2017. február 28., kedd

Sőt, az én anyám pi*ája, avagy spiritualitás középhaladóknak

Ma reggel egy idősebb embert elküldtem az anyja pi*ájába. Ő az a kedves ember, akit mindenki szeret, az egész utca kedves embere ő, a kedves, cuki, fehér, habos-babos kutyájával. Rendszeresen a kertünkben kakáltatja a kutyáját. A szomszédokkal is folyamatos egyeztetés zajlik, hogy a kutyájuk után szedjék össze a szart, ne én kelljen Márkus cipőjéről undorodva takarítsam, sőt, a barátai cipőiről is, hogy a futár hozza ki a pakkot, ha már annyit fizetek érte, s ne ijessze el a nagyobbik kutyájuk, a klienseimről nem is beszélve. A szomszédokkal van, hogy boldogulok, van, hogy nem. A bácsival soha nem boldogulok, egyszerűen leszarja, amit mondok. Egy ideje csak nézem, mert gyakran összefutunk az utcán. Megy el mellettem, nem néz rám, de én csak nézem. Azért néztem, mert egyszerűen nem tudtam jobbat kitalálni. Semmilyen célom nem volt ezzel. 

Ma pont beértem a lépcsőfordulóra, amikor a kicsi kutya fut be mellettem az udvarra, futna hátra a kertbe. Megálltam, néztem, ahogy az ember felkapja a hóna alá a kutyáját. De itt már nem állhatta a nézésem, felnéz, futólag a szemembe, s rámkiált, mit néz így, hölgyem! Hát mit vétett magának ez a kutya?! Beszéltem a tulajjal, részéről rendben van, hogy bejár. Oké, felelem, majd megnézem, maga hol lakik, és az ajtaja elé kakálok. Mert csak ennyit vét ez a kutya is, hogy idekakál a kertbe. Hazudik! Szégyellje magát! kiáltja mérgesen. Figyeljen, mondom a távolodó hátnak, ha maga vállalja, hogy letakarítja a gyermekem cipőjét, és a barátaiét is, akkor felőlem tényleg jöhet ez a kutya. Erre iszonyatos utálattal odamorogja az orra alatt, hogy menj az ördögbe. S mivel tudom, hogy románul ez a legdurvább sértés, ami csak elhangozhat, bukaresti énem előkapva kiáltom jó hangosan, hogy kétség se férjen a spiritualitásomhoz, te pedig menj az anyád pi*ájába, nyomorult vénember. 

Állok ott a lépcsőn, nézek utána. A biztonság kedvéért még utánakiáltom, hogy úgy nézek, ahogy akarok, visszakanyarodva csevegésünk kezdetéhez. Átsuhan a fejemen, hogy nálunk ez a természetes, hogy a tulaj, amikor kedve van, bejár a házba, ahogy a Szamos utcai lakásban tették, vagy kiadják a két szobás lakást úgy, hogy az egyik őszire fenékig penész, ahogy a Párizs utcai volt, hogy a tulaj felelősséget a házban lakók dolgaiért nem vállal, intézzék el ők egymás közt azt, amiért pedig neki kellene felelősséget vállalnia, hogy itt igazából még mindig erős a középkor, hűbéruralom van, ahol csak a pénz számít, s a kutya, persze, ugat. Mondom ezt úgy, hogy szeretem a kutyákat, tényleg szeretem, és ezen a fertályon lakni is szeretek. De ami van, az van, s ha nyakig szarban, vagy csak bokáig, akkor ez van, s nem más, bárhogy is szeretném, hogy rózsillatú gyermekcipőket párologtassak esténként a kaloriferen.

Az alsó lakók, amikor ideköltöztek, azt hányták a szemünkre, hogy miféle spirtuális emberek vagyunk, ha nem vagyunk hajlandóak lenyelni azt, amit ők legyúrnak a torkunkon, nem táncolunk úgy, ahogy ők fütyülnek. Az ő értelmezésükben, gondolom, a spirituális ember egyenlő a balfasszal, azzal, akit ki lehet használni, meg lehet alázni. Eszembe jutott egy vicc. Rendszerváltás után tulajdonosa lesz az addig állami boltocskának. A tulajdonos tréninget tart a kliensorientált magatartásról, a profitról, stb. A vevőnek mindig igaza van, mondja az eladóknak, bármit is csináljon, vagy mondjon, szépen kell bánni vele. Másnap jön is a néni, becsomagoltat 2o deka nyáriszalámit, aztán meggondolja magát, mégicsak 2o deka télit, de mégsem, hiszen ő a kolbászt kívánja, aztán a végén már a virslinél tart, mert az a legkönnyebb, aztán szabadkozva odaszól az eladónak, hogy ugye nem haragszik, amire az eladó: sőt, néni, az én anyám pi*ája. Na, kb így.

És akkor megosztom veletek Pema Chödrön elgondolkodtató szavait, mert talán ez segít nem elfutni, amikor átlépik a határaimat, és még ők állnak az erdő felől:

"If you invite all sentient beings as your guests while just wanting harmony, sooner or later you'll find that one of your guests is behaving badly and that just sitting there cheerfully doing your tonglen and trying to cultivate harmony doesn't work.

So you sit there and you say: "Okay, now I'm going to make friends with the fact that I am hurting and afraid, and this is really awful." But you are just trying to avoid conflict here; you just don't want to make things worse. Then all the guests are misbehaving; you work hard all day and they just sit around, smoking cigarettes, drinking beer, eating your food, and then beating you up. "You think you are a warrior or a bodhisattva by doing nothing and saying nothing, but what you are being is a coward. You are just afraid of making the situation worse. Finally they kick you out of your house and you're sitting on the sidewalk. Somebody walks by and says, "What are you doing sitting out here?" You answer, "I am practicing patience and compassion." That's missing the point.
Even though you've dropped your agenda, even though you are trying to work with situations instead of struggling against them, nevertheless you may have to say, "You can stay here tonight, but tomorrow you're going, and if you don't get out of here, I am calling the police." You don't really know what's going to benefit somebody, but it doesn't benefit anybody to allow someone to beat you up, eat all your food, and put you out on the street."

spiritualitás, tudatosság, Erdély, arhetípusok


© Gergely Edó

2017. február 14., kedd

Kolozsvár fölött az ég

Két éve nem voltam betegszabadságon. Mivel majdnem két éve vagyok szabadúszó. Nem is nagyon voltam beteg, ha igen, akkor is elvittem lábon, vagy egy nap lázzal, ágyban. De ma ágyban ülök, bebugyoláltam magam, teleolajoztam a fülem s hallgatok. Ősszel fülfájással indultam útnak, egy nap alatt négy repülővel utaztam, egy órára megsüketültem s átéltem a császár utáni méhösszehúzódások és az érzéstelenítő nélküli gyökérkezelés utáni legnagyobb fájdalmat, egy olyan fülfájást, amibe, azt hittem, beleőrülök. Most ismét elkezdett fájni a fülem, de ezúttal hallgatok a szótlan szóra. Ágyba be, könyvet elő, jó meleg, csend, a semmi legnagyobb odaadással tevése. Elolvastam Dahlket, azt mondja, halljam meg a belső hangom, engedelmeskedjek neki. Úgyhogy ma a belső hang lefújta a külsőt, ami szaunás, uszodás délelőttöt promovált. A belső hang lefújta még azt is, hogy barátnővel kávézzak kint. A belső hang ma mindent, ami kifele cselekvés, fúj le. Az egyetlen, amit bátorít, az az írás. De ezt is csak szökkelőn, finoman, könnyedén. Semmi világrengetés, semmi okoskodás, semmi aztahej. 

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Tegnap este igyekeztem haza. Szedtem fel a lábam a dombon, s eszembe jutott, hogy még 2011-ben megnéztem itt egy falatka házat. Addig nem tudtam erről az utcáról, de, ahogy rákanyarodtam a Majális utcáról, egyből tetszett. Tetszett, hogy meredek, jól lehet lefele futni, gondoltam. Tetszettek a házak, mesébe illők. Tetszett a neve is, Görögtemplom utca, van benne valami guruló, valami játékos, s a templomút nekem amúgy is, gyermekkoromból szánkó, patak, vasárnap, ludak, csend. Rá pár évre ideköltöztünk, ahol most is lakunk. Megszoktuk a dombot, vagy inkább a domb lett hozzánk anya. Alánknyúl, amikor kaptatunk felfele, s pár perc erejéig kiegyenesedik. Innen, ebből az utcából jól látszanak a csillagok, és jól látszik a hold is. Amikor Márkussal kutyagolunk fel, az ismerős kutyák között, akkor nyílik a szó, a kacagás, a csicsergés, miközben megcsodáljuk az eget. Amikor egyedül kutyagolok fel, az ismerős kutyák között, nyílik a szívem, a szemem, a tenyerem, s egy kicsit meghalok minden lépéssel, hogy amire bekanyarodok a mi utcánkba, új lábakkal lendüljek neki az alig lejtőnek, s fel a lépcsőkön már futok, mert mi másért vannak a lépcsők, ha nem azért, hogy sokszorossával szedjük őket? A lépcsőkanyarban még megállok, mert a Házsongárd éjszakai ege is kér egy pillantást, köszönünk egymásnak, s azzal uzsgyi, haza.

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Meghalok, újjászületek amúgy is minden pillanatban, de az a csendes, éjszakai pár lépés, míg felérek, gyakran tudatos rányílás arra, ami van. Miért pont itt történik gyakran, nem tudom. Olyan eliades varázsutcám ez nekem. Talán mert itt ér véget a központ, s nyílik az a tér, amit első pillanatban, amikor először jártam itt, megéreztem.
Tegnap sírtam. Lélekben egész délután vele voltam. Nem tudtam nem átérezni, amiben ő van most. Nem tudtam nem látni, tudni, megérteni, honnan beszél, amikor bánt. Hiszen én is vagyok ott, én is bántok meg embereket, jól ismerem a harag hatalmas poklát. A bántással szemben legtöbbször tanácstalan vagyok. Mellbevág, lélegzetért kapkodok, aztán, amikor észbekapok és a lélegzet léleKzetté válik, megállok. Várok. Vagyok. Régebb két reakcióm volt a bántásra, visszaütöttem, vagy hagytam magam ütni. Most várok, vagyok, figyelek. Azt figyelem, bennem mi történik? Engem hová vezet az, ami fáj? Kivel, mivel találkozom? Vagy kikkel és mikkel? Miket magyaráz az elmém, hogyan építi folyamatosan újra a "de nekem van igazam!" váraimat, amiket a várakozás időtlen pillanatai folyton kikezdenek? 

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Nincs receptem. Nincs olyan megfogható, leírható reakció, mint a régebbiek, a visszaütök vagy hagyom magam ütni típusúak. Mikor, mi van. Van, hogy napokig vagyok tanácstalan. Van, hogy napokig vagyok kétségbeesett. Olyan is van, hogy beköltözöm a "de nekem van igazam váramba", még egy jó nagy fotelt is becipelek oda, sőt, kettőt, hogy kényelmesen essék az üldögélés, s az első arra látogatót is lenyomom a fotelbe, hogy jól hallgasson meg, s fogja pártomat.

Van, amikor váratlan vendég jön. Még fotel sem kell neki. Ilyenkor a szívem egyszerre telik meg elviselhetetlen fájdalommal és az azt gyógyító balzsammal. Kegyelemként jön. Belátást hoz és jelenlétet. Megfogja a kezem és oda visz, pont oda, ahol a másik van, amiről én nem akarok tudni, mert nekem bőven elég a magam baja, meg, amúgy is, ő bántott meg engem. De Ő csak gyengéden odavezet, és ott tart. Ki kell bírni. Valami ilyenkor átfordul bennem. S amikor a Petőfi utcában beveszem a kanyart, örülök, hogy EGYedül vagyok, Vele, és minden érző lénnyel, vele is.

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,



Na, hát ez lett a belső hangból. Ilyen, s ekkora.

© Gergely Edó

2017. február 1., szerda

Budapesti pillangók

Ma reggel teljes szívvel eltévedtem, ártatlanul, mint a tavaszi szelet álmodó jég, s arra, hogy már megint elkések, pont én, vállat vonva késtem tovább, ráérősen s láttam a mindent, a füstöt, a folyót, a házat, az embert, a kutyát, a sárgát, a szépet, a szürkét. A lépcsőfordulón szembejött velem egy kanapé, két végén két kacagó férfival. Sarokba szorítottuk, mondják, mire én, ez már csak egy ilyen reggel, semmi új a nap alatt, s csigázva kíséri őket le a hangom. Nyomom a csengőt, senki nem felel, lehet, hogy lefújták, s mivel nem működik a telefonom, nem tudtak értesíteni, de a leginkább a mátrix izgat, lehet, hogy mégis. De aztán jön egy mégse, rápillantok az órámra, okosan villogja az otthonit, s az itthonit. Az otthoni szerint jöttem, juhééé, akkor pont idejében késtem el ahhoz, hogy beleférjen még egy bécsi kávé. Az utcán is kacagok, még amikor elrontom, akkor sem rontom el! Kérek vajas kiflit is, mondom, ha már ünnep. Vajaskiflink nincs, mondja a hölgy kedvesen, pedig ki sem néztem belőle, hogy hazudós. Csak croissantunk van, mondja, ejti. Hát akkor olyat, ejtem a helyes ejtést, s mondom, ahogy tudom, magamban pedig megkeresztelem a croissantot francia vajas kiflinek s szentül a béke. S ma reggel, az utóbbi megszokások kedvéért, ismét csináltam valamit életemben először, de hogy mit, nem árulom el, mert minek. Hátha neked is kedved kerekedik hozzá. Mert mennyi mindent meg nem ér az ember, ha idejiben meg nem hal, mondta bő száz éve a nővéremnek a csíkszépvízi barátnője valahol Sepsiszentgyörgyön, vagy környékén, s hallottam ma én is tőle, Budapesten, miközben jól asztal alá kacagtuk magunkat. Ennyi.

© Gergely Edó