2018. február 13., kedd

Te is lehetsz még Erzsike

A Débe jártunk német órára. Ők voltak a törisek, a filósok. Mi voltunk a nyelvesek, a Cések. Szerettem mind a tanárnőt, mint a nyelvet, de elég semmis, visszahúzódó, arctalan leányka voltam a liciben, tehát az, hogy nagyon jó németes lettem, a tanárnőn kívül fel sem tűnt senkinek. Így aztán ez sem varázsolhatott láthatatlanságomra némi láthatót. Az egyik nagyon kedves fiú, az hiszem, a D osztály egyik jótanulója viszont kitüntetett a figyelmével. Soha nem mulasztotta el megkérdezni nyájas, atyáskodó hangon, hogy vagy, Erzsike? Mindannyiszor kijavítottam, nem Erzsikének, hanem Editnek hívnak. És eközben tiszta szívből utáltam a "kedvességét". Az ilyen barátkozástól azóta is kiráz a hideg. Mert ő, aki magát a származása és a jegyei alapján nálam többnek gondolta, mint a kutyának a csontot dobta oda nekem a figyelmét. Hanem ez nem igazi érdeklődés volt, ezzel is csak abban erősítette meg saját magát, hogy lám, ő milyen kedves, jó ember, még ezt a falusi, szerencsétlen, láthatatlan lányt is meglátja, leereszkedik hozzá. Így utólag visszagondolva, valószínűleg ugyanígy bántak vele a saját osztálytársai, s örült neki, hogy talált egy, nála látszólag még elveszettebbet.
Tíz év múlva megjelent a tíz éves találkozón a kocsi, ruha, smink és pucckaraván. Álmélkodva néztem a vonulgatásokat. Ez tiszta Hollywood, gondoltam, s miközben tátottam a számat, a kocsik egyik büszke tulajdonosa egyszer csak megszólított, hogy vagy, Erzsike? Feleltem volna mérgesen, hogy nem vagyok Erzsike, vagy válaszoltam volna simán csak arra, hogy vagyok, ha lett volna, akinek. De rájöttem, ez az ember maga vált Erzsikévé, ráragadt az a kosztüm, amit rám próbált húzni több, mint tíz évig.
Ha vannak körülötted emberek, akiket lenézel, és magadban sajnálkozva leerzsikézed őket, biztos lehetsz benne, valahol, valakik úgyanígy gondolkodnak rólad.



Megjelent a Cimbora Ifjúsági Magazin februári számában
Fotó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése