2017. február 14., kedd

Kolozsvár fölött az ég

Két éve nem voltam betegszabadságon. Mivel majdnem két éve vagyok szabadúszó. Nem is nagyon voltam beteg, ha igen, akkor is elvittem lábon, vagy egy nap lázzal, ágyban. De ma ágyban ülök, bebugyoláltam magam, teleolajoztam a fülem s hallgatok. Ősszel fülfájással indultam útnak, egy nap alatt négy repülővel utaztam, egy órára megsüketültem s átéltem a császár utáni méhösszehúzódások és az érzéstelenítő nélküli gyökérkezelés utáni legnagyobb fájdalmat, egy olyan fülfájást, amibe, azt hittem, beleőrülök. Most ismét elkezdett fájni a fülem, de ezúttal hallgatok a szótlan szóra. Ágyba be, könyvet elő, jó meleg, csend, a semmi legnagyobb odaadással tevése. Elolvastam Dahlket, azt mondja, halljam meg a belső hangom, engedelmeskedjek neki. Úgyhogy ma a belső hang lefújta a külsőt, ami szaunás, uszodás délelőttöt promovált. A belső hang lefújta még azt is, hogy barátnővel kávézzak kint. A belső hang ma mindent, ami kifele cselekvés, fúj le. Az egyetlen, amit bátorít, az az írás. De ezt is csak szökkelőn, finoman, könnyedén. Semmi világrengetés, semmi okoskodás, semmi aztahej. 

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Tegnap este igyekeztem haza. Szedtem fel a lábam a dombon, s eszembe jutott, hogy még 2011-ben megnéztem itt egy falatka házat. Addig nem tudtam erről az utcáról, de, ahogy rákanyarodtam a Majális utcáról, egyből tetszett. Tetszett, hogy meredek, jól lehet lefele futni, gondoltam. Tetszettek a házak, mesébe illők. Tetszett a neve is, Görögtemplom utca, van benne valami guruló, valami játékos, s a templomút nekem amúgy is, gyermekkoromból szánkó, patak, vasárnap, ludak, csend. Rá pár évre ideköltöztünk, ahol most is lakunk. Megszoktuk a dombot, vagy inkább a domb lett hozzánk anya. Alánknyúl, amikor kaptatunk felfele, s pár perc erejéig kiegyenesedik. Innen, ebből az utcából jól látszanak a csillagok, és jól látszik a hold is. Amikor Márkussal kutyagolunk fel, az ismerős kutyák között, akkor nyílik a szó, a kacagás, a csicsergés, miközben megcsodáljuk az eget. Amikor egyedül kutyagolok fel, az ismerős kutyák között, nyílik a szívem, a szemem, a tenyerem, s egy kicsit meghalok minden lépéssel, hogy amire bekanyarodok a mi utcánkba, új lábakkal lendüljek neki az alig lejtőnek, s fel a lépcsőkön már futok, mert mi másért vannak a lépcsők, ha nem azért, hogy sokszorossával szedjük őket? A lépcsőkanyarban még megállok, mert a Házsongárd éjszakai ege is kér egy pillantást, köszönünk egymásnak, s azzal uzsgyi, haza.

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Meghalok, újjászületek amúgy is minden pillanatban, de az a csendes, éjszakai pár lépés, míg felérek, gyakran tudatos rányílás arra, ami van. Miért pont itt történik gyakran, nem tudom. Olyan eliades varázsutcám ez nekem. Talán mert itt ér véget a központ, s nyílik az a tér, amit első pillanatban, amikor először jártam itt, megéreztem.
Tegnap sírtam. Lélekben egész délután vele voltam. Nem tudtam nem átérezni, amiben ő van most. Nem tudtam nem látni, tudni, megérteni, honnan beszél, amikor bánt. Hiszen én is vagyok ott, én is bántok meg embereket, jól ismerem a harag hatalmas poklát. A bántással szemben legtöbbször tanácstalan vagyok. Mellbevág, lélegzetért kapkodok, aztán, amikor észbekapok és a lélegzet léleKzetté válik, megállok. Várok. Vagyok. Régebb két reakcióm volt a bántásra, visszaütöttem, vagy hagytam magam ütni. Most várok, vagyok, figyelek. Azt figyelem, bennem mi történik? Engem hová vezet az, ami fáj? Kivel, mivel találkozom? Vagy kikkel és mikkel? Miket magyaráz az elmém, hogyan építi folyamatosan újra a "de nekem van igazam!" váraimat, amiket a várakozás időtlen pillanatai folyton kikezdenek? 

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Nincs receptem. Nincs olyan megfogható, leírható reakció, mint a régebbiek, a visszaütök vagy hagyom magam ütni típusúak. Mikor, mi van. Van, hogy napokig vagyok tanácstalan. Van, hogy napokig vagyok kétségbeesett. Olyan is van, hogy beköltözöm a "de nekem van igazam váramba", még egy jó nagy fotelt is becipelek oda, sőt, kettőt, hogy kényelmesen essék az üldögélés, s az első arra látogatót is lenyomom a fotelbe, hogy jól hallgasson meg, s fogja pártomat.

Van, amikor váratlan vendég jön. Még fotel sem kell neki. Ilyenkor a szívem egyszerre telik meg elviselhetetlen fájdalommal és az azt gyógyító balzsammal. Kegyelemként jön. Belátást hoz és jelenlétet. Megfogja a kezem és oda visz, pont oda, ahol a másik van, amiről én nem akarok tudni, mert nekem bőven elég a magam baja, meg, amúgy is, ő bántott meg engem. De Ő csak gyengéden odavezet, és ott tart. Ki kell bírni. Valami ilyenkor átfordul bennem. S amikor a Petőfi utcában beveszem a kanyart, örülök, hogy EGYedül vagyok, Vele, és minden érző lénnyel, vele is.

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,



Na, hát ez lett a belső hangból. Ilyen, s ekkora.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése