2017. február 1., szerda

Budapesti pillangók

Ma reggel teljes szívvel eltévedtem, ártatlanul, mint a tavaszi szelet álmodó jég, s arra, hogy már megint elkések, pont én, vállat vonva késtem tovább, ráérősen s láttam a mindent, a füstöt, a folyót, a házat, az embert, a kutyát, a sárgát, a szépet, a szürkét. A lépcsőfordulón szembejött velem egy kanapé, két végén két kacagó férfival. Sarokba szorítottuk, mondják, mire én, ez már csak egy ilyen reggel, semmi új a nap alatt, s csigázva kíséri őket le a hangom. Nyomom a csengőt, senki nem felel, lehet, hogy lefújták, s mivel nem működik a telefonom, nem tudtak értesíteni, de a leginkább a mátrix izgat, lehet, hogy mégis. De aztán jön egy mégse, rápillantok az órámra, okosan villogja az otthonit, s az itthonit. Az otthoni szerint jöttem, juhééé, akkor pont idejében késtem el ahhoz, hogy beleférjen még egy bécsi kávé. Az utcán is kacagok, még amikor elrontom, akkor sem rontom el! Kérek vajas kiflit is, mondom, ha már ünnep. Vajaskiflink nincs, mondja a hölgy kedvesen, pedig ki sem néztem belőle, hogy hazudós. Csak croissantunk van, mondja, ejti. Hát akkor olyat, ejtem a helyes ejtést, s mondom, ahogy tudom, magamban pedig megkeresztelem a croissantot francia vajas kiflinek s szentül a béke. S ma reggel, az utóbbi megszokások kedvéért, ismét csináltam valamit életemben először, de hogy mit, nem árulom el, mert minek. Hátha neked is kedved kerekedik hozzá. Mert mennyi mindent meg nem ér az ember, ha idejiben meg nem hal, mondta bő száz éve a nővéremnek a csíkszépvízi barátnője valahol Sepsiszentgyörgyön, vagy környékén, s hallottam ma én is tőle, Budapesten, miközben jól asztal alá kacagtuk magunkat. Ennyi.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése