2017. május 24., szerda

Tejóceán

Körbeért bennem az ima, irgalmas Istenem, légy kegyelmes hozzám, kegyelmes Istenem, légy irgalmas hozzám. És ez ment bennem, körbe-körbe vasárnap este egy hosszú és intenzív családállítás nap után. Mert intenzíven kapom a dolgokat, gyakran megijedek, ilyenkor csak az segít, ha életemet folyamatosan felajánlom, tudatosan, azonnal. Hogy maradjak józan. Hogy maradjak kiegyensúlyozott. Hogy tudjam vinni a rámtestáltakat. Hogy megközelíthető legyek. Hogy erőm legyen a középpontommal tartani a kapcsolatot. Hogy tartásom legyen, s mégis rugalmassá puhítson az alázat.
De vasárnap este csak az ima ment, nem keresztezte semmiféle filozófia, elmélet, magyarázat. Csak a tiszta ima. Ma reggel pedig, miközben koncentrációs gyakorlatot végeztem az egyik kliensemmel, s ültünk ketten nagy csendben szemben a jantrával, arra gondoltam, ha valaki így látna most minket, s semmit nem tudna a jógáról, vajon mit gondolna rólunk? A kliensem egy idő után a mélyrelaxáció minden tünetét mutatta, nem tartottam kizártnak, hogy rámborul. Fáradt volt, inkább egy pihenés tett volna neki akkor és ott jót, nem a koncentráció gyakorlása. Én pedig, ahogy néztem a sri jantra közepén a pontot, ismét, mint az utóbbi időben annyiszor, maja fátylait láttam lehullni, ahogy, amint egy pillanatra Ardzsunával tette Krisna, fellebbenti valaki szemem elől a lét fátylait. Nem nagy szcénákról és történetekről van itt szó, nem tűzijátékot látok, talán nem is látás az, ami ilyenkor bennem van, hanem egy létállapot, egy, a szívemből kiáradó együttérzés, ami csak úgy van, s amiben én is, teljes lényemmel, benne vagyok.

családállítás, jóga, meditáció, koncentráció, Erdély, Kolozsvár, társadalom, szimbólum,

Utána dolgom volt a városban, ahogy mentem a frissen fürdött utcán lefele, a mély csendben, minden egyszerre volt a legvalóságosabb és a legvalószerűtlenebb. Semmi nem volt durván körülhatárolt, hanem minden elevenen lüktetett, lélekzett, áradt. A zöldek, az illatok, még a beton szürkéje is csak volt, rendben volt, benne a rendben. Én pedig majdnem sírtam. Ott kukucsált ki a szememen a könny, semmi ok nélkül, míg rá nem jöttem, én is csak áradok, csordulok, részeként a megnyilvánulónak. Aztán befordultam nyomtatni, s gondolkodtam, hogy semmi kedvem a piacig elmenni, pedig már igazán ránkférne egy kis bivalytej, s valami sajtféle. Alig érek be, elkiáltja mögöttem valaki magát magyarul, venne valaki tejet? Megfordulok, rokolyás, fejkendős falusi néni. Igen, én, mondom. Itt van, bivalytej. Azonnal megveszem. Telemia is van, kér? Kérek. A következő másodpercekben a daisleres eladónővel megosztozunk a telemián, közben nyomtatok, fénymásolok, fizetek. Körülöttünk külföldi egyetemisták, itthoniak, s két nyüzsgés közt érzékelek egy-két értetlen, csodákozó tekintetet, miközben én kiszegődöm a tejet, minden szerdán, a nyomtatós boltból.
Épp csak kiérek a boltból, amikor felhív egy régi ismerősöm. Nagyon megörülök neki. Mondja, jönne vissza hozzám jógázni, s talán inkább magának, mint nekem, hogy sokmindent kipróbált, keresve az útját, míg úgy döntött, az élmény, hogy nálunk élet van, visszahozza az én jógaóráimra. Tetőtől talpig bizsergek, s ismét elindul az ima bennem, körbejár, körülölel, irgalmas Istenem, légy kegyelmes hozzám, kegyelmes Istenem, légy irgalmas hozzám. S ajánlom fel mindazt, ami érkezik, a csodának, ami Van.

családállítás, jóga, meditáció, koncentráció, Erdély, Kolozsvár, társadalom, szimbólum,

Emese humusz-szendvics kostellációja az állításon résztvevő fél csapatnak, a másik fele úgy döntött, a városban ebédel. Most immár láthatják, miről maradtak le :D


A Sri Yantra Simona Nicoara alkotása.


© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése