2017. március 26., vasárnap

Mese a hercegről, aki visszahozta a dalokat

Volt egyszer egy ország, ahol az emberek egész nap csak dolgoztak, reggeltől estig robotoltak, minden idejüket a munkának szentelték. Nem csak a betevőjük került ki ezáltal, hanem házuk is volt, több is, házaikban sok edényük, kényelmes ágyaik, meleg takarójuk. Istállóikban sok állatot tartottak, hatlovas hintókon utaztak. Mégis, ennek ellenére, senki nem volt boldog. Kemény arccal, összeszorított foggakkal végezték a dolguk, s a gyermekeket már kicsi korukban rászoktatták arra, hogy csendben végezzék ők is a rájuk kiszabott feladatokat. Ha valamelyikük néha, munka közben játszani kezdett, vagy csak úgy üldögélt, keményen megbüntették, s kiírták a homlokára: haszontalan. 

Ebbe az országba született egyszer egy herceg, aki szerette járni az országot. Komoly arccal jött-ment, intézte dolgait, minden házba benézett, szerre mindenkit megismert. Egyszer egy aggastyán házába is benézett. Ez az ember már olyan öreg volt, hogy mindenkije meghalt, mindenki megfeledkezett róla, soha senki nem látogatta, egyedül élt kicsi házikójában. Amint a herceg belépett, különös érzései támadtak, mintha birizgélte volna valami az arcizmait, ugyanakkor bársonyos hullámok lepték el a testét. A homályban megszólalt az öregember: 
- Mosoly. Ezt hívják, fiam, mosolynak. A hullámokat pedig nyugalomnak. 
- Ki vagy te? kérdezte meglepődve a herceg. 
- Az lényegtelen, hogy én ki vagyok, felelte az öreg. A kérdés az, hogy te ki vagy? 
- Hogyhogy én ki vagyok? felelte a herceg, s hangjában némi ingerültség érződött. - Én vagyok a herceg. De hirtelen eltűnt a birizgélő érzés, eltűntek a bársonyos hullámok is. 
 - A herceg vagy, persze, felelte az öreg. - Rangod előtt meg is hajolok. De ezen kívül mit tudsz magadról? Mit tudsz a mosolyodról? Mit tudsz a nyugalmadról? 
A herceg tanácstalanul állt. Hosszászokott ahhoz, hogy ő az, aki kérdez. Az ő kérdései arról szóltak, hogy halad a munka, mikor lesz kész, mennyi anyag kell hozzá, stb. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valami ismeretlen varázslat foglya lett, mintha valami idegen nyelvet beszélt volna az öreg. 
- Csak kövesd ezt a birizgélő érzést, csak kövesd a bársonyos hullámokat, folytatta az aggastyán. -Mindannyiszor, amikor megjelennek, jelzik, jó az irány, ahányszor eltűnnek, éppen eltévedtél. Most pedig hagyj magamra, amiért eddig élnem kellett, megtörtént, most már nyugodtan távozhatok, de ehhez egyedül kell lennem. 
A herceg szó nélkül távozott. 

Kint minden ugyanolyan volt, mint addig is. Mindenki merev, komor arccal végezte a dolgát, haladtak az építkezések, a vásárban zajlott a kereskedés, minden úgy történt, ahogy az elő volt írva. De a herceg homlokráncolva ment haza. Lefeküdt a kényelmes ágyába, betakarózott puha takaróiba, de nem jött álom a szemére. Furcsa nyugtalanságban forgolódott, és azt érezte, bármit megadna, hogy még egyszer érezhesse azt a birizgélő érzést, vagy azt a másikat, a bársonyosat. 

Reggel, ahogy a nap kivirradt, első útja az aggastyán házába vezetett, de ott senkit nem talált. A szomszédok azt mondták, évek óta üresen áll a ház. Nyugtalanul feküdt le aznap este is a herceg, szemernyit sem aludt, pedig egész nap dolgozott. Ha jól kifárasztom magam, este biztosan úgy alszom majd, mint a kő, gondolta. De bizony aznap éjszaka sem aludt egy szemhunyásnyit sem. 

Harmadnap reggel úgy döntött, ennek utánajár. Visszament az üres házikóba, leült oda, ahol az aggastyán ült, amikor belépett hozzá, s ahogy ott üldögélt és nézelődött, egy papíroson akadt meg a tekintete. Pár szó volt ráfirkantva furcsa, kacskaringós betűkkel: 

A mosoly nyugalomból, 
a nyugalom mosolyból fakad. 
Ennyi a forrás, 
körforgás. 

A herceg mély töprenkedésbe merült. Úgy okoskodott, hogy ezen a papíroson rejlik jó alvásának titka, amit azóta veszített el, hogy az aggastyánt megismerte. Hosszú órák múltán, amikor felocsúdott, ismét érezte arcán a különös bizsergést, testében a bársonyos hullámokat. Eszébe jutott, mit mondott az öreg, hogy amikor ezek megjelennek, jelzik a jó irányt. Hát akkor elindulok, döntötte el, nincs más hátra. Ebben a pillanatban valami beárnyékolta a napfényben fürdő szobát, s ahogy a herceg feltekintett, egy agancsos állatot pillantott meg, amit az ajtóban álldogált. 
- Ülj fel a hátamra, szólalt meg a szarvas, mert ez volt az agancsos állat. - Egyedül soha nem jutsz el oda. 
A herceg elfogadta a meghívást, s csak később, amikor már messze jártak országától, jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte a szarvast, mire gondolt, amikor azt mondta, egyedül nem jut el oda. Oda hová? 

A szarvas vitte, vitte a hátán, a királyfi pedig hagyta magát vezetni a birizgető és a bársonyos érzések által. Néha utolérte a kétely, szidta magát, hogy ő milyen bolond, felül egy vénember meg egy oktalan állat szavának, odahagyja országát, ahelyett, hogy gondosan felügyelné a munkát. Ilyenkor eltévedtek, megtettek pár plusz kört, s csak akkor tértek vissza a vezérlő érzések, amikor a herceg nagy sóhajtozások közepette megadóan leült, elcsendesedett. Éjszakánként, amikor megpihentek vándorlásuk során, jókat aludtak a csillagos ég alatt. Sok országon átvándoroltak, magas hegyekre hágtak fel, pusztákon, síkságokon ügettek átal. Egyszer, amikor a herceg már éppen azon kezdett töprenkedni, hogy vajon valaha utazása végére ér-e, meg hogy vajon egyáltalán rá fog-e jönni, hogy a végére ért, egy hatalmas tenger partjára értek. - Fogozz belém, hercegem, átússzuk. Bízd rám magad, s ha lehet, ne mozogj. Minden fészkelődésed gyengít, márpedig szükségem van minden erőmre, ha át akarjuk úszni ezt a vizet. Teljes testével rásimult hát a herceg a szarvasra, fejét ráhajtotta a nyakára, s csak hagyta, vigye minél beljebbre és beljebbre a hatalmas vizeken. 

Úszott a szarvas éjjel-nappal, úszott szüntelen. Nem ettek, nem ittak, nem beszéltek eközben. A herceg eleinte azon gondolkodott, hogy vajon hogy fogják étlen-szomjan, alvás nélkül kibírni, de hamar rájött, hogy mindannyiszor, amikor ő kételkedik, a szarvas gyengül, s mindannyiszor, amikor csendben van, s alig motoszkál benne gondolat, a szarvas erősödik. Megadóan bízta rá magát a szarvasra, s egy reggel, amikor a nap kidugta koronáját a hullámokból, partot értek. A herceg kimerülten álomba merült egy fa árnyékában. Amikor felébredt, különleges hangokat hallott. Gyönyörűszép lények vették körül, olyanok voltak, mint ő maga is, mint az emberek, de sokkal, sokkal szebbek. Arcuk ragyogott, testük kecses volt, egyesek különleges hangokat hallattak, mások valami húros szerszámokat pengettek, megint mások a herceg számára ismeretlen mozdulatokat tettek, mintha a testükkel formákat mintáztak volna a levegőbe. Az egyik lány, a legszebbik, odament hozzá. Ekkor a herceg ismét érezte arcán a birizgáló érzést. 
- Jó reggelt, kedves herceg. Milyen széles a mosolyod! 
A herceg a lány szemébe nézett, s tekintetében felismerte kedves szarvasát. Boldogan ölelte át, megcsókolta, és rögtön egybe is keltek. Hét nap és hét éjszaka ülték a lakodalmukat, ami alatt énekeltek, táncoltak. A herceg határtalanul boldog volt. De a hetedik éjszakán mély szomorúságba esett. Felesége megsimogatta, és azt suttogta
- Ne szomorkodj, kedves férjem, veled megyek. Nem azért hoztalak ide, hogy itt maradj, hanem hogy hazavidd a te országodba, ami régen nálatok is megvolt, de időközben elfelejtődött, valahol elveszett. Hajtsd az ölembe fejed, aludd ki magad. Hamarosan indulunk vissza, a te országodba. 

Amikor a királyfi kinyitotta a szemét, csodálkozva látta, hogy ismét az aggastyán kunyhójában van, ott üldögél, mintha onnan soha el sem távozott volna, s előtte, ölébe hajtva a fejét, egy gyönyörű lány alszik. Örömmel fedezte fel a lányban kedves feleségét. Kézenfogta, hazavezette a palotájába, ékesebbnél ékesebb ruhákba öltöztette, s otthon is megtartották a lakodalmukat. Hét nap és hét éjszaka ünnepelték egybekelésüket, meghívták az ország összes lakóját, s lakodalmukon énekeket, táncokat tanítottak nekik. A hetedik nap végére az emberek elkezdtek mosolyogni, arcuk lassan változni kezdett, egyre lágyabb, egyre fényesebb lett. Az ország soha nem látott virágzásnak indult. Olyan jólét lett, hogy híre ment a legmesszibb országokba is. 

Meghallotta ezt egy mohó király is, s üzenetet küldött a hercegnek, most azonnal adja neki országa jólétének titkát, ha nem, háborút indít ellene. A herceg, egy üzenetben válaszolt, ez állt rajta: 

A mosoly nyugalomból, 
a dal szívből fakad. 
A titok: nincs titok. 
Körforgás. 

Amikor a király elolvasta az üzenetet, iszonyú haragra gerjedt, hogy őt a herceg így kigúnyolja, verseket küldözget válaszként egy komoly hadüzenetre. Még aznap összegyűjtötte seregét, s éjszaka, váratlanul, orvul lerohanta az országot. Katonái hatalmas pusztítást végeztek, volt, akit azonnal megöltek, másokat foglyul ejtettek. Megölték a herceget és szépséges feleségét is. Elfoglalták az országot, s a foglyokat rabszolgákként dolgoztatták. A király gonosz vigyorral az arcán ült bele az új trónba. Most már az enyém ez a szép, virágzó ország, mondta diadalitassan. Ha nem adta az a félkegyelmű herceg szépszerével, hát elvettem erővel. Ült a király a trónon, és várta, várta, hogy mikor látja már meg azt a gyönyörű, boldog, virágzó országot, amit hírből ismert. De annak az országnak már csak hamvai terültek szemei elé, bármerre nézett, csak katonái és emberei kegyetlenségét látta, s a nyomukban üszkösödő romokat, pusztítást. 

mese, arhetípusok, spiritualitás, szimbólum, társadalom, tudatosság, zene, mantra


A foglyul ejtett nép mélységesen elkeseredett. Voltak, akik elkezdték emlegetni a régi szép időket, amikor a herceg még normális volt, amikor még nem volt neki az a gyönyörű felesége, aki elvette az eszét, s csak bajt hozott az országra. Kemény munkával visszaállíthatjuk országunkban a régi rendet, mondogatták ezek, csak dolgozzunk szorgalmasan az új királynak, hogy legalább az unokáinknak legyen jobb életük. De voltak, akiknek a szívében erősen szólt a dal. Ezek akarva, akaratlanul gyakran azon kapták magukat, hogy dúdolnak. Esténként, amikor mindenki, még az őrök is aludni tértek, titokban összegyűltek, és dalolták azokat a dalokat, amiket a hercegtől és feleségétől tanultak. Egyre többen, és többen keltek fel éjszakai álmukból s daloltak éjszaka. Nappal, a legnehezebb munkák közben is egymásra mosolyogtak, s ettől valahogy könnyebben ment minden, bírták az éhséget, a szomjúságot, a kialvatlanságot. Egy idő után egy-egy énekest, azokat, akik a legkitartóbban maradtak fent éjszakáról éjszakára énekelni, meglátogatta a herceg. Szarvasháton érkezett, aztán a szarvas megrázta magát, s átváltozott a szépséges aszonnyá. Újabb és újabb dalokat tanítottak nekik, megtanították azt is, hogyan alakítsák át a munkaszerszámokat hangszerekké. 

Egy-egy álmatlanságtól szenvedő őr eleinte titokban, aztán nyíltan hallgatta az éjszakai dalolásokat, zenéléseket. Az ilyen éjszakák után aztán otthon sokkal jobban esett az álom. Idővel maguk az őrök is elkezdtek dúdolászni, eleinte csak maguknak, egy idő után otthon is a feleségeiknek, gyermekeiknek. Észrevétlenül, miként a rügy nő az ágban, a király emberei közül is egyre többen kezdtek el dalolni, táncolni. Egy idő után a királyt elűzték, a foglyokat kiengedék s a trónra azt az énekest ültették, akinek leggyakrabban jelent meg a herceg és felesége, akinek a legszebb új dalokat hozták. Az ország kivirágzott. Egyre több új dal született, a herceg és felesége pedig egyre ritkábban jelent meg. 

Egy éjszaka, amikor a fiatal, új király a szobájában üldögélt, s dalolgatott a nyitott ablak előtt, szokásához híven várva, hátha meglátogatja a herceg és felesége, egy papírlapot fújt elébe egy légáramlat. 
Ez állt rajta: 

A mosoly dala nyugalom, 
a nyugalom dala mosoly. 
Minden ritmus. 
Hallgasd csak, dúdolom. 

A fiatal király meglepetten nézett fel. A beármló holdfényben egy szarvas alakja körvonalazódott. Teste is, agancsa is kisebb volt, mint a herceg szépséges feleségéé. S bár a hold ezüstös fénybe burkolta, szőre tisztábban ragyogott, mint a legtisztább arany. 


mese, arhetípusok, spiritualitás, szimbólum, társadalom, tudatosság, zene, mantra


© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése