2017. február 28., kedd

Sőt, az én anyám pi*ája, avagy spiritualitás középhaladóknak

Ma reggel egy idősebb embert elküldtem az anyja pi*ájába. Ő az a kedves ember, akit mindenki szeret, az egész utca kedves embere ő, a kedves, cuki, fehér, habos-babos kutyájával. Rendszeresen a kertünkben kakáltatja a kutyáját. A szomszédokkal is folyamatos egyeztetés zajlik, hogy a kutyájuk után szedjék össze a szart, ne én kelljen Márkus cipőjéről undorodva takarítsam, sőt, a barátai cipőiről is, hogy a futár hozza ki a pakkot, ha már annyit fizetek érte, s ne ijessze el a nagyobbik kutyájuk, a klienseimről nem is beszélve. A szomszédokkal van, hogy boldogulok, van, hogy nem. A bácsival soha nem boldogulok, egyszerűen leszarja, amit mondok. Egy ideje csak nézem, mert gyakran összefutunk az utcán. Megy el mellettem, nem néz rám, de én csak nézem. Azért néztem, mert egyszerűen nem tudtam jobbat kitalálni. Semmilyen célom nem volt ezzel. 

Ma pont beértem a lépcsőfordulóra, amikor a kicsi kutya fut be mellettem az udvarra, futna hátra a kertbe. Megálltam, néztem, ahogy az ember felkapja a hóna alá a kutyáját. De itt már nem állhatta a nézésem, felnéz, futólag a szemembe, s rámkiált, mit néz így, hölgyem! Hát mit vétett magának ez a kutya?! Beszéltem a tulajjal, részéről rendben van, hogy bejár. Oké, felelem, majd megnézem, maga hol lakik, és az ajtaja elé kakálok. Mert csak ennyit vét ez a kutya is, hogy idekakál a kertbe. Hazudik! Szégyellje magát! kiáltja mérgesen. Figyeljen, mondom a távolodó hátnak, ha maga vállalja, hogy letakarítja a gyermekem cipőjét, és a barátaiét is, akkor felőlem tényleg jöhet ez a kutya. Erre iszonyatos utálattal odamorogja az orra alatt, hogy menj az ördögbe. S mivel tudom, hogy románul ez a legdurvább sértés, ami csak elhangozhat, bukaresti énem előkapva kiáltom jó hangosan, hogy kétség se férjen a spiritualitásomhoz, te pedig menj az anyád pi*ájába, nyomorult vénember. 

Állok ott a lépcsőn, nézek utána. A biztonság kedvéért még utánakiáltom, hogy úgy nézek, ahogy akarok, visszakanyarodva csevegésünk kezdetéhez. Átsuhan a fejemen, hogy nálunk ez a természetes, hogy a tulaj, amikor kedve van, bejár a házba, ahogy a Szamos utcai lakásban tették, vagy kiadják a két szobás lakást úgy, hogy az egyik őszire fenékig penész, ahogy a Párizs utcai volt, hogy a tulaj felelősséget a házban lakók dolgaiért nem vállal, intézzék el ők egymás közt azt, amiért pedig neki kellene felelősséget vállalnia, hogy itt igazából még mindig erős a középkor, hűbéruralom van, ahol csak a pénz számít, s a kutya, persze, ugat. Mondom ezt úgy, hogy szeretem a kutyákat, tényleg szeretem, és ezen a fertályon lakni is szeretek. De ami van, az van, s ha nyakig szarban, vagy csak bokáig, akkor ez van, s nem más, bárhogy is szeretném, hogy rózsillatú gyermekcipőket párologtassak esténként a kaloriferen.

Az alsó lakók, amikor ideköltöztek, azt hányták a szemünkre, hogy miféle spirtuális emberek vagyunk, ha nem vagyunk hajlandóak lenyelni azt, amit ők legyúrnak a torkunkon, nem táncolunk úgy, ahogy ők fütyülnek. Az ő értelmezésükben, gondolom, a spirituális ember egyenlő a balfasszal, azzal, akit ki lehet használni, meg lehet alázni. Eszembe jutott egy vicc. Rendszerváltás után tulajdonosa lesz az addig állami boltocskának. A tulajdonos tréninget tart a kliensorientált magatartásról, a profitról, stb. A vevőnek mindig igaza van, mondja az eladóknak, bármit is csináljon, vagy mondjon, szépen kell bánni vele. Másnap jön is a néni, becsomagoltat 2o deka nyáriszalámit, aztán meggondolja magát, mégicsak 2o deka télit, de mégsem, hiszen ő a kolbászt kívánja, aztán a végén már a virslinél tart, mert az a legkönnyebb, aztán szabadkozva odaszól az eladónak, hogy ugye nem haragszik, amire az eladó: sőt, néni, az én anyám pi*ája. Na, kb így.

És akkor megosztom veletek Pema Chödrön elgondolkodtató szavait, mert talán ez segít nem elfutni, amikor átlépik a határaimat, és még ők állnak az erdő felől:

"If you invite all sentient beings as your guests while just wanting harmony, sooner or later you'll find that one of your guests is behaving badly and that just sitting there cheerfully doing your tonglen and trying to cultivate harmony doesn't work.

So you sit there and you say: "Okay, now I'm going to make friends with the fact that I am hurting and afraid, and this is really awful." But you are just trying to avoid conflict here; you just don't want to make things worse. Then all the guests are misbehaving; you work hard all day and they just sit around, smoking cigarettes, drinking beer, eating your food, and then beating you up. "You think you are a warrior or a bodhisattva by doing nothing and saying nothing, but what you are being is a coward. You are just afraid of making the situation worse. Finally they kick you out of your house and you're sitting on the sidewalk. Somebody walks by and says, "What are you doing sitting out here?" You answer, "I am practicing patience and compassion." That's missing the point.
Even though you've dropped your agenda, even though you are trying to work with situations instead of struggling against them, nevertheless you may have to say, "You can stay here tonight, but tomorrow you're going, and if you don't get out of here, I am calling the police." You don't really know what's going to benefit somebody, but it doesn't benefit anybody to allow someone to beat you up, eat all your food, and put you out on the street."

spiritualitás, tudatosság, Erdély, arhetípusok


© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése