg nekem?


érintkések

havat hisz úgyis elolvad
fenyőt bár mindig zöld
ne törődj az ég
nem mindig ég s szemed sem égeti
mindig a könny

mint két fenyősor
hagyni a levegőt
közöttünk táncolni s ujjbegyeinket
a legnagyobb csendben
cikcakban összeérinteni





skizofrén sálálá

ma reggel azt hittem, megbölcsültem
pedig csak az égből az áldás
s a virágból a pompa
csordogált csendben arcomra

mint ereszről az eső,
patakokban a könny,
szájamból a szó,
ujjamból a sor





Dombocskás dal
 

hasad a hajnal hasa
rikkant a rigók hada
álmosat ásít a hajnal
paplanba bújt az éjszaka
kacag a nap az égen
jó kedvben jó remények

kunkori macskafarkak
háztetőket faggatnak
borzasan vakkant a kutya
nem tudja, mi is a baja
kacag a nap az égen
nagy szemekben nagy lélek

harmatot kortyol a fű
reszket a százlevelű
megfázott a szegény nyárfa
elkelt volna egy kabátka
kacag a nap az égen
könnyektől zeng az ének

dombokon szalad a zöld
dombomban kisgyerek nő
minden nap annyi sok csoda
nincs annyi kéz- és lábujjam
kacag a nap az égen
testekben harangélet



Babóca

babóca, babóca
hova lett a lóca
hova üljön anyukád
míg a hasa táncot jár

dudorodik köldöke
nőttön nő a gyereke
itt egy popsi, ott egy láb
kis fejecske, domborhát

simogatlak, becézlek
én ideki, te ott bent
így épül fel a világ
a sokburkú szivárvány



Dúdolócska


alma vagyok, karika
nem guruló Marika
pocakomban napocska
bingyóalma, magocska

bikfic vagy te, zakota
kicsicsumpi, bambita
kincsem, fényem, csillagom
mindenségből szaggatott
   
 

Fecni 

ne szőjj mesét a testemből
kezeddel ne varrj bőrömbe apró harangokat
ne ölelj egy zenekart belém
nem bírom hallgatni magamat


csak a derű óráit számolom 

 

tudod, könny sétál a szememen
egész nap, ki sem hull, be sem fagy
csak ott lebeg, békén se hagy
hogy még csak egy simogatást se küldhetek
se semmit
csak ülök itt magamban, cirógatom kedves gömböm
mely úgy zárt be, hogy végleg megnyitott
s jelenemnek ígér sok jövő titkot
ezerszép csudát
pici kezet-lábat, lombos ragyogást

barátaimmal nagyokat kacagok
akkorákat, hogy néha belereped az ég
s hull a nyakunkba a kék
mint szilánkokra tört tükör
tükrei egymás szemének

a millió sziporka közt
szinte teljesen elveszek
tudom, magamra csak úgy lelhetek
ha azt az egy fényt, aprócska sugarat
mellyel először világítottad be kallódó árnyamat
ismét rám sütöd
s kibomlasztod belőlem az embert, az anyát, a nőt

kint arany tavasz van
lobban az ágban a rügy
virágban kucorog a gyümölcs

tudod, könny sétál a szememen
egész nap, s egybemosódik tekintetemben
ég és föld, tér, idő




virágszirmok

viseld, ami a tied
méltósággal,
ne panaszkodj,
ne dicsekedj,
csak mint virág a szirmát.

pont azt kapod,
amit érdemelsz,
ez nem más hibája,
ez nem más érdeme,
a beképzelt hiszi,
több jár neki,
a beképzelt hiszi,
kevesebb,
pont azt kapod,
amit kapnod kell,
ez nem a te hibád,
nem a te érdemed.


minden, mit kapsz, ajándék,
fogadd el,
hajts fejet,
ajánld fel,
hajts fejet,
csak mint virág
napot, esőt, illatot, színeket.

nem vagy másnál
se több, se kevesebb,
ahol vagy, ott van a te helyed,
ahová mész, ott lesz a te helyed,
csak érezd magadban a Virágot
s a Kertet.



arcok

van, aki él,
kifele, befele, fel- és alá-.

van, aki fél
s míg inge, kabátja kifordítva,
nehogy megcsalják,
(hisz az, mily szégyen, gyalázat volna, ó)
s életét elemlámpa fényénél biztosítja,
felfeslik a ruha korca,
a visszafele járó óra,
az egyhelyben toporgó szökevény,
az élni képtelen élemény,
az égig féktelen tünemény,
a mindig nyelvet lógató hajsza,
a boldogságot kergetők bajsza,
felfeslik minden, ami férc
és szemberöhög rút álarca
mindennek, mi véltből él

de tengerek mélyén
csendben, titokban,
a kagyló vajúdja gyöngyszemét



cím nélkül

nincs közöd hozzám-
mondod. s kötődsz. világot
vajúdsz. szeretlek.



a cseppekről

csendórákba fagyott percek
őszsötétbe borult szemek
hangjukba halt énekek

*********************

álomillatú fejecske
körbe, körbe kicsi kecske
fényostorból holdtitok

*********************

napbirokra keltek reggel
naphancúrba fogtak este
s alvás előtt meggyomrozták
a köldökök mögött lakó
csillagot




I masturbate

I masturbate
rikítja fekete
trikóján a fehér
az igazság míly kemény
csorbát ejt
a köz erkölcsén

sok sovár
fej fordul utána
rácsodálkoznak
raszta hajára
szemöldökük csupa
kérdőjel
I masturbate?

 
Tavasz

a mi mindennapi derűnket
add meg nekünk a csodát
betonporos rengeteg
nem ígér holnapot se mát
a tavasz ereje kinnreked
be csak a fuvallata ér
a veréb szürkét berzenget
repedésben rügy a remény
hogy egyszer nekünk is házunk lesz
udvarunk virágzó fáink
zöldellni fog a ragyogás
s világunk közepén állunk...

a csendben a város feldübög
szívem hangja eltéved
s én itt maradok szomorún
fejem az asztalon
(f)élek


idei buzgóságok


Társ

Akár a hegy olyan szép vagyok
Büszkén állok fejem feltartom
Nézek széjjel

Te is megsejtetted én édes társam
Aranymadaram mi a szárnyalás
Szárnyad levágták

Erős száron nőttél arany búzakalász
Nőttél növekedtél köréd tekeredtek
Mérgező indák

Szempillámból szárnyat szővök neked
Mérgező indáid fogammal tépem le
Nézzél széjjel



Hévizi szusszanás

A nyersszagú reggeleket szeretem,
a tavasz támasztó ébredést,
az öreg fában a korhadást,
a lassú őszi pusztulást.






Hajajj

kit érdekel
mi lesz veled
ha éjjel kínoz
a végbeled

ha stresszed oldó
rossz álomportól
a szemed végled
kimered




Édes

Nem szoktattatok kevály pompafényhez,
Csak szoktattatok virágnak kelyhéhez,
Virág melegéhez.

Nem beszélgettetek híres, nagy szavakkal,
Csak beszélgettetek igaz, csendes szóval,
Hétköznapival.

Nem öltöztettetek selyembe, bársonyba,
Csak öltöztettetek egyszerű ruhába,
Emberszabasúba.

Nem neveltettetek híres iskolában,
Csak neveltettetek életreszolóan,
Derűs dorgálásban.

Nem élhetek én se soha más szavakkal,
Csak élhetek mindig virággal, csodával,
A mindennapival.





Vastaanotto

Ollin isälle

tähdet valvovat hiljaa
nyt olen täpöyksin
valkoiset lumikukat
putoavat minun silmiin


suljen täynnä silmät
kaukana vihreät silmut
näin tyhjin käsin
ottakaa vastaan minut




És itt jön a fordítás is, a finnül nem tudóknak. Egyébként első saját írásom fordítása egyik nyelvről a másikra. Ejsze a magyar se lett rossz.


Vendégfogadás

(Olli édesapja emlékére)

csillagok őrködnek csendben
csupaszon magamban állok
szemembe szállingóznak
fehér hóbólvirágok

becsukom csordultig szemem
távolban zöldellő rügyek
üres kezekkel jövök
fogadjatok be engem


Şi în română....


Primirea

liniştea stelele veghează
stau gol de o singurătate clară
şi-n ochii mei plouă dansează
flori de zăpadă

închid ochii mei plini
departe mugurii se deschid
primiţi-mă chiar dacă vin
cu mâinile goale



elkésett harangozók

harangoznak valahol mélyen
verik a harangokat félre
kongok
tép a sok fény szikra
szemem lehúnyom

Bongok
Bolondok

bolond bolond bolondok
későn érkező angyalok

bánatomban lenyeltem a napot


Légnyomás

harangoznak
belül kongnak
a sejtjeim
fogvacognak
meghalok

kristálycsengés
csilingelés
a kacagás
a gondolat
megfagyott

testemből lett
szobrom nézem
a nagy csaló
ennedszer is
elkapott



Kavalkád

szemöldököm elszállt a szélben
hajam hová lobogott
szoknyám vörös pörgésével
milyen egekben ropogott
ropott bolond
bolondító táncot

hová szoródtam szét
nálad látásom hagytam
nálad hársfa sugarat
neked hajdani herceg
egy napfényes út maradt
Amszterdam reggeli parkban
mögötted ültem a biciklin
lában kalimpán harangolt
s szédült alattam két kerék
neked hajdani herceg
egy napfényes út maradott
szépen elképzeltél
most ismét engem képzelődsz
London ködös utcáin
varázsolom neked az időt

ó hogy énekelném ismét
le az égről a csillagot
hogy roppantanám erős kezemben össze
az összes hazug maszlagot
életem nagy hazugságait
mind bedobnám a folyóba
fejem levennén nyakamról
s testem cigányul táncolna
őrjöngenék egy óriás kalapban
meztelen alája bújnék
édes mérgező gomba
eszed szelíden megölném
szilajon szívnám a zenét
hogy talpamból is az folyna
tánc s a könyökömön a könny
micsoda fergeteg volna
mindenki szoknyámba szédülne
nem haragudna rám senki
nem is félnének tőlem
csak nevetnének csak nevetnének
s elhinnék ilyen az élet
elhinnék igaz a szó
hogy néha még én is félek
ettől a vadszívű barna asszonytól
ki piros szoknyába bújva
pörög a messzi magasba
hajdanvolt holland hercegem
vajon most milyen lennék
ha nincs az a régenvolt múlt
ha nem nyitod ki ezt a kaput

s te édes kicsi kincsem
tudatlanul ülsz mellettem
nem tudod mennyire félek
milyen óvatosan tartlak
hogy óriás kezeimmel
össze ne roppantsalak téged
is
kint talán most hull le a harmat


Italosz

tudom egy tequila nem vált meg engem
sem egy pohár vörösbor
nemes italaim aranyból bíborból
de ereimben csiszonkálnak
s cigánykereket vetve
bolond ingert csalogatnak
kényükre-kedvükre
lábaim nagyot lépnek
Óperencián túlra
szárnyaim messze visznek
bele a láthatárba
hátam gyönyörűen ível
az esti napsütésbe
kábuló combokkal kérlek
szeressél agyon engem
s te szememre pillát csókolsz
ajkaid nyomán virág friss fű nő
remegő pórusaimból

tudom nem váltotok meg engem
tequila pohár vörösbor
de öröklött magányomra húztok
egy tűzbőlnőtt szép asszonyt







Múzsa

Még sokszor tied a versem
Sokáig magamban tartlak
Korosztolsz mélyen bennem
Szakad egy vékony szalag

Tüzem múzsája maradsz
Lángom magasba téped
Ha valami izzik bennem
Neked írom le épen

Soha meg nem bocsátok
Sorolnám vétkeink szépen
Áldott átkozott kínom
Könyörgöm maradj vélem

Ha jég is belül a dallam
Segíts hogy dallá égjen
Ha merev is fáradt kezem
Segítsed versbe ékem


Kérés

Istenem nem sokat kérek
Csak az erőm tarts meg nékem
Az életet adót

Add hogy az emberek szívét
Messze egekig kacagtassam
Ragyogjon az ép

Ha én magam rogyom össze
Adj mellém bort zenét verset
S egy férfi erejét

Hogy mindig talpra tudjak állni
A reggeleknek dúsan hahotázni
Fejem megrázni

Legyen mindig bíborvörös ruhám
Aranynarancs fényem virágból
Mosolykoronám

De talán túl sokat kérek
E bőséghez kevés egy élet
Szord hát kincseid széjjel



Vezi?

Sunt ca un negru însetat
De un alb îndoliat
În raza lunii


M-ai spart ca pe un bec stricat
Ca pe un soare îngheţat
Ce nu mai dă lumină

Sunt o fereastră fără geam
O oglindă c-un negru val
Nu mai vezi prin mine

Vrei ca un scai să te iubesc
De noi să să nu mă-ndepărtez
Nu mă mai vezi bine

Cerul meu te doare - zbor
Sicriul meu îţî place - mor
Sunt eu când mă trăiesc

Öles a bánat

Magamat élem
Magamat halom
Néha te is
Átlátsz a falon
Hallod a nótám

Kincsemed kéred
Kincsemet féled
Magam csak így
Adhatom néked
Rettentő szépen

Öl az ajándék
Él az ajándék
Bosszúd hálából
Éles sebet tép
Öles a bánat


Kopogó tél

Kopog a kő kopp
Károg a holló
Szürke kedvű telek járnak
Elkerül a hó

Nem hull az oldó
Fehér takaró
Betonbeton ködben állunk
Hallgat a város

Csitt csitt angyalom
Ne szipogj nagyon
Éltedmentőn éltedváltón
Tán befed a hó

El

Engem hazai földbe
Nyers fű védelmébe
Temessetek el

Testem a mélyben
Természet rendje
Porlassza el





A tudás trolibusza


órák előtt röpke félórára
röpke sörre sarki kiskocsmába
ültünk Marikával
és mesélt egy „mesét”


a trolibuszban sokan zötykölődtek
boldogok és boldogtalanok
tarka ruhás bohó suttyó kölykek
és rongyolódott koszos bolondok

egy házicipős öregasszony mellől
mint leprástól húzódtak félre mind
még lehány minket ez a kurva lotyó
sze’ elitta már pénzit s az eszit

gondolatban ki tudja hol ülve
kinek mondta tanult dolgait
szavalt hadart egyre szemlesütve
és észállítók voltak szavai

a zötykölődő zsúfolt trolibuszban
anyanyelvén szólalt meg Shakespeare
s a tág szemekben sorra felragyogtak
sok irodalmak legszebb gyöngyei

ha provokálták csak még jobban fújta
a festők zeneszerzők műveit
tudásának lángja elégette
rongyait és házicipőit

leszállni készült s az előbb még
külsejétől szétszéledt tömeg
most sűrű gyűrűjén nyitott rést
a humanistának – eltévedt




Elképzelt öregkorom


Elképzelem vénasszony magamat,
huncut leszek s nagyon, nagyon kópé,
ülök majd verandámon a fa alatt
tiritarkán s szívom a pipámat.

Te szivarozni fogsz? – képped el Miki.
Nem szivarozni, pipázni, kedves, bizony.
S a nyári delet sörrel hűsíteni,
az éjszakát vörösborral fogom.

Néha vadul hajtom hintaszékem,
szalmakalapom lipinkáz fejemben,
a vénasszony már megint ivott, mondják,
de szeretni fognak a gyermekek.

És írni fogok mindenről, mi fontos,
az előttem virágzó szerény gyümölcsfákról,
a naplementéről, Istenről, gyerekről,
a meg-megváltó kegyes elmúlásról.

Annyi időm lesz, mint égen a csillag,
lépteim számát nem számolja senki.
Egy reggel utólszor nyitom ki kapumat,
szólítanak, ideje indulni.

Egy séta kietlenéknél

silány arcokon porcelán
hamis kéjek és cicomák
sok éhes férfi szem vigyáz
vigyázz lefolyik a máz

tettessél testes orgazmust
kapkod egy mély orgánum
hiuságomat jól vidd át
az éjen ha nem nuku nász

ördögi körben jár a tánc
sok mohó est és kicsi vágy
komiszkenyéren szembogár
lapos lelkeket visz az ár



Mese a bajusztalan macskáról

Volt egyszer egy csacska,
csalafinta macska,
az volt benne csalafinta,
hiányzott a bajsza
s ettől olyan kurta-furcsa
lett a szőrös arca.

- Bajusztalan macska!
- kiabált a gazda -,
ilyen szégyent nem látott még
ez a gazdag porta!
De én ugyan nem várok míg
feldobod a talpad.

S azzal szegény csacska,
csalafinta macska
úgy ahogy volt, bajusz nélkül
kirepült az útra.
Azt se tudta merre fusson
szét a nagyvilágba.

Kicsi volt a macska,
alig serkedt bajsza.
Nem tudta, hogy rövidlátó,
megvénült a gazda.
- Mi lesz velem? Furcsa vagyok!
- miákolt a porban.

A kicsi Boróka
épp akkor ment arra.
- Ezt a kicsi bajuszkirályt
elviszem magammal.
Hogy fog neki örvendeni
anyóka s apóka!

- Csúfolódik velem
ez a kicsi lányka,
de legalább magával visz,
nem hagy ott a porban -,
nyalta magát s vigasztalta
ölében a macska.

- Kicsi ez a macska,
épp csak nő a bajsza,
még megeszik az egerek -
viccelt az apóka.
- Nosza, adjunk neki tejet -,
szólott az anyóka.

S ahogy nőtt a csacska,
csalafinta macska,
úgy nőtt vele a bajsza is
meg a füle, farka.
Bajuszkirály, kandúrkirály,
irigyli az utca.

Ha kíváncsi vagy rá,
kérdezd meg anyókát:
- Hol van apó? Mert
ölében ott nyújtózik Orbán.
Így hívják a most már kajla,
csalafinta macskát.

Ha apónál nincsen,
keressed a csűrben,
Ráncba szedi egéréket:
- Ki is az úr itten?
- Te hordod a bajuszt, Te vagy! -,
cincogatják rendre.

De macskatavaszkor
ne keresd a csűrben,
kerítésen, háztetőkön
fénylik fel a szőre,
amint éppen bajuszpuszit
ad egy macskahölgynek.





végső álmom a szatyorban

egyszer elalszom
de mint a régen
kihunyt csillag fénye
valami belőlem
tovább utazik
bennetek ragyog újra
míg utolsó sugaram
is el nem tűnik egy
mély szatyorban
s aki tartja csak
akkor jön rá
Edó már rég
Álmát alussza

4 gyermekvers

A szélhámos gólya

Egyszer egy tavasszal
erre szállt egy gólya,
hófehér volt tolla,
piros csőre, lába.

Fején korona volt,
aranylánc nyakában,
lábán ezüst csizma,
bársony a kabátja.

Sok falusi gólya
futott ki a tóra.
Mind csak kelepelték:
Gólyakirály elé!

Vittek kígyót, békát,
vizisíklót, csótányt.
Ürült a sok kamra,
gólyafészek alja.

Terült, terült asztal,
s mit szem s csőr kívánhat,
halat s romlott májat
gólyakirály kapta.

Szólt az egyik gólya,
kedves Király gólya,
tisztelj meg csőröddel,
tömd meg a bendődet.

Köszönöm, köszönöm,
válaszolt a király,
én jóllakom előbb,
aztán kinek mi jár.

S nagy lakomát csapott
tóparti szálláson,
hordó nagy hasában
mind eltűnt a sok jó.

Ahogy pöffeszkedett
s nagyokat nyújtózott,
szárnyából kihullott
egy reklámnádibot.

Az volt a reklámon,
nem múlik a hónap
s jön a madárcirkusz
mindenféle show-val.

A gólyanép hőkölt,
jól megrökönyödött,
ál-gólyakirálynak
ment a sok jó falat.

Szétszéledt a népség
vadászterületre,
kis, éhes gólyáknak
vacsorát lesni meg.

- Mit vagytok úgy oda,
kiabált a gólya,
örülhetnétek, hogy
falutokban jártam.

Felnézett az égre,
lopózott az este.
- Ma már nem szállok el,
lefekszem a földre.

S ahogy kövér hasát
letette a gyepre,
jött a róka koma
reggelit keresve.

Nem hitt a szemének.
Földön fekvő gólya!
Közel ment egészen,
szeme, ha káprázna.

Felriad a gólya,
szállna is el nyomban,
ám moccanni se bír,
lábra se tud állni.

Ragadja a róka
torkánál a gólyát
s viszi hazafelé
királyi zsákmányát.



Árnyék ajándék

Faluvégi putriban
élt egy árva fiúcska,
dédnagyanyja nevelte,
ő volt szemének fénye.

Olyan szegények voltak,
egerektől, ha loptak,
almacsutkát, kenyeret,
akkor volt mit egyenek.

Nem is volt ott semmi baj,
éltek ketten, boldogan,
de karácsony jöttével
szomorú lett a gyerek.

Nem is vagyok nagyon rossz
és mégis, az angyalok
kikerülnek engemet,
nem hoz semmit egyik se.

Csendben sírt a nagyanyó,
fájt neki a gyerekszó.
Összefogta két kezét,
úgy kérte az Istenét.

Szegényeknek Istene,
Nézz a fölre, ide le.
Adj a gyereknek csodát,
szívből örülni tudást.

Karácsony reggelére
ropogós hó hullott le
s ropogott a kacagás
a gyereknek szép száján.

Mert az árnyak, láss csudát,
táncot jártak, katonást.
Az ágy árnya bégetett,
az asztalé mekegett.

A macskának árnyéka
Orrot, fület mutogat.
A nagyanyó árnyéka,
nyelvet ölt a sajtárra.

Minden árnyba bohóc bújt,
bukfenc gurult, húnyó húnyt.
Játszótér lett a szoba,
cirkusszerű palota.

Nagyanyó, nézd meg te is
ezt a bolond cirkuszt itt.
Nézd fiam, én nem látom.
Ez a te ajándékod.




A fejkendős óriás

Jártomban, keltemben
mindenfélét láttam.
Sok mesét hallottam,
sokat kitaláltam.
De egyik mese se
volt olyan érdekes,
mint mi történt velem
minap, vagy száz éve.
Akkor még a földön
más szokások jártak.
Az asszony főkötőt
csavart kobakjára.
A férfi se volt rest,
ahogy estelledett,
bajuszkötőt tekert
pofalemezére.
Így volt ez a rendjén,
nem is volt ez furcsa,
mígnem egy óriás
költözött falunkba.

Nem nagyon örültünk,
ezt be kell vallanom,
főleg, hogy szomszédom
lett ez a behemót.
A templom tornya csak
válláig ért neki,
ha tüsszentett, féltem,
házunkat elsepri.
A szeme is nagy volt,
két taligakerék,
két orralyuka meg
két jókora bili.
Szája se volt kicsi,
kábé csak akkora,
hogy a süldő disznót
kettőben bekapta.
Azt se mondhatom, hogy
minket zsarolt volna.
Oly nagy volt félelmünk
bármit, ha kért tőlünk,
duplát adtunk nyomban,
vasárnap kamattal.
Nem is kért ő sokat:
„Minden nap egy malac,
hogy éhen ne haljak,
mert ez meg se kottyan.”

Így éltünk rettegve
s lestük a kocákat,
lesz-e elég malac
vagy belőlünk lesz az.

Az óriás pedig
búsongott magában.
Nem mert barátkozni
senki behemóttal.

Hát egy nyári este,
amikor a pásztor
a csordát terelte
s fehérnép, férfinép
az utcán ment fel-le,
gyönyörű gondolat
jutott az eszébe.
„Sze még kalapom sincs,
nemhogy szép főkötőm.
Bajszom is lelóg,
Nem kunkorodik elő.
Ezért nem szeretnek,
mert más vagyok mint ők.

Másnap reggel éppen
vasárnap reggel volt.
A templomban furcsát
szóltak az asszonyok.
Szombaton mosás volt
s vasárnap reggelre,
amennyi lepedő
ki volt teregetve,
eltűnt mind egy szálig,
s egy paplanhuzat is.

Amikor kifele
jöttünk a templomból,
ott ült az óriás
arcán boldog vigyor.
Bajsza kackiásan
csavarodott körbe,
a falut átérte
hosszában, széltében.
Torzonborz fején meg
fejkendőbe kötve,
sok fehér lepedő
villogott a fénybe.

Előbb a gyermekek
dőltek nevettükben,
de átragadt a kedv
a templom népére.
Olyan kacagás lett,
rosszul lett pár öreg
s a fiatalabbja is
érezte, pusztul meg.
Dörgött a sok ha-ha,
visongott a hi-hi,
s a szomszéd faluban
a hangok alapján
nyári fergeteget
véltek közeledni.

Nocsak, a végén még
itt kezd záporozni.
Néztünk a kék égre
s hát az óriás sírt.
Csendes könnyeket sírt,
mint egy nyári eső
s fejkendőjéből lett
óriás zsebkendő.

Ó, megszántuk szegényt,
Oly’ volt, mint egy gyermek.
Mondta is valaki:
„Ne nevessük többet.”
S hát az egyik kölyök,
mihaszna zakota,
felkapaszkodott az
óriás bajszára.
A sok könnycsepptől az
úgy megsikosodott,
mint egy jó nagy csúzda,
s a kölyök lecsúszott.
Nosza a többi is
kapaszkodott sorra,
óriás kedve is
megjött a játékra.
Így lett az óriás a
a falu hasznára,
játszótérként élt még
sok évet utána.
Hetedhét országban
híre ment nékije,
se szeri, se száma
nem volt gyermekinek.
Nem is kellett többé
éhségtől félnie,
szívesen adtunk már
innia, ennie.
Borjút evett reggel,
disznó volt ebédre,
este könnyű szárnyas,
húsz libát kapott be.

Aztán egy reggelen
házának tetején
híres fejkendője
hirdette elmentét.
Tele volt az írva
ákombákomokkal,
búcsúlevél volt az
kedves falujának.
„Elmegyek tőletek,
-így írta ezt nekünk-
mert már öreg vagyok,
erőmben is gyengült.
Nem meghalni megyek,
mi sose halunk meg,
mi csak átváltozunk,
hegyláncokká válunk.
A világ végénél
két lépéssel odább
Óperencia vár
minden vén óriást.
Annak mély vizében
változom hegylánccá,
fejemből sziget lesz,
hajamból kis erdő,
két taligaszememből
édesvizű, kék tó.

Titeket, felnőttek
már nemigen látlak.
De minden gyermekért
születése napján
álmában sajkán megy
egy szép, vizi leány.
Egy egész éjszakát
tölthettek ott velem
szép sziget csücskében,
óriás kezekben.”




Ajándékként Egy Mese

Kedves kicsi Anikó,
mesemondó szomszédom,
sokat törtem az agyam,
karácsonyra mit adjak.
Törtem kővel, tojással,
tévével és boltokkal.
Leskelődtem, füleltem,
de a vége csak az lett,
a szemem majd kiesett,
a fülemből nyúlfül lett
s a sok, apró csomagot
elkapkodták előlem
piros orrú angyalok.

Egy este meg, hallgasd csak,
libasorban aprítva
furcsa csapat gyalogolt
befele a kulcslyukon.
Elől jött egy kövér toll,
szeme szótól káprázott,
hegyes volt és begyes is,
mint egy hadvezető tiszt.
Utána egy füzet jött,
fehér volt és köhögött
s receptjéről azonmód
bekapott egy kerek szót.
Mögöttük meg nevetve
egy kisleány mászott be.

Kis Anikó, bevallom,
akármilyen nagy vagyok,
ettől a kis csapattól
minden fogam vacogott.
Gondoltam, hát ennyi volt,
értem jött a varázsló,
mert rossz voltam,megbüntet,
radírt csinál belőlem.
S fejemben, mint száz tetű,
nyüzsgött ezerféle bűn.

Mikor gyermek voltam még,
hányszor mondtam, nem elég!
ha édesség csomagból
osztották az adagom.
S hányszor mondtam nem és nem
és megint és százszor nem,
ha valami nem tetszett
nem volt az én kedvemre.
S ha az az utolsó szó
nem volt enyém ÓÓÓ
ordítottam, dühöngtem,
vesztem és verekedtem,
mint egy dacos, kerge kos,
szarvamból csak szitok szólt.

S ahhoz is hogy értettem,
új ruhám ha felvettem,
barátnőmmel sót törtem,
a barátnőm röptében
rámesett s én térdre le,
a ruhámat széttéptem.
Másik új nadrágomban
behunyt szemmel járkáltam.
arra voltam kiváncsi,
lám, elüt-e valami?
Hogyha nem, hát mikorra
érek néném házába.
Túl sokáig nem kellett
eszeskedni ezeken,
beleléptem a sáncba
és akkorát huppantam,
szakadt vászon, szakadt bőr,
szakadt szememből a könny.

Ajándékot adni is
hogy tudtam én, meg nem is.
Egyik barátnőm anyja
ludat vágott, párjával.
Néztük, mennyi kerek szem,
pont, mint sok cukorkaszem.
S szép cukorkás papírba
került szeme sok ludnak.
Ajándékunk jó szívvel
od’adtuk sok gyereknek.
De utána futottunk,
mi is csupa szem voltunk.
Komisz kölykök lestek ránk,
szemet szemért, kiálták.

Töprengeni még tovább,
nem értem rá, mert a lány,
pöttömke tündérgyerek
orromra telepedett.
Néztem huncut, szép fejét,
aprócska virágkezét,
maszatos, kis mosolyát
s megváltozott a világ.
Nem vacogtam, nem féltem,
fülemben ült két ének.
Jól van, mondom megadón,
vedd elő varázsbotod,
s én leszek a daloló,
nótáskedvű radírod.
Gondolom, azt akarod,
a felnőttek múltjából
töröljem ki a rosszat,
a gyerekcsínyt, tréfákat.

A lány olyat nevetett,
orromról is leesett,
gurult nevetés, kislány,
toll és füzet egyaránt.
Látszik, hogy már felnőtt vagy,
gyáva lettél, buta vagy.
Csak az kéne, radír légy,
múltat törlő harci gép.
Hadd jusson csak eszébe
a nagyranőtt gyereknek,
volt ő kicsi gyerek is
s mily jól esett a sok csíny.

S hogy tudják a gyerekek,
a dorgáló felnőttek
pár tíz évvel korábban
ugyanúgy tréfálkoztak,
fogd a tollat, füzetet,
s írd le sorba ezeket.
Még valami, a nevem:
Ajándékként Egy Mese.
A leányka ezt mondta,
s beletáncolt a tollba.
Ilyen csuda estém volt.
Igaz volt-e? Mese volt.

Isten hozott

Aprócska gyermek, megszülettél,
hús-vér világba bekéreztél.
Vajon ki küldött?

Vajon milyen üzenetet hoztál,
szüleidre ki által találtál?
Titok vagy, titok.

Szabadság magot hoztál magadban,
szeretet rügyet, mely virágba lobban,
gyümölcsbe, fába?

Gyere nyitogasd szirom tenyered,
apró kapuid, szíved, szemedet
csodára, Csoda!

Karácsony nagyhete

Karácsony van. Bocsássatok meg hát. Huszonöt évemmel túl sokat vétkeztem, jelenlétemmel hogy meg ne mérgezzem világunk.

Jézus ennyi idősen hol járt vajon? Még bűvös hét év s vajon hová jutok? A fénybe, árnyékba...
Innen, a felhőről nem is látszik az idő.

Bözödújfalu rokkant házában,
rokkant házának két vak ablakában,
két vak ablakában holt lelkek könyököltek,
holt lelkek könyököltek
házaknak lelkei.
„Életem legnehezebb napja volt,
amikor ki kellett venni az ablakot.”

Kivájta saját házának a szemét, a lelkét. Azt hitte megölte azt. De én láttam a képernyőn, házának lelke arcára költözött, öregember szépnek, szeme szögletébe.
Nem hittem volna, hogy Isten is sír néha.
Innen, a felhőről könnycseppnek látszik a tó.

Nem hittem volna, hogy Te is sírsz néha.
Akkor hát megértesz.
Harmincegy éve üzenet ment az Óperenciás tengeren túlra. Megilletődött, egyszerű hangok. Anyám, nagyanyám, nagyapám hangja. Nyugaton élő néni rögzítette a világgá ment testvér számára. Másnap nagyapám gyorsabb, csendesebb üzenetet küldött.
Meghalt.
Innen, a felhőről pontnak látszik a gyász.

Ó én gyönyörűséges, szerelmetes, kicsi, gömbölyű, színes hétköznapi csodáim! Hallhattam nagyapám hangját. Nagy bakkaecskeugrásokkal átszökdeltünk az éveken. Megismerkedtem nagyapámmal. Ő még szépen tudta szólni a szót, annyit amennyit és ami arra való volt.
Feltámadott. Aztán ismét meghalt, eltemette a pap. De én már nem dőlök be ennek. Rájöttem, ezek csak trükkök. Nincs múlt. Nincs jövő. Nincs idő.
Innen, a felhőről nem látszik ki holt, ki élő.

Harmincegy év után üzenet jött az Óperenciás tengeren túlról. Kazettát hozott a nagynéni fia. Fél lábával már a sírban állt, de dolga volt még szülőfalujában. Ezt még add meg nekem, bótolt a Halállal, tudod, én szeretem, ha nyugodt az álmom. Elbúcsúzott hát rokonaitól. Én nem voltam itthon, de kaptam ajándékot, üzenő hangokat holtak világából. Még visszarepült új-régi hazájába, de másnap messzebb repült, örök otthonába.
Anyám adta ide a kazettát. Karácsony nagyhete. Karácsonyi ajándék. Hangfürdőt vettem. Lemostam magamról az időt. Ujjászülettem. Csecsemőszemem felfedezi a házon az ablakot.
Innen, a jászolból csillagnak látszik a felhő.

Mese a vörös királykisasszonyról és a kék királyról

Messze földön, földközépen,
fényes égnek közepében
élt egy király három lánnyal jókedvében,
három leány büszke apja,
két szép tündér édesapja.
Két leányát, két szép tyúkját,
aranytollút, ezüsttollút
férjhezadta,
Napkirálynak, Holdkirálynak odaadta.
Odaadta leányait ragyogó ékes madárnak,
égi fénynek, égi bájnak.

Teltek napok és hónapok,
évszakok és évek múltak.
Szólt a király eltűnődve:
- Hát teveled mihez kezdjek,
vörös madár, kicsi csibe,
mi lesz veled legkisebbik,
termetre legsudarabbik?
Kérőd ha még akadna is,
vörös szemed vadul vakít,
bőröd lángja perzsel, pirít,
pihéd puha, nem drágakő,
nem arany-, sem ezüsteső.
Kicsi furcsa legkisebbik,
lányaim közt a harmadik,
édesapád csődöt mondott,
égből kérőt neked nem hoz.
Áldást adok tarsolyodba:
Szabadságot, menj utadra.
Kívánságom egyetlen van,
legyél boldog édes fiam,
akarom mondani leányom,
s ha nyolcvanéves korodban,
vagy ha száznyolcvnadikban
éred utol méltó párod,
vagy őt tán meg se találod,
akkor is kísérjen áldásom,
s kívánságom, hogy légy boldog.


- Nosza, hát azért jól jártam.
Apám kincsét rámtestálta,
éltét vivő Szabadságát,
szíve kedves paripáját.
Hát akkor csak rajta, rajta!
Vágjunk neki a világnak!
S elindult a kicsi lányka
mezőn túlra, erdőn túlra,
egyenest a tág határba,
Ó Perenciás világba.

Az Óperenciás tengeren túl van az Ó Perencia világ, amiről minden tisztességes gyermek tud. Ebben a világban semmi szokatlan nem történt a lánnyal, csak olyasmik, amik a mesékben is történni szoktak. De egyszer egy felnőtt az Új Perencia világban, ami még az Ó Perencián is túl van, a legkisebbik királykisasszony kalandjairól olvasott. Gyermeke kérte karácsonyi ajándékként, hogy olvasna fel neki ebből a meséből. A felnőtt izgatott lett, ideges és nyugtalan ettől a szokatlan ajándék-kéréstől. Miért nem kér a gyermek játékfegyvert vagy digitális kamerát, számítógépet, bármit, amit más, normális gyermekek kérnek? Azt hitte, hogy gyermeke súlyosan megbetegedett, elkeseredetten dünnyögte orra alá, hogy az ördög vinné el ezt a királykisasszonyt.

Ó Perenciában folyt
a küzdelem javában
a sárkány s a lány között.
Éppen azon versenyeztek,
melyikük lángja vörösebb,
mikor az ördögöt meglátták.
A játékot félbehagyták
s kedvetlenül lecsücsültek
a földre. Ha az ördög azért jön,
hogy a játékban részt vegyen
s versenyre kel, úgyis ő nyer,
az ő lángja erősebb.
Szólt az ördög:
- Adjon ördög ami nincsen,
ha láng kell, hát jó vöröset!
Hanem leány, képzeld csak el,
Új Perenciában karácsonyi
kívánságként arra kértek,
valamerre elvigyelek,
de hogy merre, vagy hogy hova,
arról már nem szól a parancs.
Ilyen esetben választhatsz,
ez a rend Ó Perenciában.
Viszlek, hova kedved tartja.
- Hát, ha buta kérés miatt,
itt kell hagynom sárkányomat,
vigyél Új Perenciába, - így a lányka
- lám kik élnek ott és hogyan.

Félbe, lépbe, félve lépve
szónak szíve széllel szárnyalt
s Új Perencia vizében
megcsillant egy vörös nap.
Szállt a madár ki a vízből,
pihés, puha csibebőrből,
vált a kicsi királyleány
vöröslelkű leánnyá.
- Lám, micsoda új testem van,
pont mint az emberé, sápadt,
nem vagyok már furcsa madár,
vörös pihés, égő sugár.


Teltek napok és hónapok,
évszakok és évek múltak,
és a leány egyre jobban
vágyott Ó Perenciába.
Furcsa volt Új Perenciában,
kérők jöttek ezerszámra,
bőre érett barack pírja
férfinépet odavonzta.
De a leány igaz teste
előbújt az érintésre,
égetett a vad cseresznye,
vörösen bimbózott teste,
szeme, ajka, melle, öle
vérvirágot nyílott tőle.
Ki vagy? Mi vagy? Ki vagy? Mi vagy?
Bolond tündér vagy boszorka?!!
S a sok kérő hanyatt - homlok,
fejvesztetten szerterohant.


Teltek napok és hónapok,
évszakok és évek múltak.
Egyik évben karácsonytájt,
amikor a világ kapuit a kíváncsi
angyalok résre nyitják,
egy gyermeknek kék szemében
kinyílt egy kis kapuféle
s rajta kiszökdöstek sorban
apró kék-fény gyermekek.
A királylány akkor éppen egy
gyermek álmánál állt őrséget.
Csodálkozott, hogy hirtelen
mitől csilingel az ágy?
A fény - kölykök messze szálltak,
Meseapó országában
találtak egy gyermekre.
Elhintették amit láttak,
alvó kislányt vörös lánnyal,
a fiú ujjbegyébe.
A kisfiú felébredve
ujjacskáit nézegette,
apró, kékes lánggal égtek,
mintha éppen tavasz egét
tépnék széjjel, téli égnek
egy darabját törnék össze.
És a kezek rajzba fogtak,
furcsa lényeket rajzoltak.
”Barátomnak adom őket,
illik a rajz kék szeméhez.”
A lényeket odaadta,
angyalt s leányt s mi
volt rajta, karácsonyi
ajándékként a szomszédban
lakó Kék királynak.

Attól fogva a lány lábát
kéklő fények csalogatták.
Teltek napok és hónapok
s nemsokára megérkezett
kéklő szilvák erdejébe,
Kék királynak udavarába.
- Látom leány, heved éget,
véred szikkaszt, torkod tikkaszt.
Jer fürödni a tavamba,
száritkozz hűs szakállamban,
ajkad nyugtasd forrás csókban.
S ha a tested rózsát terem,
örvényvöröst, tövis-édest,
teleszórjuk ibolyával,
tavasz ízzel, kék kristállyal.
Szólt a király s a tűzszirmú
tenyerektől mit se félve
a királylányt kézen fogta,
azúr palotába vitte.


Azóta a furcsa madár
kék tóra száll, kék vizekre,
hol a szeme vakot gyógyít,
hol bőre fázót melegít.
Ha az Égnek önmagában
gyönyörködni támad kedve,
lecsodálkozik a mélybe,
vörös madárra kék vízben.

Gyermekszív, gyermekszó

(virág)
Ez a világ
olyan világ,
libeg-lobog
körülöttem
sok virág.

(föld)
Én a földet
úgy szeretem,
ha tehetem,
mind megeszem.
Zabálom.

(fal)
A falunk is
olyan finom.
Furcsa ízű,
nem porcukor...
finomabb.

(maszatjani)
Szép vagyok én
maszatosan,
indiánszép,
mégis anya
megmosdat.

(piszok)
Ha leejtem
a csokimat,
jobban esik.
Anya szerint
piszkos az.

(búcsú)
Kicsi vagyok.
De anya is
lesz még gyerek,
s, ha bepisil,
elverem.

(ajándék)
Szép a ruhám?
Ha felnőttem
és kinővöm,
neked adom,
ha jól áll.

(hajvágás)
Most menjél ki
és fagyjál meg!
De csúnya vagy!
Levágattad
a hajad.

(testvér)
Bátyám sose
játszik velem.
A kutyámnak
vagyok én a
testvére.

(egyedül)
Nem testvérem
a kutyánk se.
Ételemből
adtam neki
de ő nem.

(múlt)
Nagykoromban
írni tudtam,
meg olvasni.
Elfeledtem
azóta.

(kezdet)
Amikor én
még nem voltam,
nem volt semmi.
Körém lett ez
a világ.

(rokonok)
Apa lánya
anyának s én
nagyanyónak
vagyok férje.
Rokona.


(növekedés)
Ez az asztal
varázsasztal.
Napról napra
zsugorodik.
Még elfogy.


(ékszer)
Szeretem az
ékszereim.
A cseresznye
fülbevalóm
megeszem.

(pocsolya)
A pocsolya
a kedvencem.
Pöttyös leszek
s nagyon vidám.
Anya nem.

(tél)
Ha havazik,
kint jó lenni.
Fehér, puha
udvarunk nagy
játszótér.

(evés)
Szidnak. Mért nem
eszem többet?
Eszem. Csak nem
annyit, mint a
felnőttek.

(kételkedés)
Te felnőtt vagy?
Nem hiszem el.
Gyerek vagy, csak
nagyra nőttél
egy kicsit.

(bocsánatkérés)
Ne haragudj.
Veszek neked
fekete, rossz
cukrot. Te azt
szereted.

(sofőr)
Apa, anya,
a felnőttek mind
vezetnek. Te
nem vezetsz.
Gyerek vagy.

(dada)
Elköltözöl?
Hová? Miért?
Te innen nem
mehetsz el. Hát
nálunk laksz.

(búcsú)
Nem kell a szép,
piros kutya.
Nem szeretem!
Inkább te ne
menj el. Jó?

(csere)
És az a lány,
a barátnőd,
itt fog lakni,
a szobádban
egész nap?

(választ-ás)
Melyik bátyád
szobájába
költöznék be?
Egyikbe se.
Tiedbe.

és még mindig

Kedves boszorka dallam
Még sokszor utálni fogsz, Kedves,
mert az a szeretők sorsa, hogy szeressenek.

De ne búsulj, ha elhagysz,
szemedről lecsókolom a pillát,
szakálladról az örvényt,
elapasztom férfiasságod s a
szomszéd tehenének tejét.

Én magamba mentem
ami menthető, s amit érdemes,
mert szeretem a világot
s szeretlek tégedet.


Anna – Lívi

Egy kedves lány –
gondoltam én - mily jó dolog
e zord tekén.
Kár, hogy nem férfiként
gyötrődöm finn felén,
gyötrődnék kedvedért,
lágy-pesti hangodért.
Így csak nőként s emberként
csodállak az életért,
mely zubog belőled s úgy fakad
mint agyból a véget nem érő gondolat,
ujjbegyből a szeretetáramlat.
Ha táncba hajlítod magad,
kis csoda az, zengő mozdulat.
Ne feledd! Életed magad vagy
s ha mosolyod illik-lívik arcodon
életed mással megosztón,
öröm az s így örömmel búcsúzom,
s hamarosan látlak még, tudom.


Ha-ha gondolatok


1.

Te nem érzed az én időm,
mert más időkben battyogunk.
Te nem érzed az én terem,
mert más terekben tántorgunk.
Mit tegyek?
Mi legyek?
Ne csak lennél. Ott lennél,
ha velem vagy.
Ha söröd lennék, csobognék.
Ha látásod, nevetnék.
Ha barátod, barátod.
Ha társad! Ha társad...

Vonat vagyok mellékvágányon.


2.

Ha összezárt, marni nem tudó ajkaimat szét bírnám nyitni, talán kimondanám a szót, mely minden beszéd kulcsa.
Akkor talán megértenél.
Lehet nem tudnál válaszolni szóban, csak esetlen mozdulatokkal.
Úgy símogatnád meg combom rózsaszín ívét, mintha homlokodról törölnéd le a fáradtságot. Mellem domjai közt tenyered úgy kóborólna, mintha igyekvőn gesztikulálva magyaráznál valamit. Szemeddel úgy érintenél, mintha részegen plafont bámulnál s örvendeznél az alkohollal. Ajkadat úgy vetnéd rám, mintha utolsó alkalmad lenne a nőkóstolóra.

Minden valahogy mellécsúszna és mégis az egyetlen igaz válasz lenne az én kimondhatatlan szavamra.




3.

Most rosszul nézek ki.
Szemem beesett a fejembe.
Alig látok ki magamból.
S ha arra gondolok, hogy rám haragszol,
úgy nem is akarok kilátni.
Nézem beleimet, csontomat, zsigerem
s bélsaramból testemnek állítok új isteneket.

Mért hagytál el, Istenem!



4.

Ha egyszer felnővök és nagy leszek és erős,
megfoglak és bezárlak a rózsaszín kelepcémbe.
Néha enned adok, sört is kapsz, ha jó leszel,
s talán meg is simogatlak hajnaltájt.
De bulizni nem viszlek, se biciklizni
és óvatosan kulcsra zárom fejemen a zárt.

Miért is vagyok bátortalan kis nyúl!
De ha egyszer nagy leszek és oroszlán...



Egyszerű lány esti verse

Én egy egyszerű lány vagyok.
Egyszerű dolgokat szeretek.

Szeretem
bőrömön a friss ágynemű ropogós ölelését,
esőben sétálva föltartani arcomat,
megfejteni a falak és felhők ábráit,
átölelni a magányos fákat,
perlekedni az egy Istennel
és a finnországi őszi áfonyákkal.

Néha irigykedni is szeretek.
Irigylem például a lovat,
mert olyan nagy orrlyuka van
s egyszerre nagyot szippanthat
a frissen kaszált fű
durva, nyerszöld illatából.

A szeretőimet is szeretem.
Főleg, ha úgy szeretnek,
hogy addig izzik vérig bennem
az ízzig-vérig nő,
míg minden remegő ízem bennük
csodás ízűvé nem fő
s szemükbe fúrhatom éjbátor szemem.


Szépen lehúnyom mosolygó szempillámat,
sóhajtok egyet a kint susogó fáknak,
átölelem árván mezetelen takaróm,
suttogva köszönöm ez egyszerű napot.






Bárd vagyok


ujjbegyemre átkot szórok
hogyha ember fiához nyúl
belső parázs agyonsüsse
Isten nyila hasogassa

mert a virág amit lépek
egy nap virág más nap csalán
harmadik napon bojtorján
ciganytetű tépő tövis

mert a hangom kedvesemhez
egy nap csengő csilingelő
más nap harang lélekverő
fülettépő harangeső

ha a férfi lelkét adja
bű szememmel testre váltom
s ahol teste porhanyósabb
oda sújtok sebet csapva

a szememre szemfödelet
szájamba pecket rakatok
ölelő kígyó karomba
elájulást éltedmentőt

magam élve magam halva
magam csatabárdom falva
tán megóvlak szeretetből
kétélű szeretetemtől




Ráolvasás Fájdalomra

Ismerlek Fájdalom.
Ne is lássam azt az álszemérmes,
kétszínű vigyorod.
Hófehéren közeledsz,
mintha éppen mennyegzőre,
szerelmesek ünnepére
keszítenéd fel magad.
Álnok szűzi fátylod mögött
ott a halál - hökkenet,
orvosköpeny, papi palást,
ijedelem fallá váltan,
azt se tudni fehér, sárga? –
s az anyatej, édes álca,
amellyel a Tejútból napvilágra
pottyant lelket az életbe verik át.
És az ember, ez a balga,
mert fél tőled, hatalmas tanktalpaidhoz
tisztelettel seggetnyalva leborul.
A szlógentől, hogyha fájva
és kínlódva jön világra valami,
annak ára s becse van,
hasra nem vetem magam.
Hanem téged,
érzéseknek torz zsarnokát,
létünk fattyú ámítóját,
Fájdalom,
darabokra szétszedlek,
apró magvakká szaggatlak,
udvaromba szétszórlak,
feletetlek, emésztetlek,
s oly formában, mint érdemled
üríttetlek az első vadgalambbal.


Vers
(amelyből kiderül,
hogy mire jó az után)


fémkerék asztal
rajta áll haptákba
kapva csuprát s
tányérját egy
kis kávéskanál

bamba sárga
székek körben
bámulják egyetlen
mentségük tán
a színükkel flörtölő
facér napsugár

bontják bensőmet
szikrázó szíkek
ezüstben aranyban
táncoló tárgyak
fémesen hasító élek

megvolt a mai varázslat

én idéztem elő
vagy belőlük fakadt
nem tudom
nem is baj
egybeszédít mindent
a fénytérbe szálló
friss esőutánszag

Lábam csendben baktat

Amerre én járok
furcsa, erdődombos tájon
katlanban könnyek forrnak,
forró vizek kavarognak,
meleg forrásból merítnek
mosolyt, szót, vizet.
Lábam csendben baktat.

Amerre én járok,
sokat sír az Isten.
Nagy könnycsepptavakat
szórt a földre széjjel.
Eső, köd, hószűrte mosolyok
tóparton hallgatva ülnek.
Lábam csendben baktat.

Amerre én járok,
zsibvásárba bújik a város,
kofák mérik az időt,
erkölcsöt potom áron.
Szópörgésben, dobpörgésben
igazán csend a csend. Halott.
Lábam csendben baktat.

Amerre én járok
furcsa, erdődombos tájon
szülőm s földem fogad,
el-múltam, el-jövőm.
Jelen. Jelen vagyok,
amikor Olthévizen járok.
Lábam csendben baktat.




Állatmese


Most minden tárgy ellenem tárgyal.
Falaim rámestek,
ajtóm kívülről zárva,
rácsaim merednek égen is túlra.
Micsoda biztonság...
Haj! Na hallj te oda!

Az állatidomárt kint felfalta
az oroszlán s a macska.





léttevô tánc

bár szaporíthatnám tallérjaimat
lelkem megtoldva kétszárnyas kapuval
jobb s balodalival adhatnám vissza

bár kapuim mögött titkaim s csodáim
gyönyöruségim kicsi csúnyaságim
ünneplô ruhában s hétköznapiban

bár arcom megkopva szemeim fényesen
tündér virágokkal boszorka bogánccsal
lejthetném rophatnám léttevô táncomat



Felnővőknek mondóka

Mottó: Csupa bőr és homok vagyunk
(Kertész Levente)

Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
Nem félsz, te? Még nem fázom.
Óv védtelenség háló.

Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
Hogy merted? Nem ép ésszel.
Fejem struccfej biliben.

Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
Mért tetted? Hogy hajnalban
Harmat hulljék hajadra.

Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
S cserébe? Költözz velem
a forrásnak vizébe.




változatok egy találkozásra


kancsi bandzsi
grimasz marci
vadgesztenye lány
burkom tövis
belul simíts
simulok hozzád

kicsi barna láng
gömbölyű sugár
tenyereden végiggurulok
te csak játszál
ráncaidba fényt
csiklandozom

de ha mégse
simaságom
túl síkos neked
megkeresem a pipádat
s gesztenyeként
belészeretek





Egy nap kilenc játéka

ma vakítom lapom fehérjét
egy szóval két szóval

ma szivárványt szövök szememmel
bűvölô barnával

ma ízet csókolok mindenbe
ételbe italba

ma felakasztom a szívemet
utcai lámpásnak

ma összegyujtöm az árnyakat
éjálom zsákomba

ma nyomot taposok a semmibe
virágot talpammal

ma megtoldom a lét titkait
elmúló napommal

ma hanggal mélyítem a csendet
dúdoló dallammal

ma szerelmet vallok neked is
egy szóval két szóval





Rövid vers

Egymáshoz értünk



Kék

tenger szemed
tenger szem
tengerszem
kék

A Szerelem udvarhölgye

Mégis mit képzelsz magadról?
Hogy akkor s azt szeretsz, akit akarsz?
Ó, vaksi férfi!
Hímvessződ szemeden szürke hályog.
A Szerelem keresett fel minket,
bújta belénk a szenvedélyes mindent
s apró, kicsi ember
azt hiszed, megzabolázhatod?
Legyen bár házad, s nejed kettő, három,
gyermeked, unokád üljék a válladon,
belépnek - kilépnek élted szobáiból,
járókelők lesznek, alkalmi lakosok.
De trónomon ülök én, a nő, a királynő.
Szívedként dobbanok, mélyvörös ölemmel
a hajnalt én hozom.
Dacos, nemes fejem lesz szobád festménye,
finom sóhajom virágodnak zöldje.
Téged s környezeted halványan beszőllek
szerelem színekbe, szívünk vérerével.
Nem mintha akarnám,
ez lenne hő vágyam,
nem mintha önkínzó vágyaim volnának.
De fejet hajtok a Szerelem előtt,
hogy udvarhölgyének engem benned avatott föl
s lovagjának téged énvelem, általam,
megköszönöm.



É – vers

Része vagyok
életednek,
éj a fénynek,
fény az égnek,
ég énemnek,
égek, érted.



Két hajkú

Összeillés

Rádtermett lányként
szirmom ajkad úgy várja,
mint gyermek a fényt.

Ébresztés

Szereteteddel
lélekre kelted testem,
napra a Napot.







Novemberi áhítat

A halottak meleget hoztak,
finn nyarat, ma húsz fok volt
s a tegnap is mintha
lekívánkozott
ruha a testről,
test a lélekről.
Halottak napja,
s mégis hogy éltek,
hogy ragyogtak, sziporkáztak az élők.
Fényt égtek sírokon a csillagok
bizonyítva, hogy a földben,
miként az égben
élet van.

Gyermekkorom kedvenc ünnepe volt.
Varázskert lett a temető.
Egyetlen estére krizantém illatú,
gyertyafényű lett minden ember
s nyílt titkokban, könnyekben, mosolyban
áztak a fejek, a fejfák.
Még itthon szétosztottuk a csokrokat,
az alig került gyertyát
s milyen boldog voltam,
ha nekem is jutott bár egy gyufa,
mert mégsem voltam gyufaárus lány.
Mellettem lépdelt apám, anyám.
Örültem, ha a három nővér harcban,
hogy ki karol apánkba,
néha én győztem.
Büszkén lépkedtünk a fagyos estben,
olykor hóban, legtöbbször szélben.
Három kicsi csillag Holdanya, Napkirály övében.


Ma délután barangoltunk.
Az aranyos kútnál jártunk.
A római erődítmény és híd helyén
jókedvű őszi táj fogadott.
Szürke Olt.
Rézbe borult fák.
Legelésző csordák.
Heverésző pásztorok.
A világ dicsősége az örök változóban van.
Arra, ott a három fánál van a mi kaszálónk,
szólta anyám, néha odaálmodom magam, gyerekként
s ahogy szavait hallgatta, ősz haja ezüstjét
megirigyelte egy kóbor ökörnyál.
Majd egy bivalynak szemet szúrtunk
s az majdnem szarvára minket.
Pár lépés távolságból követett
míg fátyol kiáltásomra, băiete! a legény
fütyülni, a bivaly tűnődni nem kezdett.
Anyámmal kézenfogva, szaporán biztattuk egymást,
nem félünk.
A biztos bozótban bevallottuk,
egy kicsit bíz megijedtünk s hogy apámnak
egy szót se szólunk, mert rájön,
jó bolondok vagyunk,
a határt járjuk vasárnap délután.

Rövid szoknyámban, novemberi nyárban,
huszonöt évemmel bóklásztam a sárban,
hajam az ágban, lábam bokorban,
féltőn vigyáztam előttem anyámat,
fél évszázadával, forrás-mosolyával,
járást tudásával, mégis
a lejtőkön, meredekebb dombon
kezem támaszával.







Klasszikus üzenet

Előttem két gyertya ég.
Egyik finn üvegben,
másik itthoni földben, kerámia feketében.
Szobámban kamillaillatú a meleg
s úgy szeretnek engem ezek a bútorok.
Kopottbarna fa testükkel, fakóbordó ruhájukkal
szeretni tanítanak az elmúlásban.
Az egyik lassú gyertyalángot a te szívedbe küldöm.

Vajon mi lesz velünk?

Szemed átlát-e kilométereken,
életed darabos tárgyain,
pénzértékein,
pohár barátain?
Látsz-e engem ott, ahol valóban állok?
Bárányfelhő csücskén, gyermek-lipinkákon,
egyszerű szavakban, öregek, gyermekek
apró tenyerein?

Érzed-e, hogy amikor fogadlak,
ölem örömforrást fakaszt,
küszöbömön rózsa,
kezemben só s víz van,
mert te szent vendég vagy?

Szerelmeddel a világod hozod
legszentebb magamba.










Egy ránc eredete

Hogy mit szeretnék?
Erőt adni a szónak.

Se zseni, se dilettáns, mezsgyék
félkész – félig kalandora.
Se ember, se isten,
félkész – félig teremtő.
Se állat, se ember,
félkész – félig gazember.
Se asszony, se leány,
félkész – félig nő.
Se én, se te,
félkész – félig szerelmes Mi.
Se vallás, se nem,
félkész – félig hit(egető).
Se halál, se nem,
félkész – félig halhatatlan halandó.
Se élő, se holt,
félkész – félig halálig haldokló.
Se omega, se alfa,
félkész – félig folyamat.

Talán csak a szájam körül ívelő
konok ránc teljes s szinte kéjes kínom,
mellyel e félkész – félig világot
a szavak hatalmával terelgetem egybe.

Se falu, se város,
félkész – félig kozmopolitán.
Se román, se magyar,
félkész – félig hazátlan.
Se székely, se szorvány,
félkész – félig erdélyi talán.
Se fehér, se fekete,
félkész – félig ködköpönyeg.
Se igen, se nem,
félkész – félig felelet.
Se vele, se ellene,
félkész – félig megalkuvó.
Se művelt, se műveletlen,
félkész – félig értelmiségi.
Se bió, se nejlon,
félkész – félig ételt zabáló.
Se népit, se műt,
félkész – félig dalt hallgató.
Se európa, se balkán,
félkész – félig unió, ha....
.......
se......., se.......
félkész – félig............stb.

még mindig 2000-2003

Angyal


Egy angyal alszik az ágyamban.
Úgy alszik mint a bunda.
Hasfájás ürügyével belevetette magát vackomba.
Pici teste kicsi a hálózsákomhoz,
de a hálózsák elnéző fajta,
a méretekkel mit sem törődve körbebugyolálja.
Az angyal néha az orrát dörzsöli,
máskor meg beszélni szokott álmában.
Egyszer csak úgy, minden mellékes cirkalmak nélkül azt mondta:

aurinko.

Hát így lopta be magát a Bölcsesség az ágyamba,
hétköznapom közönséges közébe,
álmosszőkén, háromévesen, egyszavúan,
Naposan.




Népdal

Vörös bort ittam az este
fejembe szállt fene kedve
és még most is
ihaj-csuhaj
danolászom
dalolok.

Vörös szeretett az este
testembe szállt termő nedve
és még most is
ihaj-csuhaj
sóhajtozom
sóhajtok.

Vörös bársony az árnyékom
a szeretőm csak elhagyott
de még most is
ihaj-csuhaj
a fejemet
feltartom.

Vörös tenger az ágyékom
a kis gyermek vérbe fagyott
s én még most is
ihaj-csuhaj
az iszonytól
ordítok.



Hétköznapi csodák

Néha vakabb vagyok a vaknál.
Lelkemre fekete leplet húzok,
ülök összezsugorodva
akár egy mazsola.

De a mazsola lét is csodára szomjas csoda,
és jönnek buzgón.

Egyik nap előmbepottyant egy fürt virág.

Másik nap ítéletidőben, sárban, latyakban jött elém
a szomorúság álarca mögé rejtőzve
egy nagy fürt mosoly.

Harmadik nap olyan csendben jött,
hogy hallottam a tavaszi fényesőben fürdő,
pukkadozva kuncogó ágak játékát.
A Csend jött.

Ma van a harmadik nap.

És holnap negyedik nap lesz?






modern hableány

mint derült égből villámcsapás
zúdult rám csóközönöd
kedvesen

kedvesem

védekezni se bírtam
a fájdalmas gyönyörvérttel
mely sebezhetetlenné tett

s mivel álltam
talpam nem érintette e szent láva
most fájva járok a világban

egyedül




Öregasszonyok hada


Rémisztően nagy csapat öregasszony.
Vajon mi gyűjtötte össze őket?
Olaszosan jókedvűek.
Ráncos arcuk a ránctalan égre fordítják
s ekkor meglátom
kékég, napsugártiszta tekintetüket,
időtlen mosolyukat,
mely nem révedez múltba,
nem harciaskodik jövőbe,
csak régi szövetségesként összekacsint a fénnyel.

Talán ezért ilyen hosszúéletűek a finnek?



férfinátha

szemeikből ítélve azt hinném
belémesni vágynak sokadik férfiak
s ha belémestek végre hullnak
mint végtelen kémcsövön át
ismét a mögöttemi világba
nem hagynak nyomot én se bennük
mintha nem is volnának nem is lettünk
volna egymásnak egymásért soha

nem belém
átesnek rajtam ők
a gyenge immunrendszerű sokadik férfiak



Szerelem finn módra


Te szőkén jártad táncod.
Én barnán.

Ritmusunk egyformán lüktette:
Szerelmet! Szerelmet!

Szerelmesnek lenni hülyeség-
mondtad százfokos hévvel
s hajad szikrázott a sötétben.

Elmebaj, amitől költőnek érzi magát az ember-
válaszoltam zubogó cinikusan
s hajamba bújt a sötétség.

Nem kell társ, jól vagyok egyedül-
próbáltad racionális keménységgel bizonyítani férfiasságod,
mely ettől függetlenül bizonygatta keménységét.

A szabadság feladása önmagad megtagadása-
fitogtam és roppant okosnak képzeltem magam,
miközben fejestugrani készültem egy kis öngyilkosságba.

Miután ilyenképpen bölcsen megbeszéltük a dolgokat,
egybekeltünk egyetlen nászéjszakára
és akkorát kiáltottunk,
hogy a melletünk tétlenkedő feneketlen tó önmaga
mélységeire döbbenve
megremegett belé.

Rádöbbentünk külön-külön letagadott szerelmünkre.

Te szőkén járod utad.
Én barnán.



bolha lét


olyan csúnya vagyok mint a sötétség
és sötét mint a fekete éj
a lelkem még fehérlett halványan
és szívemen is volt egy-két piros folt
de loptam egy szemceruzát
és befestettem mindet feketére
még a szememfehérjét is befestettem
nehogy sötétbőrűnek nézzenek
lássanak annak ami vagyok
bolha egy A4-es fehér papíron





kiűzetés a Paradicsomból


már nem nyílnak csodák s virágok
lenyílt rólam az ifjúság leple
egyenként minden szerelemmel
a bibéről lekónyult egy-egy szirom
köröttem szögek élek szögletek
fémbútorok okos gépek
gépen gépelt emberek
programozott életek
szexbe merevült valóság
klónnal kinyírt drága Halál
hiányában értékvesztett életek
s öngyilkos kis istenek

ha életre ítéltettem bújnák vissza
menekülnék a bimbóba
nem lehet
döndül mögöttem Édenkert kapuja
Vénusz jégbetűkkel utánamragyogja

felnőttél
magad vagy




búvárkacsa ének

le is le merültem
tested fertőjébe
lelked mocsarába
gyöngyidet felhozni
elibéd kirakni
lám ez is te vagy
foggal az igazat
körömmel a gyöngyöt
kutattam szememmel
bár egy szemet lelnék
ékes egy világunk
hogy össze ne dőljék

fortyogó fekélyes éjből lágy estébe fáradtan értem vissza
borzadtam szememet ten keresésedben valahol elhagytam

ültem gödreimben
még sírni sem tudtam
szél szavát hallgattam
két űr üregében
szél beleszórt földet
madár hozott magot
csíra ágak fácska
világ életfája
száz rügyben száz szem nőtt
mind más s más csodára
szemem látásodnak
igazgyöngynek hagytam




Ajándék öl


- Nekem ne add magad ajándéknak.
- mondod szavaddal, visszavonod mással.

- Nem jó, ha lekötelez a jó.
Leköt! El! Ez nyílt gyilok!
Őrjöngök mégis nyíltan, titokban,
ha nem vagyok irigyelt áldozat.
Nő? El! Öl? El! Öl vagy ölel női öl,
egyre megy, áll, dől el:
a kínban vágyottat - követeltet
hol lököm, hol meg ellököm.

Mondod szavaddal, visszavonod mással -
Ajándéknak magad nekem ne add.








vigasztalj meg Istenem csendben

vigasztalj meg Istenem csendben
tekintetektől ragyás arcomat
vond be napnarancs bársonyba
csinnadratta sárjával telt fülemet
szél pörgésével mosd tisztára
vigasztalj meg Istenem
mondd

ó persze te kicsi buta
az életnek értelme nincs
habár ezt keresi mind
s fittyet hány rá közben

egyetlen értelme
VAN

de ti ezt nem tudjátok
hamis tudásfának gyümölcséből evők
mindenségemben ravasz is vagyok
alkotásom mielőtt útjára bocsátom
előbb megpróbálom
áltudás fáját mutattam meg nektek
az igazi még mindig érintetlen
kertemben gyümölcsözik
áltudás fájára kérdéseket aggattam
a feleleteket az igazi fán hagytam
majd’ bölcsen okosan
kérdezni hát tudtok
de a feleletekkel pórul jártok

vigasztalj meg Istenem
dobj meg az almával


nomen est omen

cafatokban lógtok rajtam Szavak
míg elértelek szétszaggattalak
míg elértetek szétszaggattatok
minden tépéssel eggyel több vagyok
kínok tárháza germánok átka
gazdag háború nevembe zártan
millió ed – hilt minden nap ütközet
incselkedők kegyetlen kegyesek
Väjnämöjnen halk ha nem élek veletek
s combommal táplált sas - hatalmatokkal

szó hatalma
én hatalmam
Isten nyelvét
ős Igéjét
teremtését
ajándékként
szépen adta
könnyű pelyhét
csapásaként
hozzám vágta
súlyos terhét

szóba szedem
szűk szigetem
szanaszéjjel
széténeklem
meg ne haljál
Väjnämöjnen
Väjnämöjnen
meg ne némulj
én Istenem
én Istenem

alkonyat két lépés között

fehéresbe ver az ég
kékje
vagyok-e még világod
szépe
ki a buta sorokat
rója
fehér papír fölé ha-
jolva
vagyok-e vagyok-e va-
gyok-e
mondjad

hozzad bizonyságát a mának
tengered szemed kékjét mosolyod ívet arcod fényét szavaid selymét kezed melegét tested vágyívét combod remegését szíved jókedvét lelked szerelmét hozzad nekem
hozzad nekem
hozzad magadban
görcsbe rántó szerepek nélkül gátlások elől gyere karomba gyere hisz várlak és befogadlak szerény otthonom ajtaja nyitva
lelkem közepén ágyat vetek neked szeretetemmel elringatlak hogy ne fájjon semmi sebeid csókkal forrasztom be s ahová nem ér el ajkaim íze oda behatol tekintetem fénye amit az sem világíthat be bejárja azt szívem melege virágot lépve gyógyírt szórva életvizet fakasztva lépten-nyomban

könnyű sötétkék az ég
kékje
néznék kedvesem tavasz sze-
mébe
néznék nem lehet az ég
kékje
beborul lassan kongó feke-
tébe





esti Ima

lepke
pihe álmod
oly könnyűvé váljék
akar a szeretet

tested
a légzésben
nehezedjék el mint
te anyád méhében

mosoly
ajak szirmod
nyíljék egész éjjel
mint nekem nyílnál te





őszi kérdések

ősz erdőben
napsütésben
fák kezében
merre jársz?

szép eszemmel
jó lelkemmel
vaj testemmel
mit csinálsz?




ciklusokba zártan


szemérmem elvitte egy hangya
ajkaim már csak rád nyílnak
égető vörösen
izzó fájón
mint szemeim meddő szomorúan


ha vérre megy ölelő játékunk
temetünk gyászban a nászunk
mérges édesen
nem teremtőn
gyermekünk pusztítja lázunk


kincsmagod szanaszét szikkad
anyaföldem életírtó rabja
sose lesz jövőnket
múló jelenünket
így öljük hófehér halálba







Tényből fújt mentőövem

Örömmel kevergetem
ürmös poharam. Tudom
heves szívdobdobdobom
is, mely, ha rádgondolok,
füldobon üt (v)ér utól,
elmúlik, mint tavalyi
hő, egyszer majd végleg is.



Tehetetlenség

Az Úr megteremtette saját képének mására az embert.
Senki nem láthatja az arcomat, mondta Mózesnek.

Senki nem láthatja az arcomat, mondom Istennek.
Nem bírom letépni magamról az isteni maszkot.



Jó utat!

Int a jó, keresztény Isten,
de Mars hajt és Vénusz fogja a kezemet s a pogány,
bosszúálló istenek is mind bennem öltenek testet.

Szemet szemért.
Elvetted látásom, álmom,
világranyíló virágom.
A nők szemébe költözöm,
ha szemükbe nézel őket ölelve,
a sötét fény, szenvedélyes, vad örvény
Én leszek.
Minden kielégülésed csak újabb teher lesz,
s álszeretéseidtől hátad meggörnyed.
Utolsó voltam ki szívével szeretett,
ezentúl csak test és test és test
és kéj és görcs és csömörszex fojt körül.

Fogat fogért.
Kitépted fogaim és nyelvemet.
Azt akartad, hogy szájammal ne marjam életed
s megfosztottad magad szép szavamtól,
nyelvem kedves játékától.
Ha szólsz, szavad mind igaz legyen.
Többé ne hazudj szerelmet senkinek,
nem tudd szólni a szót:
szeretlek.

(Méregfogam lassan kiadom. Belédvájom
s téged bántva magam is pusztítom.)

Az én erőm nem túlművelt puhányok bája.
Szemem sugarát átszővi fenyőfa árnya,
s hangommal szívedet bármikor megfogom.

Azt hitted megaláztál, amikor szánalmas látványnak kikiáltottál, de miféle fegyver, erő bánthatja azt, akinek már nincs vesztenivalója? S önérzeted, a becses, ne feledd, múló kencefice, ne engem szidj, ha porba vesz.

Írhatnám e sorokat az összes nő nevében, akikről büszkén állítád, hogy emberi roncsként dobtad őket félre, ha talpra nem áll, pusztúljon a gyengéje.
Én csak a magam nevében írom, hogy te még nem tudod:

üldözni sem foglak nyomodban maradok
látni se akarlak követ pillantásom
szólítni sem kell majd úgyis hallod hangom
nem is szeretkezünk mégis csak rám gondolsz
rád nem is koccintok s leszek a mámorod
idő meg nem gyógyít én az idő vagyok
tér el nem távolít mert én a pont vagyok

s itt jön ömlesztve amiket pár év alatt, 2000-2003 összeírtam

Egy


Néha egészen belédcsodálkoztam.
Szem voltam csak, tágas szembogár.
Hogy lehet valaki ilyen szép­?
Néma kérdésemre a válasz Te voltál.
De nem hagytál mindig örülni,
szemöldököd ráncoltad ijesztve,
én ocsúdtam ijedve,
hogy már megint baj van.
Haj!
Mi jajj?

Valahol eltörött egy váza
s ablakunk alatt kezében cseréppel
zörgött a Halál csontváza.

Nyugodtan nézted, gyanús hidegen,
fázó szememtől kérdezted:
- Láttad?
- Láttam. A Halál volt.
Lehet ő is magányos.
Félhet egyedül a sötétben,
ezért zöröget az éjszakában.
- Nem értesz semmit.
Lemondóan biggyesztetted ajkad rám.
- Értsd meg végre, hisz felnőtt vagy,
nyomodban is járhat a halál.
- De békén hagy,
míg friss szeretetemmel
piros almát csókolok ajkadra,
érettet, játszi ropogósat.
Fogom a kezed s nem félek,
mert egy meg egy, az egy.
Az egy oszthatatlan.
Ereje a Halálnak csak az oszlóban van.
- Félrebeszélsz! – hüledeztél,
- a buta gyerekek szeretnek így,
akik összeadni se tudnak.
Egy meg egy, az száz.
Millió cserépben a világ váza.
Felnőtt ember csak úgy szerethet,
ha nem ossza-szorozza önmagát.

De azért átöleltél,
hogy ne féljek,
ölembe hajtottad fejed.
Megint olyan szép voltál,
szobánkban a Csend is megmelegedett.

Az ablakra pillantva láttam,
amint a Halál cinkosan rámkacsint.
- Már nem fél, - suttogtam – mert szeret.
- Igen, igen. Csak így tovább.
S cserepes önmagát zörgetve mintha félne kicsit,
ablakunk alól elsétált.


Ima

Istenem, Istenem,
én édes Istenem!
Miért teremtettél
gyarló asszonlétre?
Gyarló asszonlétre,
hitetlen életre?
Mi végre? Mi végre?

Itt feküdtem rajta
betegen, lázasan
s Hozzád fohászkodtam,
míg ő szépen szunnyadt.
Míg ő szépen szunnyadt,
testem párájában,
forró karjaimban.

Uram! Ezt az embert
tartsd meg nekem, kérlek,
s engem őnékije,
mert én őt szeretem!
Mert én őt szeretem,
ha kell szenvedésben,
borúban, derűben.

S lám, ma reggel, Uram,
hogy elszomorodtam,
első próbád alatt
hogy megingadoztam.
Hogy megingadoztam,
könnyűmet hullattam,
kétségben forogtam.

Szeretni szeretnék
teljes bizalommal,
feltételek nélkül,
mint ahogy Te szeretsz.
Mint ahogy Te szeretsz,
Uram, szenvedésben,
borúban, derűben.


Elhagyott leány dala

Nem kellettem néked, legény,
Pedig csinos leány vagyok,
Szálfa egyenes tartásom,
Kellőn büszke a járásom.

Hajam őszi gesztenyefa,
Szemem villámoktól barna
S gyöngy mosolyom csókos számat,
Szép arcomat beragyogja.

Ereimben sebes tűz forr,
Koponyám kemény az októl,
Szívem szerelemtől táncolt,
S csak elhagytál, barna legény.

Megátkozlak téged, szegény,
A lány rád se hederítsék.
Úgy szeressed bolondúlj meg,
Eszed vesszék, szíved tépjen.

Az a leány olyan legyék,
Idétlenül járjék – keljék,
Ha szembemenne éjszaka,
Saját anyja gutát kapna.

Haja legyék ritkás csepű,
Homlokában halszem, gülű
S szája olyan kongó lyukas,
A sötétség belefúlhat.

Ereiben moslék follyék,
Esze agylágyában lakjék,
Szíve kőnél is keményebb,
S e lány legyék feleséged.

Nem kívánok néked rosszat,
Életedben úgy szeressél,
Se kevésbé, soha jobban,
Mint ahogy azt megérdemléd.


Vallomás

Mint anyánk méhében
lüktető szíveink alatt
ültünk kettesben
s egybedagasztott minket
a szaunakőről szálló
sörös kenyérszag

majd úgy tettem mintha úsznék
bátortalan vízbeszült gyerek
izgatottan hallgattam – lestem
világ nyílásod
mely csecsmő szememnek új volt
s fénnyel telített

aztán a konyhában állt a bál
főztél nekem egzotikusat
s a gyógyfűlikőr kesernyés páragőzében
megsúgtam barátomtól hallott titkomat
hogy van Isten
a konyhákban legalábbis van

esthideg cigarettafüstben
álltál előttem
s erős ajkaiddal
izgattad – igazgattad
csókká gazdagított arcomat

születő gyermek meztelenségében
holt lélek Isten előtti színében
álltam előtted
ahogyan csak kedvese előtt áll a kedves

s te talán ismerve sem ismertél
nem tudhattad rólam hogy
TŐLED
belém szállt a szellő zöld remegése
ölem szilaj lóként tiport engem félre
testem és lelkem bennem szétszakadt
szívem és elmém kétségen túl akadt
s ölünk örvényébe énem belehalt

egész életet éltem veled egy nap alatt.



nem örök emlékül

két bíbor gyertya lobogó
lángolt kétszem mellbimbóm
nem hitted el piros szememet
azon a vasárnap reggelen
nem hitted szerelmemet

pedig a nap tébolyult hevemtől
vadul sütött ránk sugara fájt
tépte cibálta hajamat
s belémoltott egy lángsugarú lányt

őzike szememmel lépkedtem
s hűs avarával borogattam
bőrödön a véres szántást amit
szívem sugarával
keblem sugarával
napom sugarával
mint fába nevüket a szerelmesek
tested-lelkedbe karcoltam

lépteim nyomán a szántás heggé
a heg hálóvá finom erezetté vált
titokzatos krikszkraksszá
mely elbújt a felszín alá
s ma már csak ritkán ízzik
szerelemem ábrája halvány ér
szauna hőségben vagy ha hozzád ér
egy másik lángsugarú lány





bumma dal

kint meleg hó és lucskos fagy
a gondolat is belém fagy
bennem vagy
bennem vagy
érted jajj a jajjom
félem a hangod ha nem hallom
légzem lelked
ha éjszaka nem észlelt lélegzetedre riadok
rezdüléseid valahol mélyen
nagyon mélyen
talán ahol az élet fakad
ölem bölcsőjében
találnak talajt
vernek gyökeret
s búd s jókedved ágas-bogas
teste terebélyedesik testemben
önnön bumma bánatommá
kerekedő kedvemre
enyém tied tied enyém
múlt igazsága
a határt átléptem
a küszöböt
az ajtót Te nyitottad
belénk
én léptem be
egy kézmozdulat
egy lábmozdulat
és a világ megremeg belé
világok falai omlanak
már semmi nem lesz úgy ahogy volt
szabadságunk nem a félelem köveiből emelt falak közt lakik
a szabadságot nem lehet bezárva őrízni
a falak ledőltek
a kövek elporladtak
a port széthordta a szél
mindentudón sokatlátón süvít
gúnyosan visít a szél
két kis ember
szeress
ne félj
egy ajtó szorosan zárt ajkakkal tanácstalan áll
kopott műemlék az idő oltárán
szemünkkel simítjuk egymás kezét
s köröttünk szerelmet táncol a szél



cigány nyár

cigány nyarat vágyva várok
ölteni lélektestemre tiritarka ruhát
vöröset narancsot sárgát
csókok s dalok csattogását lángnyelvek közt
déli nap hevét szégyenítő éjszakát perzselőt
csókos ölek harcos nászát ölelés előtt

fekete szemekben szülessenek színes mesék
tüzes szerelmet szóljék a csipkebokor
csalódott legény boros bicskaélén
csúszkáljék a máskor merev hold
szívos szenvedély bújjék minden sejtbe
s éljék minden mi élőnek volt teremtve

bolond ritmust lábamba
fényes pörgést hajamba
hét mérföldet talpamba
hét szép legényt karomba
hét szótagot szavamba

ritmus lábam megifjítja
pörgés eszem összerázza
mérföld messzit közel hozza
s legényekkel táncot járok
szívrepesztőt észveszejtőt
kemény táncot élet táncát
csakazértis mindhalálig
táncot járok s minden táncban
hóm olvasztom fagyom vesztem
téli álmom kiheverem
jégbe fagyott éveimből
tüzet szítok napsugárral
s megifjodom minden egyes
cigány nyárban




Mielőtt megszülettem


József Attilával jóban voltunk,
nevettünk olyan hangosan,
hogy belerengett öreg mennyboltunk
s angyalék szidtak bosszúsan:
- Jókedvetek átragadt Istenre
azóta csak áld jót s gonoszat,
embernyi tekintélye nem
maradt földön vagy ég alatt!

Én még nem értettem semmit,
kis lélek voltam, kezdő csillagpor.
Nem tudtam Mindent, se Semmit,
amíg rám nem kerítették a sort.
- Földre mégy nevető lánynak! -
parancsolták konok, vén angyalok –
Mert Attilával barát vagy,
indulj ugyanazon a szent napon!

- Emberként is ragyogj Csillagporom,
habár bekennek salakkal,
ne törődj azzal ki mint s hol trónol.
A szeretetet se akard
önmagadnak másoktól makacsul.
Szeress s nem nyüszít nyomodban
a nyomor, nagy mosolyod nem csorbul
emberlétben, sem halálban.

Mert önző ember fia vagy,
magadat szereted így is, úgy is.
Embertársad, mint önmagad
nehéz Isten fiaként szeretni.
- szólta barátom batyumat.
Gyermekbe zártan pár gramm égi fény
negyedszázada ragyogtam
fel, április tizenegyedikén.



Fekete Tavasz

Kedd van, március tizenegyedike.
Látszólag hétköznap, eseménytelen.
De a Tavasz alattomban megbújt a fák
mögé, onnan szór nyálas náthát
taknyosra, felnőttre egyaránt
s röhög a markába évszakok réme,
rémült remetelelkűeket kergető kísértet,
Fekete Tavasz.

Szutykos hó botlik baktató láb alá.
Hülye holló tikácsol s krákogja bánatát
lapos, szürke égutánzaton.
Árva kismacska, alig kibújt barka nyúzott
pofájával s szőrzetével, mely csapzott,
nem is születésnek, hanem
hónapokat halasztott halálnak hírnöke,
Fekete Tavasznak.

Vézna, nyurga nyírfán koszosan,
rongyosan lóg a téli ruha.
Fenyves kis koldusa nem is remél semmit.
Nap mint nap tengődik
s csak mint kit hirtelen fejbekólint
a pöffeszkedve szálló gyantaszag, megszédül
s hogy ketté ne törjék, kapaszkodik végül
Fekete Tavaszba.

Előre koncától akartam tisztítani kissé,
de eszmélt bennem kéjes kegyetlenség
s hasítottam, nyúztam a nyálkás, rongy ruhát,
fekete-fehérjét s az áttetsző pír hártyát,
meg akartam látni a fa húsát!
Éreztem velőmben velős tavasz van
s szörnyű szenvedély a szavakban,
Fekete Tavaszban.

Fa húsa húsba mart s égette
törzsén tébolyultan tobzodó kezemet.
- Ha veled ezt tették, ne tedd te ezt velem!
Ha levetkőztettek, simogass, öltöztess fel engem!
Ha húsodba téptek, csókolj gyógyírt rám te! -
Szégyenített szavak: fa, szerelem, tavasz. A nyír
nyávogva sírt s halottam, ahogyan mindenütt sipít
Fekete Tavasz.



Hetek balladája

az elsőt szerettem szomorú szeméért
szomorú szemében gyöngéd mosolyáért
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé másikhoz fordultam

másikat szerettem fekete hajáért
dús csigákban omló ében loboncáért
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé vissz’vettem od’adtam

harmadik tündér volt légi mesés király
testem felhőből volt lelkem fehér sirály
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé földre máshoz szálltam

negyedik kezében kicsi voltam én is
okos szép fejétől tündökölt a nap is
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé baráthoz fordultam

ötödik barát volt lelkem jó barátja
szerelmetes érzes vitt űzött hozzája
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé más földre ballagtam

hatodik idegen hazában volt otthon
távolban kedves a magyar szív értett szó
igaz szívű magam néki odaadtam
de meg nem becsülé egyedül maradtam


hetedik férfi volt szerettem szerettem
lelkemnek társa volt szívemnek szerelme
igaz szívű magam néki odaadtam
eldobott magamat adnám a halálnak
posted by Edó @ 1:16 DU   0 comments  
Szüleimnek

Kertészkedj a halandónak
Ültess virágot a mindennapnak,
Fát egy emberöltőnek,
Két, három, száz rendbélinek
Légy, ha már vagy
Oldó, kötő,
Földi létben légy az örök.





Vigasztalóka

Alma íze ringat el,
Ínyem zamatára lel,
Szívem almaálmot húny,
Nem rágja már féreg, bú.

Almám lassan harapom,
Ismét kisgyerek vagyok,
Kívül-belül csupa íz,
Csupa szín és csupa csíny.




2oo5 december 1

Elpihen testemen a tested
Gőzölgő illatunk befed
Kezet fog bennünk az ember
Árulót kiált a nemzet

December első napján
Ünnepel szerte az ország
Szerelmet ülünk mi ketten
Szobánkban két szép szerelmes

Zászlóktól tarkák a házak
Bennünk meg fehér kendő
Szorosan öleljük egymást
Vajong az eljövendő



Ha-tárom

Ha hunyorítok jobban látlak
Fényedből lényed hozzám árad
Fekete fehér szálból szőve
Szivárványlasz az életemben

Ha eleresztlek jobban tartlak
Szabadságodban hozzám vartan
Szita-szőttesben lélegezhetsz
Felöltöztetlek melegemmel

Ha versként szólítlak nem érted
Kénytelen vagyok Élni véled
Emberként a mindennapokban
Melletted Lenni éjjel-nappal

Ha kicsid vagyok naggyá válok
Hétmérföldes a bátorságom
Földön állok mindkét lábammal
Fejem az égben, szívem a napban
Balladabuborék

Beton erdőben
Oson a repedés
Hajlik a sóhaj
Megver a nevetés


Gyertyadal

Halkan nyílnak a gyertyák
Lángból szirmokat bontnak
Magányuk égik a csendben
Kínjuk a fénybe lobban


Egy este barátnőmmel

Legyen kerek életünk,
Koccintottad ránk poharad
S kedvem kerekre kerekült
Vörösbor poharak alatt


Angyalváró

Amikor a véletlen angyalai
Rázzák rendbe a világot
S fényt csillan még a beton is
Oly jó lenni

Amikor az órák percek
S a családod a szívedben
Megköszönöm,
Hogy jó lenni.
Bájoló

Lélegzeted lélegzem,
Beszippantlak, nem leszel.
Ujjbegyembe költözöl,
Magunk írjuk örökkön.

Álmod őrzöm, őrködöm,
Belül maradsz körömön,
Varázspálcám forgatom,
Bűbájommal bajlódom.

Hajam visszanövelem,
Kincsem beléje rejtem,
Öltöztetlek, takarlak,
Óvlak Sámson hajammal.

Megígéztem tavadat,
Körülöttem hullámzasz,
Hajam vízeden a sás,
Nádat őríz a varázs.



Burkolózó

Hajnaltájt ha beteg fénysugár
riaszt fel éj halálát
féled-e vajon

Hajad mosod hideg a fürdőkád
tested magányát
csíped-e nyakon

Ha füled dobog dübörög
szíved érzed súlyod
félsz-e nagyon

Ha szépen szólalsz melegre
mosdatsz talán egy kissé
megnyugodom
Halottak napja

Miért égnek bennem a gyertyák
Fehéren kicsi vékony szálak
Miért világítanak az arcok
Hantokra hulló sóhaj fátylak

Miért a temető kettő bennem
Szemközti dombon aprón égnek
Miért a lépcsőkön a térdem
Meg-megremeg ha hazatérek

Kődörgő

Köd előttem
Küd utánam
Köd hátán
Köd a bánat
Vigye el a
Nyavalyámat

Álmos magány
Ül a parton
El-elmereng
Hallgat nagyon
Nincs már csoda
Ne nyavalyogj

Fény hátán pénz
Locsog a szó
Angyal alszik
Karácsonykor
Nincs gyertyaláng
Se csend se hó


Agyag arcú lány

Ha leszedem rólad a fake-et és a sminket
Kerámia szépségét visszanyeri képed
Ragyog arcod pora
Lelked megint ép lesz


Nosztalgia

Másképp írtam verset amikor neked
A vers írta magát
S én magam veled

Az Olt fölött sejtelmes selyemsál volt a köd
Én varázsoltam
Ökörnyálból angyalt
Háncsból ördögöt
S közben fejem fölött gomolygott az ősz

Másképp írom versem
Versem ír engemet



*********
Úgy gomolygott az idoma
Úgy hömpölygött a sikolya
Kis hullám sikongások
Fülembe folyamot zúgtak
Tested tengere elmosta a kutam





******

Édes kis versem,
kincsem, egyetlenem,
hiányoztál már lelkemnek,
hogy megszólaltass, elhallgattass
Lincsem, kegyetlenem,
emésztőm, eresztőm ,
Istenem, istenem.

*********

Elmúltak az évek, elnyűttek a harcok,
Süketkedik szivem, némulgat az arcom.
Hallgat a dallam, alszik a hangom,
Üres gépek között felhabzsol az infó.






Bukás

Azt hittem megmentelek téged,
s lám ebben is megelőztél,
amire észrevettem magam,
nagy suttyomban megmentettél.

________

Seara se-mbraca in noptile noastre de iarna
Trupul meu gol sub privirea ta calda adoarme
Clipa stranuta, copilul cel mic al orei
Tresar, te-ncolcesc, timpul zambeste din leagan.


Hess páva

Páva fészkel a szívemben,
Most az egyszer nincs jókedvem,
Hiúságom pöffeszt, vadít,
Fényem, zöldem hasít, vakít.

Páva, páva szállj el tőlem,
Ne költs tojást a bensőmben!
Hadd zöldelljek békességben,
Sűrű erdő közepében.


2 ségek

öles a bánat
köles a bánat
kezem gyomot vet
eszem kapálgat
szívem kapálóz

napi hozsánna
napi blaszfáma
írjam ne írjam
versem ki várja
s ha nem ki bánja

te is virágból
én is virágból
miért mindig
kettő a sziromból
marad a végén

 

kánikula
kába gula

mottó: Azt csak a jóisten tudja, mi az igazi hivatásunk
(Csehov, Ványa bácsi)


lábamon bakancs a szandál
aszfaltba ragaszt a meleg
hetvenhat kilómat viszem
nem tudom nem látom merre

fejemben szédül egy félve
lett gondolat vigyor képe
Isten se tudja igazi
hivatásom mi lenne


Ars(ă) Poetica

ha igazi költő lennék
olyan akinek könyvei jelennek meg
és különféle díjakat kap
kapásrutinból ilyesmiket írnék

- városon fémeseket harap a hajnal az éjszaka seggébe -

szerencsénkre nem vagyok igazi költő

hümmmgetések

Örök kérdés


Mi jobb
Veled gazdagabb
Lenni nem szabad
Vagy
Nélküled szegényebb
Szabad


Igazi szerelmi vallomás

(Egy busz oldalán olvastam egyszer valahol: te iubesc, deci shimbă-te. Szeretlek, tehát változz meg.)


Szeretlek, mondtad
s megpróbáltad
leszedni fejemről
a tulipiros kendőt.



Udvar

Az udvarban nem az a szép,
Hogy egy elkerített föld a tiéd,
Hanem hanyatt fekszel s látod,
Fölötted a puszta ég.


Fohász

Isten engem úgy segéljen
amíg élek el ne hagyjon
meg-megverjen

Isten engem úgy segéljen
ahol élek otthonomra
mindig leljek

Isten engem úgy segéljen
a levegőt és a földet melyből lettem
ne feledjem

Isten engem úgy segéljen
hogy a vérem ez a székely
ha már élek ereimben
mindig égjen

(kelt valamikor 2004 tavaszán, Csicsóban, megtaláltam egy szétrongyolódott papíron nemrég)


Erotika tár


Haj
Hallgass

Szem
Nézlek

Orr
Illatod

Száj
Ízek

Fül
Cimpa

Tarkó
Bizsereg

Nyak
Kecses

Hát
Gerinced

Mell
Bimbó

Has
Simaság

Köldök
Kerek

Öl
Szomjúság

Comb
Pihe

Térd
Kivillan

Térd
Hajlat

Láb
Karcsúság

Talp
Ideg

Lábujj
Meztelen

Két
Kezemben

Tartlak
Tégedet
  

Harmat

Csodáld meg a harmat kristályát, ha mesés reggelre vágysz.

Sétálj mezítláb a harmatos fűben és fogadd magadba gyógyítását.

Engedd, hogy a harmat vizsgáljon téged, ne te vizsgáld azt.

Macskamosoly

Néha mosolyom pofacsontomba kucorodik
Ott huncutkodik
Akár egy lyukas drótkerítésen
Könyöklő macska
Amint éppen bajszos reggelt
kíván a napnak


füzet

végzem a dolgom s kalap

nem kell semmiféle póz
nem kell semmiféle máz
nem kell iskola irány
kör befogad bezár

túl nagyra nőttem én
s kicsik a skatulyák
írhatok az égre mindet
körém nő a világ



Elalvófélben

Valami szikra hasonlított bennünk
valami apró izgatott sugár
sütötte perzselte a talpunk
örökkön űzte hogyha állt

valami görcsös küzdelembe estünk
szerelem karmokkal kergettük egymást
most végre mind a ketten megpihentünk
egy vékony szálon feledünk egy s mást




mersz

veled merek erőszakos lenni
matriarchátust ülni trónomon
veled merek nagyon önző lenni
kikövetelni mihez szent jogom

veled merek olyan nagyon lenni
mint nők nem szoktak mi nekük titok
veled merek mindig porig égni
széltáncolódni a hamvamon



mosolykoszorúm

vajon kikért meddig kell viselnem mosolykoszorúm


híradó

ma már fekete mélysége a kéknek
ma már pusztába kiáltott minden szó
ma már sárgát nő a fű az égre
ma már nem nézek több híradót

Tulipános láda

apróka világot gyűjtöttél köréd
bagoly szeméből ragyog a fény
szárnya az éjre takarót suhint
csiga tanít egy régi mesét
aki siet elkesik
mellette sün siklik
nesztelen zenét
csak az elefánt hallja
legyező fülével magába szívja
ormányára szállva
éveik számán töpreng
egy ősöreg holló

ládád kulcsán a látó
a varázst kötő-oldó

Álom á di dádá

ruhám potyában lángol rám
egyiptomi figurát
bőröm elfelejtette illatát
mit hozzám bújt a nyár
tengerből sziklából fából
levélszínű napsugárból
százezer tóból

arcom már nem nyúlhat tovább
gépies kínom el nem bocsát
kiáltom egyre kiáltom széjjel
magam csak én menthem meg

viruló kedvet kerekítek körém
belebújok egy piros napba
fejemben pörög a cigány nóta
a keserves
a rekedt
az élettől kedves
a szikkadt arcú
a buja
a csontos hátú
a suta
a vándor
a büszke
mezítlábas gábor

ti álmotokban járók
nem tudjátok
mitől világol
egy gépszínű sarok


Fă ordine in mine şi pune-ne la loc

Mi-ai spart două coaste
mi-ai smuls părul
din hainele-mi curate
frumoase ca stelele
meteoriţi morti ai făcut
cu vorbele tale

acum imbracă-mă la loc
acolo sub dulap vezi
stau supăraţi doi ochi
pupă-i la loc
şi buzele-mi de foc
aprinde-le cum au fost
din jăratec de soare

când ai aranjat totul cuminte
c-aproape nici nu se mai vede
ce dur ce neglijent ai fost
vino lângă mine
să te apăr de tine
de tine şi de mine
în cornul meu de corp


egyre mélyebb

hajamban az ősz
szemem körül a ránc
tekintetemben a barna
szívemben a tánc

mosolyomban a dallam
hangomban a szó
markomban a mérés
léptemben a nyom


din ce în ce mai adânc îmi e

căruntul în păr
ridurile de la ochi
căpruiul în privire
şi-n inimă ce joc

în zâmbet melodia
în voce cuvântul
în mână dăruirea
în paşii mei pământul


s akkor már finnül is:



on yhä syvempi

hiuksissa syksy
silmäkulman ryppy
katseeni tumma
sydämeni juhla

sävel hymyssäni
sana äänessäni
lahja kädessäni
askeleessa jälki

 

născloceală

am încercat să-ţi caut o poveste
o poezie mică atâtică
dar lumea e prea plină de volume
de cărţi greoaie negru-speriate

eu căutam o haină pentru tine
un costum uşor frumos călcat
din sărbătoare si iubire croită
în care să te simţi acasă şi bărbat

în buzunare-i să toarcă două pisici
una mică ş-una atâtică
gulerul să-i fie plin de raţe
frunze flori de toamnă primăvară

şi să fie undeva şi o găină
cu penele maro strălucitoare
din oul ei în fiecare seară
să se renască lumea asta-ntreagă

asemenea poveste nu se vinde
la chioşcuri librării bibliotecă
am adunat cuvintele din tine
ş-am născlocit o poezie mică


Cseppenként gömbbe

csöpögi magát az ősz
lassan folyik el a fa lombja
kínai cseppek a plafonban
tépik idegem

göthöt köhögök hátamba
göcsörtöt meddő ölembe
fázó összebúvásunk
ki nézi bánja

gömbbe gurultan tapadunk
egymás izzadt homlokára
bojtorján kampókat növesztünk
világ vigyázza
 

  Nyujtózó

Álmos Bandi bandukol,
fáradt Dénkó döcögöl,
hol a párna, hol az ágy,
mire vessem magam rá?
Mibe vessem magam bele,
húzzam a csendest, míg tele
lesz álmommal ez az ágy,
ez a szoba, ez a ház,
ez a falu, ez az ország,
nap, csillagok, a nagy világ.
Álmaimnak tengerén
olyan nagyra nővök én,
ha kinyújtom kezem, lábam,
bíz átérem ezt az ágyat.

work spirit

irigy szemlehéjak
hátamba sütnek
csuklómba marnak
bokámba tépnek

hiába csámcsogtok
szaggattok széjjel
ti jártok rosszul
több lesz belőlem

Barátom szabad aggodalmai önnön szabadságáról

úgy kell a szabadság
míg élek
magamat keresem
félek
meg nem találom
suttyom magam
ágakon virraszt
barlangban loppan
csillagban lobban
kerítésen szökken
hátsó kapukon
megszökik tőlem

erre csak erre
könyörgök szépen
s lábamhoz dorombol
a macskalelkű énem

Glória


szalmából font glóriámon
időmadarak csicseregnek
harmatcseppek cseperednek
napsugarak sütkéreznek

  

Részeg Isten

Isten
Te egy kicsit részeg voltál
Részeg bizony és egy kicsit művész
Ezért ragyog fel képed minden művész arcon
Részegember lelken

Párszavas

Jótett helyébe jót várj
Előbb utóbb rád talál
Szemben mosoly
Csókban vágy


boríték

Hétfőn a hétvégi fáradtságomat kúrálgattam mindenféle itókával amit elől hátul találtam, az eredmény kb ez:

mind részegebb leszek
ne feledd
ahogy nő az est

mind részegebb leszel
ne feledd
ahogy a nő esd



és persze verselhetnék össze-vissza
szépet s pannonmagyarot
de fejemben a rend olyan össze s visszakaszabolt
nem bírom már ezt a ritmust
nem bírom már én olyan nagyon
hogy kínom harapná nyomban össze
az én összes kínos angyalom

-------------

az este találtam meg a telefonszámla borítékon


Frida

nem szégyen a könny ha pörög
apró kicsi kövek gurulnak ki a szívemből sorra
hangomból a kín vetkőzik ki önmagát bontja
szememben barna a bánat a mosoly kontya
fürtjeim elkígyóznak

nézd világ ilyen kicsi vagyok
mégis elsöpörhet mindenestül
piros szoknyámnak egyetlen fodra

cele trei dorinţe

vreau să mă vezi frumoasă
regină crăiasă goală
să mă dezbraci pân’la oase
să mă iubeşti pân’la coaste
pân’la ultima ta lipsă
s-acea să te doară rău

vreau sa-ţi dăruiesc puterea
ochii mei de foc privirea
pasiunea unui joc
care-i serios ca viaţa
once in a life ca şi moartea
de care să scapi nu poţi

vreau să te vrăjească viaţa
tinereţea bătrâneţea
să dansezi cu mine-n zori
să am iar o sută treişpe
şi deloc să nu îmi pese
dacă-ţi sunt sicriu sau zbor

-------------

2 sor

alma arcomra sápadt ikonokat fest a bánat
kifolyt szememből szomorúság tündér szedi az árnyat


visz a vérem

visz a vérem
futok utána
töri az utam
tör a bánat

visz a vérem
amerre zubog
izzik az élet
hasad a burok

visz a vérem
meg sose állok
meg ne alvadj
el nem alszom

visz a vérem
hozzád ha érek
piros a szemem
bűbáj a vértem

míg lehet fuss el
szemedet süsd le
visz a vérem
ki tudja merre


Kérdés

Hajadba tudod fogni a szelet
égő öledbe a tüzet
tekintetedbe a fájást
lábad-karodba a zárást?

Szertefújod-e a szelet
fellobbantod-e a tüzet
elfájod-e mind a fájást
szereteted old-e zárást?


szeretlek de

(1)
nomád vagyok
véremben cigány
unos untalan utamat járó
vessen meg érte a nagy világ
én ne vessem el
meg magam világom

(2)
ne kéne annyi örömöt elviselni
annyi örömöt bánatot hajj
ne kéne fáradtkacagó szájjal hátradőlni
mosolyogni
szemlesütve könnycsorogni

(3)
addig mentem míg meg nem álltam
szomorúságomban földhöz ragadtan
testem helyén egy piros csizma
lelkem helyén egy alig tócsa

(4)
Erős hangokkal úgy sírsz bennem
imába záruló szép szemeddel
könnyem a könnyed
ázott az ágyunk
nem egy az utunk
nem egy a vágyunk
tiéd a fészek
enyém a szállás
tiéd a hóra
enyém a csárdás
tiéd az otthon
enyém a szó
te a végre gondolsz
én alfa vagyok


sinistä ja punaista

istuin katseessasi
maailmasi pieninä palloina pyörii minun syliini
yritin löydä ääriviivoja
mutta kaikki oli sinistä ja punaista


a játék vége

annyi maszkomat lekaptad
álarcosbált rendezhetnél
ha kiadnád sorban

a nevető a durva
az áligszent a kurva
az örökanya a meddő
az égigérő esendő

kedvesem
az utolsónál tartasz
a játék véget ért
ez a magány maszkja

rántsd vissza kezed
húnyd le szemed
hallgass

ezt már az Isten adta
s magam sem tudom
arcom-e álarca




nemkérés

nem kérek enni
nem kérek inni
ne cocókáztass
ne végy ruhát

nem kérek házat
sem cicamázat
útlevelet
mást majmolást

nem kérek semmit
mit bárki adhat
szúette molyrágta
lapos nyugalmat

öleljél messze
hívj dobozodba
postázzuk magunk
csodaországba

hasogass tűzbe
öltöztess lángba
eszem szabadítsd
nevem kiáltsad

szemeddel taszíts
mosolyod várjon
csillagok csücskén
testünk lipinkázzon

nem kérek semmit
bárki mit adhat
bolondítson táncom
őrjítsen nyugalmad



Lassan

mellembe nézzél
ölembe lássál
szép eszed vesszék
megbolonduljál

kínlódj az égig
hasítson heved
vergődj poklokig
repesszen tüzed

feszíts feszesre
ível a kínom
kerekíts körbe
hajlok gyönyörbe


!

százezer szóból szálltam össze
vöröslő furcsa fényes gömbbe
versem ne olvasd
táncom ne nézd
szemem ne sóhajtsd
csókom ne kérd
  


SMS

elküldött és el nem küldött
lähetetyt ja ei lähetety
trimise şi netrimise



két csók közé hullott pillanatban
erős válladról lepereg a fény
melled körei megbabonáznak
hasad lapályán kezes lesz a kéz


en jaksa puhua
vain kirjoitan sanoja jonoon
joista syntyy ehkä runo
tai ketju tai kasvot


lumina mea mă orbeşte
văd doar ce e adevărat
cruzimea asta mă doare
aş vrea sa-mi pun capul la picioare
şi să tac


nem kell verset írnom neked
csak kinyújtom karomat
rádmutatok bárhol is legyél
s meghallod hangomat


olen niin täynnä kaikesta
onneksi huone on tyhjä
niin mahdun melkein kokonaan
vain jalat roikkuvat ulkona


kincseim megnyomták a gyomrom
felhasították beleim
vajon mi lesz most velem
nem bírom magam megemészteni


stau aşa de calmă
că aproape simt cum timpul mă spală
şi fiecare minut care trece
îmi omoară
tinereţea fără bătrâneţe
şi firul alb in suflet creşte
ne leagă


összeasztam
semmibe hulltam
életvirág fekete korma
holdudvar elveszett holdja


vezi lemul acesta?
te-a durut când te-au cioplit
ştiu
şi eu port desenul în mine
pleoapele-mi de frunze mi se-nchid


azt mondod ne legyek férfi
hogy vegyem már le azt a kalapot
nem érted hogy én ezzel születtem
rajtad is ott csüng a faszod


älä lahjoita huoliasi minulle
repusta se liukuu suoraan silmiin
nyt katseeni ei anna sulle ilon
vaan sinun omaa huoliasi takaisin


az egyik verseket ír nekem
a másik éneket
a harmadik vörösboroztat
a negyedik békén hagy


pyysin sinut lähtemään makuuhuoneesta
sillä hattu odotti jo ovella
nyt olen taas se minä yksin
ei tässä ole surua eikä iloa


még jó hogy nincs két életem
elég bajotok lenne
mire egyiket felraknátok a polcra
a másik mindig elmenekülne


secretul e să nu bei vin cu mine
să nu mă auzi în linişte clipind
să nu observi mâinile-mi frumoase
să nu-mi fii aproape când te strig


fehér ruhám nem veszem fel neked
hadd hidd hogy piros szoknyám minden fodra
hadd hidd hogy csökönyös a szamár
s nem a gazdája a makacs tudatlan


älä kuuntele enää talvea
anna sille elää omaa elämää
jos kyynttilä voi antaa valoa
miksi sinä et muita lämmitä


ha öreg leszek s elmondtam a szavakat mind
virágoktól tanulom a szépet
fáktól az időt
macskáktól bölcsességet


am căutat fiţe pentru joi
ş-am şi găsit două sclifosite
- o gentuţă ş-o spumă de păr –
sper să-mi ascundă bine aripile
şi să nu se observe că-ţi sunt albatros


kesällä olette liian valkoiset
värit karkaavat peloissansa pois
talvella olette liiankin mustat
värit nurkassa hiljaa istuvat


mindig úgy megyek mintha állnék
s úgy állok mintha mindig úton
ne szegődj társamul kedves
hisz akkor maradsz le mikor megállok




hétleányok

adrenalin dús az álmom
haton lányok körülálltok
én vagyok a hetedik

szót ha szóltok szóval szálltok
mosolyotok új ruhátok
asszonyszépek szomorúk

szemetekben tükrök fájnak
ajkatokon csókok vágynak
öletekkel ölettek

férfinépek friss gyümölcse
legényeknek szomja éhe
hat leányok ti vagytok

hat leányok körben ültök
szívetekben hegedültök
lelketekbe lelket vártok
testetekben rügyek táncok
combotokban izzó zárás
karotokban elbocsátás
hajatokon tündér fények
léptetekben élő évek
haton lányok körülálltok
a hetedik én vagyok
 


gyöngybe verten

szépre szerettél csodálatosra
szememben sötétlik a vágy torka
alszik a magány
félelmet őriz a halál

vörös szoknyám minden fodra
szemérmet takar szemérmem bontja
csókról csókra
gyöngybe ver szomjad

táncom ha kéred táncod ha járom
hétmérföldes a bátorságom
szállok a szóban
fehér esőt hullok
szivárványt szövök
minden ajtódra



dobogás

teremtett világom el ne hagyjon
szavam szájamba ne fagyjon
mosolyom se az ajkamra
vicsorgás se a fogamra

öklöm tenyér virágba
nyíljék szirom az ujjamba
csakazértse dobbantásom
csakazértis táncomba


zuhanás

a zuhanás is repülés
elengedsz mindent ami fék
magadat
füled mellett fütyül a pillanat
testeddel zenélsz
szíved csendjével játszó zenét

ne félj

nyitott tenyered a szárnyad
üres házadban a bánat
nem talál társat
egyedül nem él
fogadhatod a fényt
 

egy el nem táncolt tangó ritmusára

hangod színe ma mexikói
barna
fénybe vonja
bőrömön a bársonyt
kávémon a gőzt
szememben a csendet
szavad színeket sző
s új csíkokat
talán
szívemből futó
rongyszőnyegembe



on the rhythm of a never danced tango


the color of your voice
shines
Mexican brown
on the velvet of my skin
on the vapor of my coffee
on the silence in my eyes
your voice weaves
colors
and maybe new lines
into the strip carpet
woven from my heart


zöld árnyalatok


ma fáradt lett a zöld
csupa loccs csupa csönd
kivül legbelül
száradt ereken
halál hegedül


kallódó szócsőszök

 
csak egy kicsit vigyázz reám
tenyeredből ki ne essek
válladról le ne csússzak
szemed seprűibe ha nézel
bele ne botoljak

csak ujjaddal sercegj rajtam
pergelt szívem ne az étked
selyem bőröm se sült alma
erős öled sötét heve
szőlőmből ne mazsola

alig szólott neved után
izzadt csendből szavak nőnek
felemelnek földhöz csapnak
csak egy kicsit vigyázz reám
ha kimondlak meg ne haljak

  

gri mask



 

egyik klasszikus grimaszom
hű de sokszor vigaszom
ha az ég görnyembe hajlik
ha a föld kettőmbe hasít
ha villámtól égnek a hajam
napomtól szikkad szavam
szemembe folyó könnyed
mosolyom tépi görcsbe


fecnik

pár régi, ma este megtalált fecni

boromban képed
vérnyomásomban
agyamban lüktető
látomásomban
dübögöm
vége


ma nagyon labdáznak a könnyek
szembecsapnak kiröhögnek
jó csak jó
mondom magamban
arcom gyilkosa
lelkemnek harmat


könnygombócokba gyúrom az estem
nem sírok cseppet
még csak nem is festem
göndörre magam
bonyolult agyam
így is egy gubanc
töröllek...hallgasd

kincses erőim belém fúltak
női szépségim bűbájba hulltak
szememben sült hőm
hajamban gesztenye

leszámolok gergelyedóval
mindent odaad
egyvalamit nem
s ezért aztán fizesse életfogytiglan
magánya bű tejét



s két ma esti fecni


ha már lelógattam lábam minden felhőről
és hintáztam minden napsugáron
és szívből kikacagtam
minden álszent
hiúságból fércelt hazugságot
elárulom nektek is a titkot
titok nincs
se recept
hajnalodj


íme szétszórom minden kincsem
ha kincskereső vagy
eridj
keresd meg
de míg te szekrények alatt
s bányámban kutatsz
a bölcsek kifosztják üres házamat
 




csökkenő sorrendben

tehénszemem nőtt
nagy barnabársony labda
ha még egyet gurítsz rajtam
beleférek egy gyerekrajzba