2017. október 26., csütörtök

Ahol tartasz

Érted? Kérdezte apám gyakran beszélgetéseink vagy magyarázatai végén. Értem, feleltem, egy idő után már unottan, hiszen kívülről tudtam már a választ, ááá, dehogy érted, magyarázhatom én itt neked az idők végtelenségéig, úgyis csak akkor fogod tudni megérteni, amikor a saját bőrödön tapasztalod.

Az egyik mai, spirituális csapdának azt látom, hogy hatalmas az információ áradat és könnyű a hozzáférés mindenhez. Az elme pedig éles, gyors, pillanatok alatt megszívja, felfújja magát. Az elme alakítja az egót. Minél inkább megduzzad az elme, annál felfuvalkodottabb lesz az egó. De a felfújt hólyag mögött alig van valami élettapasztalat. Ugyanaz történik tehát, mint a gyakran unt egyetemi padokban, ahol általában információ tömés van, adatbázis kezelés. 

Semmiféle olvasmány nem pótolhatja az életet. Semmiféle díj, diploma, pozicíó nem lehet garancia arra, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hogy gyakran legyünk kiegyensúlyozottak, hogy mások erősnek, stabilnak érzékeljenek bennünket még akkor is, amikor megtépáznak a viharok. Ezt csak az életbe beleereszkedés hozza meg. De, ha történetesen még ott ácsorogsz a parton és azon gondolkodsz, mi lesz, ha soha nem lesz elég bátorságod beleereszkedni, nyugodj meg, ha nem mész magadtól, tesz róla az élet, hogy belelökjön. 

Mit jelent beleereszkedni az életbe? Elengedem a szülők kezét. Elengedem az összes szülőpótló kezet. Egyszál egyedül állok a világban. Felnővök. Kibírom a poklaimat, és kibírom a mennyeimet is. Önként halok bele minden nap az életbe, ahelyett, hogy nyavalyognék. Önként belehalni számomra azt jelenti, hogy éber vagyok, figyelek arra, aki éppen vagyok, és azt is látom, mi az bennem, ami már éppen átalakulóban, aki már nem vagyok, aki éppen hal meg, hogy átalakulhasson valami mássá. Ezt felvállalom, így az igenem Igen, és a nemem is Igen. Igen mindarra, aki vagyok. A béke csak ebből származhat. Ha nincs meg benned ez a béke, azt jelenti, még nem éltél eleget. Nincs ezzel semmi baj, hiszen éppen most élsz. Éppen most történik az, aminek történnie kell. 

A spirituális sürgetés óriási feszültséghez vezet, a feszültség pedig kisüléshez, rövidzárlathoz. Ennek oka, hogy ott szeretnénk lenni, ahol még nem vagyunk, mert olvastunk róla, mert most ez a szerep a főszerep. Körülnézel, és azt látod, mások már ott vannak, lám, milyen megvilágosodott az arcuk (ilyenkor jó megvizsgálni a világítást, valószínűleg pár lejért beszerezheted te is, ha erre vágysz). Azt hiszed, ha neked is sikerül magadra előltetned ezt az arcot, meg fogod úszni. Meg fogod úszni mindazt, amiről olvastál, mert rettegsz tőle. Azt hiszed, gyakorlással, olvasással, spirituális megvilágosodott arccal meg fogod úszni. Hát nem fogod. Hogy milyen mértékben okoznak a nehézségek szenvedést, és milyen hamar tudsz átbillenni rajtuk... na, ez fogja megmutatni, igazán hol tartasz. És bárhol is tarts, rendben van, ha nem képzeled azt, hogy már rég máshol kellene lenned. Ha nem állsz ellen, a szenvedés kipörög, mint egy intenzív, katartikus fájás. Ha ellenálsz, szenvedsz. Minél inkább szenvedsz, annál erősebb lesz a maszkod, mert bekeményítesz, mert a mantrád csakazértis, csakarértsem. 

Amikor tizennyolc éves voltam, elmentem vizsgázni az egyetemre. Első vagyok a családból, aki egyetemet végzett. A szüleim bátorítottak, ugyanakkor azt is elmondták, ha elsőre nem sikerül, még egy évet maradhatok otthon, ha nem jutok be, mehetek dolgozni, mert ők élve dögöt nem tartanak. Nem, nem gondoltak arra, hogy ha nem jutok be, azzal milyen sokat veszíthetek a képességeimből, mert jó képességű gyerek voltam. Nem akarták megmenteni a képességeimet, hanem az élet számára akartak megtartani. Pont azzal, hogy, valahányszor futottam volna vissza hozzájuk, tudatosították bennem, ők már elengedték a kezemet.

Egyik este valamire figyelmeztettem Márkust. Zokon vette. Mondtam neki, hogy nekem most kötelességem figyelmeztetni őt, mert ő most még gyerek. És akkor is fel fogod erre hívni a figyelmem, ha már felnőtt leszek? kérdi, és érzem, egyszerre vágyja és rettegi a válaszom, amit sejt. Nanyóék figyelmeztetnek engem? kérdek vissza. Nem. Feleli. Utána mély a csend. Szokjuk. Mert ez már a mi közösünk, a mi személyes történetünk, bár a dinamika hasonló. Ez az, ami alakít minket ebben a pillanatban. Őt felnőtté, engem öreggé. Ez az a tapasztalat, ami már most fáj, és ennek ellenére rendben van. 

A változás akkor is megtörténik, ha menekülsz előle, ha hárítasz, ha fogod valaki kezét. Így is, úgy is szüntelen változás vagyunk. Mi magunk vagyunk a változás maga. A bekeményedés is változás, a megkeseredés is változás, mindennek vannak fokozatai, árnyalatai. Nem úszhatod meg a változást, mert a változás maga az élet. Bármivel azonosulsz most, el fog múlni, bármit gondolj magadról most, el fog múlni. Nem biztosíthatod be magad, a jövőd, az életed. Mert az életed nem a tied, az élet önmagáé, és a saját, rejtélyes megvalósulását, dinamikáját követi. Akkor is él általad, amikor te éppen azt hiszed, most van az a pont, amikor nem bírod ki. Ez a pont is egy tapasztalata ez életnek, általad. Így tekints arra, akinek, aminek gondolod magad. Így tekints mindenre. És akkor elég leszel önmagadnak, bőven elég. Hiszen te magad vagy az élet, te magad vagy a világ.



© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése