2017. január 11., szerda

Ha az Isten is úgy akarja

Tegnap, vacsora közben rámnéz a gyermek, elkapom a tekintetét, de csak, amikor megszólal, tudom beazonosítani. Anya, mi híresek vagyunk? Visszanézek rá, apám szemével, amivel mindannyiszor nézett, ha ágáltunk, és az ő hangján is kérdek vissza, van ennek egy metszése, mintha szeretetlen hang, miért kérded? Hát csak úgy, szeretném, ha nagy sztárok lennénk! De már csak játssza a nagy magabiztost, elbizonytalanodik, majd mégiscsak visszatér belé a csakazértis. Hagyom, hogy üldögéljen benne, nekem elég a kérdése nyomán az, ami az enyém. Anya, a Gandhit mindenki csinálhatja? Úgy értem, ha valaki egyszer csak úgy dönt, hogy szeretne egy Gandhit, elkezdi csinálni, s aztán a többi alakul magától? Igen, felelem, végül is, igen. Ha ez a dolga, teszem még hozzá. Persze, lehet másképp is, erőltetve, úgy is meg lehet csinálni, de akkor oda az öröm. A gyermek ezt már mintha nem is hallaná, rágódik a kenyéren és a saját gondolatain, aztán, csak úgy lazán hozzáfűzi az enyémhez, alakul az magától, ha ez a sorsa. Igen, nézek rá. Ilyenkor látom, egyidősek vagyunk, ő meg én. De, mivel fizikális időben mégiscsak gyermek, nehéz neki ez az egyidő. Gyorsan visszamegy a helyére, onnan mondja kissé türelmetlenül, szinte könnyítve magán a sors súlyát, hogy de anya, én még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi is legyek, ha nagy leszek! Búvár is szeretnék lenni, hogy lássak sok halacskát, de rendőr is, mentős is és tűzöltó is! Mire befejezi, igazi gyermeki dilemma ül a szemében, a mélyén valamiféle felháborodás is, lázadás az ellen, hogy miért nem lehet egyszerre az összes. Nem baj, felelem, ráérsz még eldönteni. Miért, azt hiszed én jógával akartam foglalkozni? Megtartottad az első órát, s aztán azt követte a második, és a többi? kérdez vissza. Végül is ..., igen, mondom mosolyogva, tényleg így volt. Ezen kuncog, olyan na te jól megjártad kuncogással, kamaszosan jóízűen.

S most, hogy erről írok, eszembe jut életem egy ragyogó délutánja. Apámmal jöttünk haza a mezőről. Valahányszor kettesben jöhettem valamelyik szülőmmel, már nem is voltam fáradt, már nem is fájt semmi, a kettesben ballagásokkor kaptam legmélyebb tanításaikat. Már bejutottam a Mikesbe, s büszkén dicsekedtem azzal, milyen jól kezdtem felzárkózni a többiekhez. Öndicséretemet azzal a szólással zártam, amivel apám bátorított nagyon sokszor, ahányszor elkeseredtem, nem volt elég önbizalmam: mindenki a maga sorsának a kovácsa. Jókovácskodásomtól csak úgy lépegettem, mint egy kicsi kakas, apám mellett, aki ráérősen lépett, s ugyanolyan ráérősen hallgatott. S mire én már majdnem elfelejtettem, mit is mondtam előbb, rámnézett, kb azzal a tekintettel, mint én tegnap a gyermekre, s csak annyit szólt, számomra tőle eddig ismeretlen hangon: ha az Isten is úgy akarja. S ezzel a magasabbrendű akarással hirtelen kirántotta alólam az egész mezei utat. 

tudatosság, gyermek, Erdély, család,

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése