2017. április 3., hétfő

A családállításról, egészen pontosan

Mi az a családállítás, mert nem tudom pontosan?
Egészen pontosan én sem.
Az első meghökkent szemkerekedő csend után kacagunk.
Egészen pontosan én sem, csak azt tudom, hogy működik, felelem aztán. A coaching ideje alatt kap két mondatot, egyet az édesanyja felé, egyet az édesapja felé. Mindkét mondat után nagy a csend, az idő lelassul, folyását a könnycseppek mérik. Amikor kinyitja szemét békés, nyugodt az arca. Látod, így működik a családállítás is, felelem, csak néha nagyobb "rendezésben".
Aztán utólag elgondolkodom azon, hogy azért bizonyos embereknél és helyzetekben egyáltalán nem működik a családállítás, ezért már rég leszoktam arról, hogy, mint eleinte tettem, fűnek-fának ajánljam. Akkor meg pláne nem működik, ha, ahogy Földes Györgynél olyan találóan pontosan fogalmazva olvastam, utána a kliens nem tartja be, hogy "nem tanácsos az állítás témájába vágó másfajta, a lélekkel foglalkozó módszerbe fogni, vagyis ne ilyenkor menjünk az adott ügyben jóshoz, asztrológushoz, kineziológushoz, látóhoz, stb."
Ha kibírjuk az állítás képeit, hatását és mozgásait, akkor az elkövetkező időszakban, ami akár fél év is lehet, nagyon szép érési folyamatokat élhetünk át. Folyamatosan kapom a visszajelzéseket, de most csak azt osztom meg, ami ma reggel várt: "Apáéktól úgy váltam el, mintha most repünék ki az életbe, és nagyon nagyon megható volt, és úgy érzem, valahogy az összes szülőm elfoglalta a saját helyét a szívemben és mögöttem, és nagyon szép érzés.
Apa még a peronra is kikísért és megölelt s minden." Októberben állítottam a levél írójának.
Amin nem tudunk azonnal változtatni, azt ki kell bírni. Ha csak úgy teszünk, "mintha", elódázzuk a stagnálás végét. És akkor nem történhet meg az igazi, mély változás, ami minden embernél másképp mutatja meg magát. Nekem életemben nem esett olyan jól szidás, mint amikor az első állítás után meglátogattam a szüleimet, a középső nővéremmel valami marhaságot csináltunk, s édesapám jól leteremtett. Mi pedig kacagtunk utána, kacagtunk, hogy végre! Hogy ismét! Hogy a helyünkre kerültünk!

családállítás, tudatosság, Kolozsvár, Erdély,

© Gergely Edó

Karórák, cicók, szomorok



Addig nem gyógyulsz meg, míg azt hiszed, jó ember vagy, mondtam ma valakinek, amikor arra a kérdésemre, hogy ma mivel dolgozzunk, azt válaszolta, hogy a sértettségével, azt szeretné elengedni. Kicsit hallgattam, aztán azt válaszoltam, ha úgy érzed, megsértettek, akkor sértődj meg. Jól sértődj meg és sértődd ki magad, ezután elmúlik. De ha azt hiszed, te jobb vagy annál, minthogy megsértődj, a magadról alkotott képed nem engedi meg, hogy megéld és, hogy magától elmúljék.
Pár napja arra gondoltam, milyen nagyon szeretem a picike karórámat. Hogy minden nap fel kell húzni, hogy törődni kell vele, hogy huszonnégy óra alatt pontosan öt perc késésre tanít. Lelassít. Errefel tegnap elhagytam. Pedig nagyon jó szíjat készítettem neki. Olyan kicsi volt, hogy nem lehetett vásárolni hozzá szíjat, csak rendelni. És az utcán leesett a karomról. Jól elkeseredtem. Visszasétáltam az útvonalon, hogy hátha megtalálom, s közben végig keseregtem, szomorogtam. De, mivel ez egy eleven óra volt, valahogy természetes, hogy így váljanak el útjaink. Attól még mindenkinek elpanaszoltam, hogy tudják, bánt.
De miután a tegnap éjjel Cicó elhált, s én arra gondoltam, lehet, ő is elhagyott, s miután ma reggel nagy álmosan előjött, százszorta jobban tudtam örülni neki (ha lehet ilyet), mint mielőtt az órám elhagytam volna. Így tanít az órám, hiányával, a jelenlétre :)
Mert nagyon úgy néz ki, hogy élet egyszerűen nem az, amit szeretnénk, hanem az, ami van.

jóga, életmód tanácsadás, life coaching, tudatosság

© Gergely Edó

2017. március 26., vasárnap

Mese a hercegről, aki visszahozta a dalokat

Volt egyszer egy ország, ahol az emberek egész nap csak dolgoztak, reggeltől estig robotoltak, minden idejüket a munkának szentelték. Nem csak a betevőjük került ki ezáltal, hanem házuk is volt, több is, házaikban sok edényük, kényelmes ágyaik, meleg takarójuk. Istállóikban sok állatot tartottak, hatlovas hintókon utaztak. Mégis, ennek ellenére, senki nem volt boldog. Kemény arccal, összeszorított foggakkal végezték a dolguk, s a gyermekeket már kicsi korukban rászoktatták arra, hogy csendben végezzék ők is a rájuk kiszabott feladatokat. Ha valamelyikük néha, munka közben játszani kezdett, vagy csak úgy üldögélt, keményen megbüntették, s kiírták a homlokára: haszontalan. 

Ebbe az országba született egyszer egy herceg, aki szerette járni az országot. Komoly arccal jött-ment, intézte dolgait, minden házba benézett, szerre mindenkit megismert. Egyszer egy aggastyán házába is benézett. Ez az ember már olyan öreg volt, hogy mindenkije meghalt, mindenki megfeledkezett róla, soha senki nem látogatta, egyedül élt kicsi házikójában. Amint a herceg belépett, különös érzései támadtak, mintha birizgélte volna valami az arcizmait, ugyanakkor bársonyos hullámok lepték el a testét. A homályban megszólalt az öregember: 
- Mosoly. Ezt hívják, fiam, mosolynak. A hullámokat pedig nyugalomnak. 
- Ki vagy te? kérdezte meglepődve a herceg. 
- Az lényegtelen, hogy én ki vagyok, felelte az öreg. A kérdés az, hogy te ki vagy? 
- Hogyhogy én ki vagyok? felelte a herceg, s hangjában némi ingerültség érződött. - Én vagyok a herceg. De hirtelen eltűnt a birizgélő érzés, eltűntek a bársonyos hullámok is. 
 - A herceg vagy, persze, felelte az öreg. - Rangod előtt meg is hajolok. De ezen kívül mit tudsz magadról? Mit tudsz a mosolyodról? Mit tudsz a nyugalmadról? 
A herceg tanácstalanul állt. Hosszászokott ahhoz, hogy ő az, aki kérdez. Az ő kérdései arról szóltak, hogy halad a munka, mikor lesz kész, mennyi anyag kell hozzá, stb. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valami ismeretlen varázslat foglya lett, mintha valami idegen nyelvet beszélt volna az öreg. 
- Csak kövesd ezt a birizgélő érzést, csak kövesd a bársonyos hullámokat, folytatta az aggastyán. -Mindannyiszor, amikor megjelennek, jelzik, jó az irány, ahányszor eltűnnek, éppen eltévedtél. Most pedig hagyj magamra, amiért eddig élnem kellett, megtörtént, most már nyugodtan távozhatok, de ehhez egyedül kell lennem. 
A herceg szó nélkül távozott. 

Kint minden ugyanolyan volt, mint addig is. Mindenki merev, komor arccal végezte a dolgát, haladtak az építkezések, a vásárban zajlott a kereskedés, minden úgy történt, ahogy az elő volt írva. De a herceg homlokráncolva ment haza. Lefeküdt a kényelmes ágyába, betakarózott puha takaróiba, de nem jött álom a szemére. Furcsa nyugtalanságban forgolódott, és azt érezte, bármit megadna, hogy még egyszer érezhesse azt a birizgélő érzést, vagy azt a másikat, a bársonyosat. 

Reggel, ahogy a nap kivirradt, első útja az aggastyán házába vezetett, de ott senkit nem talált. A szomszédok azt mondták, évek óta üresen áll a ház. Nyugtalanul feküdt le aznap este is a herceg, szemernyit sem aludt, pedig egész nap dolgozott. Ha jól kifárasztom magam, este biztosan úgy alszom majd, mint a kő, gondolta. De bizony aznap éjszaka sem aludt egy szemhunyásnyit sem. 

Harmadnap reggel úgy döntött, ennek utánajár. Visszament az üres házikóba, leült oda, ahol az aggastyán ült, amikor belépett hozzá, s ahogy ott üldögélt és nézelődött, egy papíroson akadt meg a tekintete. Pár szó volt ráfirkantva furcsa, kacskaringós betűkkel: 

A mosoly nyugalomból, 
a nyugalom mosolyból fakad. 
Ennyi a forrás, 
körforgás. 

A herceg mély töprenkedésbe merült. Úgy okoskodott, hogy ezen a papíroson rejlik jó alvásának titka, amit azóta veszített el, hogy az aggastyánt megismerte. Hosszú órák múltán, amikor felocsúdott, ismét érezte arcán a különös bizsergést, testében a bársonyos hullámokat. Eszébe jutott, mit mondott az öreg, hogy amikor ezek megjelennek, jelzik a jó irányt. Hát akkor elindulok, döntötte el, nincs más hátra. Ebben a pillanatban valami beárnyékolta a napfényben fürdő szobát, s ahogy a herceg feltekintett, egy agancsos állatot pillantott meg, amit az ajtóban álldogált. 
- Ülj fel a hátamra, szólalt meg a szarvas, mert ez volt az agancsos állat. - Egyedül soha nem jutsz el oda. 
A herceg elfogadta a meghívást, s csak később, amikor már messze jártak országától, jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte a szarvast, mire gondolt, amikor azt mondta, egyedül nem jut el oda. Oda hová? 

A szarvas vitte, vitte a hátán, a királyfi pedig hagyta magát vezetni a birizgető és a bársonyos érzések által. Néha utolérte a kétely, szidta magát, hogy ő milyen bolond, felül egy vénember meg egy oktalan állat szavának, odahagyja országát, ahelyett, hogy gondosan felügyelné a munkát. Ilyenkor eltévedtek, megtettek pár plusz kört, s csak akkor tértek vissza a vezérlő érzések, amikor a herceg nagy sóhajtozások közepette megadóan leült, elcsendesedett. Éjszakánként, amikor megpihentek vándorlásuk során, jókat aludtak a csillagos ég alatt. Sok országon átvándoroltak, magas hegyekre hágtak fel, pusztákon, síkságokon ügettek átal. Egyszer, amikor a herceg már éppen azon kezdett töprenkedni, hogy vajon valaha utazása végére ér-e, meg hogy vajon egyáltalán rá fog-e jönni, hogy a végére ért, egy hatalmas tenger partjára értek. - Fogozz belém, hercegem, átússzuk. Bízd rám magad, s ha lehet, ne mozogj. Minden fészkelődésed gyengít, márpedig szükségem van minden erőmre, ha át akarjuk úszni ezt a vizet. Teljes testével rásimult hát a herceg a szarvasra, fejét ráhajtotta a nyakára, s csak hagyta, vigye minél beljebbre és beljebbre a hatalmas vizeken. 

Úszott a szarvas éjjel-nappal, úszott szüntelen. Nem ettek, nem ittak, nem beszéltek eközben. A herceg eleinte azon gondolkodott, hogy vajon hogy fogják étlen-szomjan, alvás nélkül kibírni, de hamar rájött, hogy mindannyiszor, amikor ő kételkedik, a szarvas gyengül, s mindannyiszor, amikor csendben van, s alig motoszkál benne gondolat, a szarvas erősödik. Megadóan bízta rá magát a szarvasra, s egy reggel, amikor a nap kidugta koronáját a hullámokból, partot értek. A herceg kimerülten álomba merült egy fa árnyékában. Amikor felébredt, különleges hangokat hallott. Gyönyörűszép lények vették körül, olyanok voltak, mint ő maga is, mint az emberek, de sokkal, sokkal szebbek. Arcuk ragyogott, testük kecses volt, egyesek különleges hangokat hallattak, mások valami húros szerszámokat pengettek, megint mások a herceg számára ismeretlen mozdulatokat tettek, mintha a testükkel formákat mintáztak volna a levegőbe. Az egyik lány, a legszebbik, odament hozzá. Ekkor a herceg ismét érezte arcán a birizgáló érzést. 
- Jó reggelt, kedves herceg. Milyen széles a mosolyod! 
A herceg a lány szemébe nézett, s tekintetében felismerte kedves szarvasát. Boldogan ölelte át, megcsókolta, és rögtön egybe is keltek. Hét nap és hét éjszaka ülték a lakodalmukat, ami alatt énekeltek, táncoltak. A herceg határtalanul boldog volt. De a hetedik éjszakán mély szomorúságba esett. Felesége megsimogatta, és azt suttogta
- Ne szomorkodj, kedves férjem, veled megyek. Nem azért hoztalak ide, hogy itt maradj, hanem hogy hazavidd a te országodba, ami régen nálatok is megvolt, de időközben elfelejtődött, valahol elveszett. Hajtsd az ölembe fejed, aludd ki magad. Hamarosan indulunk vissza, a te országodba. 

Amikor a királyfi kinyitotta a szemét, csodálkozva látta, hogy ismét az aggastyán kunyhójában van, ott üldögél, mintha onnan soha el sem távozott volna, s előtte, ölébe hajtva a fejét, egy gyönyörű lány alszik. Örömmel fedezte fel a lányban kedves feleségét. Kézenfogta, hazavezette a palotájába, ékesebbnél ékesebb ruhákba öltöztette, s otthon is megtartották a lakodalmukat. Hét nap és hét éjszaka ünnepelték egybekelésüket, meghívták az ország összes lakóját, s lakodalmukon énekeket, táncokat tanítottak nekik. A hetedik nap végére az emberek elkezdtek mosolyogni, arcuk lassan változni kezdett, egyre lágyabb, egyre fényesebb lett. Az ország soha nem látott virágzásnak indult. Olyan jólét lett, hogy híre ment a legmesszibb országokba is. 

Meghallotta ezt egy mohó király is, s üzenetet küldött a hercegnek, most azonnal adja neki országa jólétének titkát, ha nem, háborút indít ellene. A herceg, egy üzenetben válaszolt, ez állt rajta: 

A mosoly nyugalomból, 
a dal szívből fakad. 
A titok: nincs titok. 
Körforgás. 

Amikor a király elolvasta az üzenetet, iszonyú haragra gerjedt, hogy őt a herceg így kigúnyolja, verseket küldözget válaszként egy komoly hadüzenetre. Még aznap összegyűjtötte seregét, s éjszaka, váratlanul, orvul lerohanta az országot. Katonái hatalmas pusztítást végeztek, volt, akit azonnal megöltek, másokat foglyul ejtettek. Megölték a herceget és szépséges feleségét is. Elfoglalták az országot, s a foglyokat rabszolgákként dolgoztatták. A király gonosz vigyorral az arcán ült bele az új trónba. Most már az enyém ez a szép, virágzó ország, mondta diadalitassan. Ha nem adta az a félkegyelmű herceg szépszerével, hát elvettem erővel. Ült a király a trónon, és várta, várta, hogy mikor látja már meg azt a gyönyörű, boldog, virágzó országot, amit hírből ismert. De annak az országnak már csak hamvai terültek szemei elé, bármerre nézett, csak katonái és emberei kegyetlenségét látta, s a nyomukban üszkösödő romokat, pusztítást. 

mese, arhetípusok, spiritualitás, szimbólum, társadalom, tudatosság, zene, mantra


A foglyul ejtett nép mélységesen elkeseredett. Voltak, akik elkezdték emlegetni a régi szép időket, amikor a herceg még normális volt, amikor még nem volt neki az a gyönyörű felesége, aki elvette az eszét, s csak bajt hozott az országra. Kemény munkával visszaállíthatjuk országunkban a régi rendet, mondogatták ezek, csak dolgozzunk szorgalmasan az új királynak, hogy legalább az unokáinknak legyen jobb életük. De voltak, akiknek a szívében erősen szólt a dal. Ezek akarva, akaratlanul gyakran azon kapták magukat, hogy dúdolnak. Esténként, amikor mindenki, még az őrök is aludni tértek, titokban összegyűltek, és dalolták azokat a dalokat, amiket a hercegtől és feleségétől tanultak. Egyre többen, és többen keltek fel éjszakai álmukból s daloltak éjszaka. Nappal, a legnehezebb munkák közben is egymásra mosolyogtak, s ettől valahogy könnyebben ment minden, bírták az éhséget, a szomjúságot, a kialvatlanságot. Egy idő után egy-egy énekest, azokat, akik a legkitartóbban maradtak fent éjszakáról éjszakára énekelni, meglátogatta a herceg. Szarvasháton érkezett, aztán a szarvas megrázta magát, s átváltozott a szépséges aszonnyá. Újabb és újabb dalokat tanítottak nekik, megtanították azt is, hogyan alakítsák át a munkaszerszámokat hangszerekké. 

Egy-egy álmatlanságtól szenvedő őr eleinte titokban, aztán nyíltan hallgatta az éjszakai dalolásokat, zenéléseket. Az ilyen éjszakák után aztán otthon sokkal jobban esett az álom. Idővel maguk az őrök is elkezdtek dúdolászni, eleinte csak maguknak, egy idő után otthon is a feleségeiknek, gyermekeiknek. Észrevétlenül, miként a rügy nő az ágban, a király emberei közül is egyre többen kezdtek el dalolni, táncolni. Egy idő után a királyt elűzték, a foglyokat kiengedék s a trónra azt az énekest ültették, akinek leggyakrabban jelent meg a herceg és felesége, akinek a legszebb új dalokat hozták. Az ország kivirágzott. Egyre több új dal született, a herceg és felesége pedig egyre ritkábban jelent meg. 

Egy éjszaka, amikor a fiatal, új király a szobájában üldögélt, s dalolgatott a nyitott ablak előtt, szokásához híven várva, hátha meglátogatja a herceg és felesége, egy papírlapot fújt elébe egy légáramlat. 
Ez állt rajta: 

A mosoly dala nyugalom, 
a nyugalom dala mosoly. 
Minden ritmus. 
Hallgasd csak, dúdolom. 

A fiatal király meglepetten nézett fel. A beármló holdfényben egy szarvas alakja körvonalazódott. Teste is, agancsa is kisebb volt, mint a herceg szépséges feleségéé. S bár a hold ezüstös fénybe burkolta, szőre tisztábban ragyogott, mint a legtisztább arany. 


mese, arhetípusok, spiritualitás, szimbólum, társadalom, tudatosság, zene, mantra


© Gergely Edó

2017. március 15., szerda

Gyermektelenül is áldottan

Többé ne mondja, hogy kinek lett ismét gyermeke, mert nem akarom hallani, mondtam édesanyámnak, ahányszor a falu híreit sorolta. Lassan oda jutottam, hogy jobban estek a halálhírek, legalább nem kellett hazugságot színlelnem, szomorkodhattam nyugodtan kedvemre, főleg, ha kedves volt számomra, aki eltávozott. Sörhasam nőtt, szemöldököm közé komolyanveszem magam ráncok, a hátam lassan, de biztosan görbült. Eltékozlom az életem, nem vagyok elég jó, nem azt teszem, amit tennem kellene, nem, nem, nem. És még alig voltam huszonhét. Aztán kétségbeesésemben egy évben már december elején várni kezdtem az angyalt. Éreztem, kell egy felső erő, valami, ami abból, amibe belekeseredtem, fiatal életemből, amiben magam folyton másokhoz hasonlítottam és híjával találtattam, kiemel, átemel valamibe, ahonnan értelmét látom ennek a mérhetetlen ajándéknak, amit akkor teherként éltem meg. Egy üzenetet kaptam, mint egy sugallatot, nagyon, nagyon messziről, távolból jött üzenetet, ahogy álltam az ablakban, s néztem a hetedik emeletről belátható összes szürkét. Tisztítsd meg mostani életed, mindazt, ami eddig volt, ami hazugság volt, számolj fel, hogy legyen helyed fogadni azt, ami most elindult feléd, és radikálisan meg fog változni tőle egész eddigi életed. Mivel sugallat volt, egy pillanatra nyilvánult meg a kinti világban, annyira, hogy nagy csodálkozva elmondtam egy barátnőmnek, s aztán vissza is merült feledésországba. De hatására felszámoltam mindent, ami addig volt, kimondtam hangosan mindazt a Nemet, ami bennem volt, s pár hónap leforgása alatt radikálisan megváltozott minden. Megérkezett az életembe az apa, röviddel azután a fia. A gyermekünk. Velük együtt lassan felszámolódott mindaz, amiről azt hittem, tudom. Új ciklus vette kezdetét, s a nem vagyok elég jó egyre cifrább és cifrább változatait éltem meg. Életem nem lett könnyebb, a pokol folyton tartogatott számomra újabb és újabb kínokat. De megtanultam látni, ezek részei az életünknek. Nem elmenekülni akartam már belőlük, hanem megtanulni együtt élni velük. Jól össze is ismerkedtünk, időközben. Hármas történetünk számtalan ciklust megélt. Minden pillanatban kiszámíthatatlan. Ahány együtt vagy külön-külön töltött nap, annyiféleképpen írhatnák meg ők is közös történetünket. Most éppen új ciklusba léptünk, figyelem, mi mindent tanulok általa is mai magamról. 

Nem tudom, mi történt volna, ha nem így történik. Ha ők nem jelennek meg az életemben. Nem tudom, képes lettem volna-e megtanulni az élet értékét. Nem tudom, képes lettem volna-e elviselni a poklokat anélkül, hogy belekeseredjek. A mi lett volna ha kérdésekre nincs válasz. Tisztelettel és együttérzéssel nézek mindenkire, aki nem részesült a gyermekáldásban. Tisztelem a fájdalmukat, a gyászukat. Egyfajta gyász ez is, aminek meglehet a maga ideje. És bízom benne, hogy van erejük megélni a gyászt, elgyászolni elvárásaikat, elképzeléseiket, reményeiket, illuziójukat és megtapasztalni, hogy az élet valóban ajándék. Hogy univerzális anyákká és apákká válhatnak, hogy táplálhatnak másokat, úgy, mint anya a gyermekét. A szülő továbbadja az életet a gyermeke révén, kap egy áldást az élettől ilyen formában. Hogy egyikhez miért így kerül az áldás, a másikhoz pedig másik formában, nem tudhatjuk. De mindannyian, szüntelen, áldott állapotban vagyunk. A teremtés részei, az isteni lélek megnyilvánulásai emberi testben. Csodálattal nézem azokat, akik megtanultak együtt élni gyermektelenségükkel, és képesek kiáradni. Szívesen engedem hozzájuk "az én" gyermekem is. Örülök az örömüknek. És fejet hajtok azok fájdalma előtt, akik még nem jutottak el idáig, akik gyötrődnek, akiknek most nehéz. Mert én nem tudom, hogy képes lettem volna-e elviselni, képes lettem volna-e mindannyiszor, amikor a kétségbeesés hullámai elborítanak, kidugni a fejem egy újabb lélegzetvételért. Szorítok nekik, hogy sikerüljön tudatosítaniuk, életvirág szívük van. És az életvirágok élni akarnak, mindegyik egyformán értékes az élet nagy virágos mezején.

tudatosság, barátság, arhetípusok, életmód tanácsadás, család, gyermek,

© Gergely Edó

2017. március 14., kedd

A B terv ajándékai

Külföldi barátaim látogattak meg, s ahogy ez lenni szokott barátéknál, az én barátom a te barátod is alapon megismerték pár itteni barátomat. Egyikük művész, van műhelye is. Meghívta őket, látogassák meg, hogy láthassák a munkáit élőben. De, mivel másnap hajnalban repültek haza, vissza kellett utasítaniuk a meghívást. Estefelé a reggelt terveztük, hánykor kelünk, mennyi időre van szükségük az elkészüléshez, mennyi idő alatt jön ki, ér ki a taxi a reptérre, ilyenek, s laza válaszaimra az egyikük azt mondta, kissé huncutul, vigyázz, Edó, ha lekéssük a gépet, itt maradunk még egy hétig. Láttam a szemén, kíváncsian várja a válaszomat. Jaj de jó, feleltem, ha lekésitek a gépet, akkor legalább holnap elmehetünk a műhelybe, s megnézhetitek a barátom alkotásait. Meg a többi barátaimmal is találkozhattok, akikkel, lévén ilyen rövid ez a hétvége, erre nem volt alkalom. Nagyon kacagtak, főleg a kettő közül a huncutabbik. Látom, nagyon rugalmas vagy, rögtön van egy B terved.
Ma pedig, miközben azon gondolkodtam, vajon miről írthatnék nektek, mert csak úgy leülni és muszájból írni nem tudok, eszembe jutott ez a picike történet. Ezt írom le nekik, az olvasóimnak, örültem meg az ötletnek. Azt hiszem, boldogságunk nagymértékben függ attól, mennyire vagyunk rugalmasak. Mert az élet folyton olyan helyzeteket hoz elénk, amelyek kiszámíthatatlanok, ellenőrízhetetlenek. Miközben mi megpróbáljuk saját ízlésünk szerint alakítani, saját képmásunkra faragni, az mégis olyan, amilyen. Ideig-óráig talán engedelmeskedik óhajainknak, mint a macska, amikor az egérrel játszik, s néha futni hagyja, de aztán hopp, egy váratlan mozdulattal fenékbe billent, amitől van, hogy gyorsabban előrejutunk, van, hogy orra bukunk, vagy teljesen más irányt kapunk, mikor ami. És ilyenkor jól fog, ha azt, amit elképzeltünk, hogy hogyan kellene a dolgoknak lenniük, elengedjük, gyorsan felmérjük azt, ami van, és azt is, ami ebből kinőhet, s ebből próbáljuk meg kihozni a legjobbat.
Cimbora, Vadkéken táncoló elefántok, Budapest, könyv, könyvbemutató
Amikor azon rágódunk, hogy de miért nem az lett, amit elterveztem, miért nem úgy lett, ahogy én akartam, miért pont velem esett ez most meg, elszalasztjuk azt az ajándékot, ami abból fakad, ami van. Helyette mérgelődünk és fölöslegesen fecséreljük az időt. Egy másik, ugyancsak repüléshez kapcsolódó, nem is olyan régi történetem ezt kiválóan bizonyítja. Egy európai reptéren maradtam hoppon, kártyámon sem, zsebemben sem volt pénz, csak épp pár ilyen-olyan, s mivel nem végeztem el az online check in-t, fizetnem kellett 35 eurót. Hihetetlen méregmennyiség tódult az agyamba, pillanatok alatt úgy feltúrbóztam magam, hogy bármelyik cékla nyugodtan kiirigykedhette volna magát engem látva. Egy barátnőmmel voltam, és ez volt a szerencsém. Kiforgattuk ruhánk és pénztárcánk összes zsebét, a nálunk levő össze pénzt, lejt, forintot, dollárt beváltottuk euróra, és valahogy meglett a 35 euró, mai világunk hetedik krajcárja. De, mivel céklafejemmel már előre láttam magam előtt sanyarú sorsomat, ahogy egyedül, pénz nélkül neki kell vágjak stoppal a hazaútnak, vagy várakoznom kell valahol, míg valaki küld pénzt a kártyámra, s aztán valamivel hazajutni, egy darabig még szorongattam magamban dühömet.

Ez csak akkor párolgott el, csak akkor józanodtam ki, és tértem vissza a valóságba, abba, hogy a lényeg az, megvan a pénz, és felszállhatok a repülőre, amikor a barátnőm elmondta, hogy egyszer régen, nagyon régen, a világnak kezdetén, olyan régen, hogy én már valószínűleg nem emlékszem (tényleg nem emlékeztem), adtam neki pénzt, mert neki akkor nagy szüksége volt rá. Akkor azt mondta, nem tudja visszaadni, én meg legyintettem, s valami olyasmit mondtam, majd visszaadja, amikor tudja, valaki másnak. Majd továbbadja. S lám, időtlen idők után én lettem az a valaki más, nekem adta vissza, és végtelenül boldog volt, hogy pont nekem, hogy tudott rajtam segíteni. Annyira boldog volt, hogy boldogsága rám is rámragadt, s örömünkben a repülőn még dőzsöltünk is, a maradék centekre vettünk valami finomat.
                                     Cimbora, Vadkéken táncoló elefántok, Budapest, könyv, könyvbemutató
Megjelent a márciusi Cimborában. A képek a Vadkéken táncoló elefántok budapesti könyvbemutatóján készültek.
© Gergely Edó

2017. március 7., kedd

Vadkéken táncoló elefántok könyvbemutató Budapesten

Szeretettel várlak Budapestre, a Tintakő Könyvesboltba könyvbemutatózni, ezúttal a Vadkéken táncoló elefántokkal pénteken, március 10-én, délután 5.30-tól.

Budapest, Vadkéken táncoló elefántok, könyv, könyvbemutató, Cimbora, Erdély, iskola, Ábel Kiadó


© Gergely Edó

Családi kapcsolatok sávjai és szélességei

Jó volt papóéknál, de nagyon sokat veszekedtek, kiabáltak, feleli kisfiam a kérdésemre, milyen volt a nagyszülőknél töltött idő. Igen, ők így kommunikálnak egymás között, felelem. De veled nem veszekedtek, igaz? Nem, velem nem. Innen a beszélgetésünk oda vezet, hogy mi hogyan kommunikálunk az édesapjával. De nem állunk meg, megyünk tovább, gondolatban, szóban bekukkantunk ismerős családokhoz, barátokhoz, s megbeszéljük azt, ami az ő kommunikációjukból kifele látszik. A kisfaim szívesen alszik barátainál, rokonoknál, s bár még kicsi, s főleg a játékon jár az esze, azért már nagyon jól látja a különbségeket, ami szerint a különböző családok felépülnek, a különféle házirendeket, házi játékszabályokat.

Van, ami nagyon tetszik neki, sőt, olyan is van, amit irigyel a barátaitól, de annak is látja az értékét, ami nálunk van, és máshol nem tapasztalja. Látod, mondom neki, egy csomó családról kapsz képet, egy csomó együttélési formát látsz. Van, aki így csinálja, van, aki úgy. Belekóstolhatsz, csipegethesz. Láthatod az elvált családok életét, hogy mások hogyan élik ezt meg, annyiféleképpen, ahányan vannak. Láthatsz még együtt élő családokat, ahol rossz a hangulat, olyat is, ahogy a felszíni problémák ellenére nagyon jó, és a mélyben erős az összetartás. Láthatsz olyat, ahol az apa szinte soha nincs otthon, mindig dolgozik, olyat is, ahol az anya gyakran szomorú. Amikor majd felnősz, a te életed is folyton változik, alakul. Akkor majd talán eszedbe jut a sok család élete, amelyekben résztvehettél, s akkor talán nem az a gondolat fog zaklatni, hogy jaj, pont úgy kell csinálnom, ahogy a szüleim, vagy, jaj, csak éppen úgy ne csináljam, mint a szüleim. Építkezhetsz mindabból, amit tapasztaltál, mert tudod, sokféleképpen lehet családban élni.


Miután megtartom fiamnak a hegyibeszédet, arra gondolok, bizony a család is, mint olyan, hihetetlen sávszélességű sebességgel változik. Ki tudja, mire ő felnő, milyen mintákat erősít fel az élet, melyeket bontja le, mert már nem szolgálják a fejlődésünket. Bárhogy legyen is, bármit hozzon is elébe az élet, bármilyen formális vagy nem formális emberi kapcsolatai legyenek, végül is talán az a legfontosabb, hogy ezek a kapcsolatok segítsék felnőni, aztán meg kiteljesedni. És ide bármelyikőtök eljuthat, mindegy, hogy ép, csonka vagy foltozott családból indul el a felnőtté válás útján.

Megjelent a januári Cimborában
© Gergely Edó

2017. február 28., kedd

Sőt, az én anyám pi*ája, avagy spiritualitás középhaladóknak

Ma reggel egy idősebb embert elküldtem az anyja pi*ájába. Ő az a kedves ember, akit mindenki szeret, az egész utca kedves embere ő, a kedves, cuki, fehér, habos-babos kutyájával. Rendszeresen a kertünkben kakáltatja a kutyáját. A szomszédokkal is folyamatos egyeztetés zajlik, hogy a kutyájuk után szedjék össze a szart, ne én kelljen Márkus cipőjéről undorodva takarítsam, sőt, a barátai cipőiről is, hogy a futár hozza ki a pakkot, ha már annyit fizetek érte, s ne ijessze el a nagyobbik kutyájuk, a klienseimről nem is beszélve. A szomszédokkal van, hogy boldogulok, van, hogy nem. A bácsival soha nem boldogulok, egyszerűen leszarja, amit mondok. Egy ideje csak nézem, mert gyakran összefutunk az utcán. Megy el mellettem, nem néz rám, de én csak nézem. Azért néztem, mert egyszerűen nem tudtam jobbat kitalálni. Semmilyen célom nem volt ezzel. 

Ma pont beértem a lépcsőfordulóra, amikor a kicsi kutya fut be mellettem az udvarra, futna hátra a kertbe. Megálltam, néztem, ahogy az ember felkapja a hóna alá a kutyáját. De itt már nem állhatta a nézésem, felnéz, futólag a szemembe, s rámkiált, mit néz így, hölgyem! Hát mit vétett magának ez a kutya?! Beszéltem a tulajjal, részéről rendben van, hogy bejár. Oké, felelem, majd megnézem, maga hol lakik, és az ajtaja elé kakálok. Mert csak ennyit vét ez a kutya is, hogy idekakál a kertbe. Hazudik! Szégyellje magát! kiáltja mérgesen. Figyeljen, mondom a távolodó hátnak, ha maga vállalja, hogy letakarítja a gyermekem cipőjét, és a barátaiét is, akkor felőlem tényleg jöhet ez a kutya. Erre iszonyatos utálattal odamorogja az orra alatt, hogy menj az ördögbe. S mivel tudom, hogy románul ez a legdurvább sértés, ami csak elhangozhat, bukaresti énem előkapva kiáltom jó hangosan, hogy kétség se férjen a spiritualitásomhoz, te pedig menj az anyád pi*ájába, nyomorult vénember. 

Állok ott a lépcsőn, nézek utána. A biztonság kedvéért még utánakiáltom, hogy úgy nézek, ahogy akarok, visszakanyarodva csevegésünk kezdetéhez. Átsuhan a fejemen, hogy nálunk ez a természetes, hogy a tulaj, amikor kedve van, bejár a házba, ahogy a Szamos utcai lakásban tették, vagy kiadják a két szobás lakást úgy, hogy az egyik őszire fenékig penész, ahogy a Párizs utcai volt, hogy a tulaj felelősséget a házban lakók dolgaiért nem vállal, intézzék el ők egymás közt azt, amiért pedig neki kellene felelősséget vállalnia, hogy itt igazából még mindig erős a középkor, hűbéruralom van, ahol csak a pénz számít, s a kutya, persze, ugat. Mondom ezt úgy, hogy szeretem a kutyákat, tényleg szeretem, és ezen a fertályon lakni is szeretek. De ami van, az van, s ha nyakig szarban, vagy csak bokáig, akkor ez van, s nem más, bárhogy is szeretném, hogy rózsillatú gyermekcipőket párologtassak esténként a kaloriferen.

Az alsó lakók, amikor ideköltöztek, azt hányták a szemünkre, hogy miféle spirtuális emberek vagyunk, ha nem vagyunk hajlandóak lenyelni azt, amit ők legyúrnak a torkunkon, nem táncolunk úgy, ahogy ők fütyülnek. Az ő értelmezésükben, gondolom, a spirituális ember egyenlő a balfasszal, azzal, akit ki lehet használni, meg lehet alázni. Eszembe jutott egy vicc. Rendszerváltás után tulajdonosa lesz az addig állami boltocskának. A tulajdonos tréninget tart a kliensorientált magatartásról, a profitról, stb. A vevőnek mindig igaza van, mondja az eladóknak, bármit is csináljon, vagy mondjon, szépen kell bánni vele. Másnap jön is a néni, becsomagoltat 2o deka nyáriszalámit, aztán meggondolja magát, mégicsak 2o deka télit, de mégsem, hiszen ő a kolbászt kívánja, aztán a végén már a virslinél tart, mert az a legkönnyebb, aztán szabadkozva odaszól az eladónak, hogy ugye nem haragszik, amire az eladó: sőt, néni, az én anyám pi*ája. Na, kb így.

És akkor megosztom veletek Pema Chödrön elgondolkodtató szavait, mert talán ez segít nem elfutni, amikor átlépik a határaimat, és még ők állnak az erdő felől:

"If you invite all sentient beings as your guests while just wanting harmony, sooner or later you'll find that one of your guests is behaving badly and that just sitting there cheerfully doing your tonglen and trying to cultivate harmony doesn't work.

So you sit there and you say: "Okay, now I'm going to make friends with the fact that I am hurting and afraid, and this is really awful." But you are just trying to avoid conflict here; you just don't want to make things worse. Then all the guests are misbehaving; you work hard all day and they just sit around, smoking cigarettes, drinking beer, eating your food, and then beating you up. "You think you are a warrior or a bodhisattva by doing nothing and saying nothing, but what you are being is a coward. You are just afraid of making the situation worse. Finally they kick you out of your house and you're sitting on the sidewalk. Somebody walks by and says, "What are you doing sitting out here?" You answer, "I am practicing patience and compassion." That's missing the point.
Even though you've dropped your agenda, even though you are trying to work with situations instead of struggling against them, nevertheless you may have to say, "You can stay here tonight, but tomorrow you're going, and if you don't get out of here, I am calling the police." You don't really know what's going to benefit somebody, but it doesn't benefit anybody to allow someone to beat you up, eat all your food, and put you out on the street."

spiritualitás, tudatosság, Erdély, arhetípusok


© Gergely Edó

2017. február 14., kedd

Kolozsvár fölött az ég

Két éve nem voltam betegszabadságon. Mivel majdnem két éve vagyok szabadúszó. Nem is nagyon voltam beteg, ha igen, akkor is elvittem lábon, vagy egy nap lázzal, ágyban. De ma ágyban ülök, bebugyoláltam magam, teleolajoztam a fülem s hallgatok. Ősszel fülfájással indultam útnak, egy nap alatt négy repülővel utaztam, egy órára megsüketültem s átéltem a császár utáni méhösszehúzódások és az érzéstelenítő nélküli gyökérkezelés utáni legnagyobb fájdalmat, egy olyan fülfájást, amibe, azt hittem, beleőrülök. Most ismét elkezdett fájni a fülem, de ezúttal hallgatok a szótlan szóra. Ágyba be, könyvet elő, jó meleg, csend, a semmi legnagyobb odaadással tevése. Elolvastam Dahlket, azt mondja, halljam meg a belső hangom, engedelmeskedjek neki. Úgyhogy ma a belső hang lefújta a külsőt, ami szaunás, uszodás délelőttöt promovált. A belső hang lefújta még azt is, hogy barátnővel kávézzak kint. A belső hang ma mindent, ami kifele cselekvés, fúj le. Az egyetlen, amit bátorít, az az írás. De ezt is csak szökkelőn, finoman, könnyedén. Semmi világrengetés, semmi okoskodás, semmi aztahej. 

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Tegnap este igyekeztem haza. Szedtem fel a lábam a dombon, s eszembe jutott, hogy még 2011-ben megnéztem itt egy falatka házat. Addig nem tudtam erről az utcáról, de, ahogy rákanyarodtam a Majális utcáról, egyből tetszett. Tetszett, hogy meredek, jól lehet lefele futni, gondoltam. Tetszettek a házak, mesébe illők. Tetszett a neve is, Görögtemplom utca, van benne valami guruló, valami játékos, s a templomút nekem amúgy is, gyermekkoromból szánkó, patak, vasárnap, ludak, csend. Rá pár évre ideköltöztünk, ahol most is lakunk. Megszoktuk a dombot, vagy inkább a domb lett hozzánk anya. Alánknyúl, amikor kaptatunk felfele, s pár perc erejéig kiegyenesedik. Innen, ebből az utcából jól látszanak a csillagok, és jól látszik a hold is. Amikor Márkussal kutyagolunk fel, az ismerős kutyák között, akkor nyílik a szó, a kacagás, a csicsergés, miközben megcsodáljuk az eget. Amikor egyedül kutyagolok fel, az ismerős kutyák között, nyílik a szívem, a szemem, a tenyerem, s egy kicsit meghalok minden lépéssel, hogy amire bekanyarodok a mi utcánkba, új lábakkal lendüljek neki az alig lejtőnek, s fel a lépcsőkön már futok, mert mi másért vannak a lépcsők, ha nem azért, hogy sokszorossával szedjük őket? A lépcsőkanyarban még megállok, mert a Házsongárd éjszakai ege is kér egy pillantást, köszönünk egymásnak, s azzal uzsgyi, haza.

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Meghalok, újjászületek amúgy is minden pillanatban, de az a csendes, éjszakai pár lépés, míg felérek, gyakran tudatos rányílás arra, ami van. Miért pont itt történik gyakran, nem tudom. Olyan eliades varázsutcám ez nekem. Talán mert itt ér véget a központ, s nyílik az a tér, amit első pillanatban, amikor először jártam itt, megéreztem.
Tegnap sírtam. Lélekben egész délután vele voltam. Nem tudtam nem átérezni, amiben ő van most. Nem tudtam nem látni, tudni, megérteni, honnan beszél, amikor bánt. Hiszen én is vagyok ott, én is bántok meg embereket, jól ismerem a harag hatalmas poklát. A bántással szemben legtöbbször tanácstalan vagyok. Mellbevág, lélegzetért kapkodok, aztán, amikor észbekapok és a lélegzet léleKzetté válik, megállok. Várok. Vagyok. Régebb két reakcióm volt a bántásra, visszaütöttem, vagy hagytam magam ütni. Most várok, vagyok, figyelek. Azt figyelem, bennem mi történik? Engem hová vezet az, ami fáj? Kivel, mivel találkozom? Vagy kikkel és mikkel? Miket magyaráz az elmém, hogyan építi folyamatosan újra a "de nekem van igazam!" váraimat, amiket a várakozás időtlen pillanatai folyton kikezdenek? 

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,


Nincs receptem. Nincs olyan megfogható, leírható reakció, mint a régebbiek, a visszaütök vagy hagyom magam ütni típusúak. Mikor, mi van. Van, hogy napokig vagyok tanácstalan. Van, hogy napokig vagyok kétségbeesett. Olyan is van, hogy beköltözöm a "de nekem van igazam váramba", még egy jó nagy fotelt is becipelek oda, sőt, kettőt, hogy kényelmesen essék az üldögélés, s az első arra látogatót is lenyomom a fotelbe, hogy jól hallgasson meg, s fogja pártomat.

Van, amikor váratlan vendég jön. Még fotel sem kell neki. Ilyenkor a szívem egyszerre telik meg elviselhetetlen fájdalommal és az azt gyógyító balzsammal. Kegyelemként jön. Belátást hoz és jelenlétet. Megfogja a kezem és oda visz, pont oda, ahol a másik van, amiről én nem akarok tudni, mert nekem bőven elég a magam baja, meg, amúgy is, ő bántott meg engem. De Ő csak gyengéden odavezet, és ott tart. Ki kell bírni. Valami ilyenkor átfordul bennem. S amikor a Petőfi utcában beveszem a kanyart, örülök, hogy EGYedül vagyok, Vele, és minden érző lénnyel, vele is.

család, tudatosság, Erdély, Kolozsvár, nő, familie,



Na, hát ez lett a belső hangból. Ilyen, s ekkora.

© Gergely Edó

2017. február 1., szerda

Budapesti pillangók

Ma reggel teljes szívvel eltévedtem, ártatlanul, mint a tavaszi szelet álmodó jég, s arra, hogy már megint elkések, pont én, vállat vonva késtem tovább, ráérősen s láttam a mindent, a füstöt, a folyót, a házat, az embert, a kutyát, a sárgát, a szépet, a szürkét. A lépcsőfordulón szembejött velem egy kanapé, két végén két kacagó férfival. Sarokba szorítottuk, mondják, mire én, ez már csak egy ilyen reggel, semmi új a nap alatt, s csigázva kíséri őket le a hangom. Nyomom a csengőt, senki nem felel, lehet, hogy lefújták, s mivel nem működik a telefonom, nem tudtak értesíteni, de a leginkább a mátrix izgat, lehet, hogy mégis. De aztán jön egy mégse, rápillantok az órámra, okosan villogja az otthonit, s az itthonit. Az otthoni szerint jöttem, juhééé, akkor pont idejében késtem el ahhoz, hogy beleférjen még egy bécsi kávé. Az utcán is kacagok, még amikor elrontom, akkor sem rontom el! Kérek vajas kiflit is, mondom, ha már ünnep. Vajaskiflink nincs, mondja a hölgy kedvesen, pedig ki sem néztem belőle, hogy hazudós. Csak croissantunk van, mondja, ejti. Hát akkor olyat, ejtem a helyes ejtést, s mondom, ahogy tudom, magamban pedig megkeresztelem a croissantot francia vajas kiflinek s szentül a béke. S ma reggel, az utóbbi megszokások kedvéért, ismét csináltam valamit életemben először, de hogy mit, nem árulom el, mert minek. Hátha neked is kedved kerekedik hozzá. Mert mennyi mindent meg nem ér az ember, ha idejiben meg nem hal, mondta bő száz éve a nővéremnek a csíkszépvízi barátnője valahol Sepsiszentgyörgyön, vagy környékén, s hallottam ma én is tőle, Budapesten, miközben jól asztal alá kacagtuk magunkat. Ennyi.

© Gergely Edó

2017. január 17., kedd

I have also been there

While working with people, leading different seminars and workshops, I often see people collapsing. Suddenly a very intense emotion arise in them, and they start crying, close their eyes and go deeper and deeper in the rotation of the whirl of helplessness, self pity, drama. I wait a little, then I say, now open your eyes. It immediately loosens the clenching of the emotion. The emotion is still there, but a tiny distance is created between the person who has identified himself with the emotion, and the one who can observe what is happening. The distance is very small, the observer cannot see clearly yet, but important is, that there is a separation between the part of the self which is in the trap and the one who sees it from outside.  

english, family constellation, meditation, consciousness, compassion

Then I say, look into my eyes. One might think when I say this and look into the other persons' eyes, that I am doing something particular, that I am doing something. Maybe hypnosis, or suggesting some things to my client, or reading his thoughts, whatever. I am not doing anything, I just AM. I am there for my client, for whatever wants to happen. When this happens during the short interview before family constellations, I usually don't say anything. In other situation it happens, that I say: "I have been there as well." I have been in the hell as well, when we feel like we are overwhelmed with negative emotions we cannot control, where our hate, fury, envy, jealousy, self pity, shame, aggression dwells, all those feelings that make us feel so miserable, that destroy our everyday life in such a proportion, that we'd rather finish with it, quit. And so we do. We close ourselves in the isolated world of our righteousness, where there is always an outer enemy, or in the moments when no single outer enemy can be found, we attack ourselves and as an inquisitor of our own life we start to chastise ourselves. 

english, family constellation, meditation, consciousness, compassion

However we do, until we are in identification with these emotions, there is no escape. We are the slaves of our own emotions and they can do whatever they want with us. When I say, "I have also been there", I assure my client, the person I am working with, that there is nothing wrong with being there. It is part of our human life, of our internal processes. In this simple sentence there is no judgment, no promises, no solution offered. It is just an acknowledgment of what it is. For me this is the expression of compassion, in its simplest form. I do not comment too much on this, am am just there, giving my support without the urging wish to help. A space is being created by this, and in this spaciousness the other person suddenly realizes, he is not there anymore. Maybe he still has tears in his eyes, he is still weeping, but in the meanwhile something has changed. In the acknowledging space suddenly there is no fight anymore against what it is. Whatever is, can be. The need to change things is not there, so acceptance happens by itself. 

By accepting what is, the distance between the one who suffers and the observer grows, things can be seen more clearly, and once you see clearly, there is no victimization anymore. Seeing means you see processes, you see yourself and others in their own processes. Seeing means understanding and accepting. Seeing means compassion. Seeing means you become adult and you develop the courage and strength in yourself to feel your heart. Instead of sentimentalism you dare to feel love, wherever it takes you.

english, family constellation, meditation, consciousness, compassion

When I had a tea for the first time with Pressing Lajos, he just looked into my eyes about half an hour without asking or saying anything. It was the most terrifying tea I have ever had. No need to describe all my thoughts and emotions that showed up in this silent, permissive space. At the end, when I told him, that he really scared me and I that in my mind I have asked myself in many different ways why he is looking at me like that, he just smiled gently and answered, "The one who always looks at something, never sees anything."

And, as Wilfried Nelles said at his seminar, when he looks into the other person's eyes, he just lets himself be seen. There is no wanting, projecting, whatever. There is a first step done toward the other person: I let myself be seen, however I am in this moment. I do not protect myself, I let my heart be vulnerable. 

For me this is trust and this is love: taking the risk to be hurt.

english, family constellation, meditation, consciousness, compassion

© Gergely Edó

2017. január 16., hétfő

Görcsoldó mese, tea helyett (vagy mellé)

Ha nem, hát elmegyek... kurvának, mondom ma Ildinek az asztalon, miközben hátam vasalása közben arról beszélgetünk, miért is nem görcsölök rá arra, hogy menjenek a dolgaim. Ha mennek, mennek, felelem, ha nem, hát valami lesz. Tudok kapálni, mosogatni, főzni is, ha akarok, takarítani, mégpedig nagyon jól, és vécét pucolni is, de ezt már nagyon kell akarjam. És Németországban is tudok vigyázni öregkre, annyian vannak. Azt el is felejtem, hogy finnül még mindig remekül tudok, az összes diplomámról is megfeledkezem, úgy látszik, egészen egyszerű túlélési csomagom van, olyan háborús időkre való. 

No de ez a kurva nem hagy nyugodni. Nem azért, mert Ildi akkorát kacagott, hogy mindkét kezét le kellett vegye rólam, hogy úgy istenesen átrezegjen rajta a kacagás, hanem mert. Mert, végül is, mind azok vagyunk. Ahogy Hamvas mondja, a pácban mindenki benne van. Ki kevesebb, ki több pénzért adja el magát. Ha nem pénzért, valami másért. A házi békéért jöhet a lenyelt és megmorgott szex. A jómunkásember addig hajt, míg össze nem esik, vagy bele valamelyik munkatársnője véletlenül épp kitárt karjaiba, a háziasszony a kimerültségtől és a közönytől már legszívesebben nem csak megbotolna, de akár jól el is esne. A férfivá vált jómunkásasszony pedig szegény... S minél magasabb körökben zajlik a harc, annál alacsonyabbra kell hajolni jobbra-balra riszálgatás közben. Folytathatnám, hogy elég elé vagyunk mind. Kurvákkal telt pác. 

De, mielőtt bárki rosszat gondolna, nem kell elkeseredni. Az eddigi legszexibb kliensem egy kurva volt. Nagyon szép, fiatal lány. Tizenhat évesen eldönti, saját lábra áll, s fizeti érte az árat. Tizennyolc évesen már saját céget vezet, ahol ő is még mindig dolgozik, online szexrandiznak. Férjnél van, gyermeküket ők maguk nevelik, várják a következőt. Eckhart Tollet és hasonlókat olvas, jobban ismeri magát, az embereket, a férfiakat és az életet, mint az ő korosztályából azok, akik párnák közt az életről olvasva nőttek fel. Olyan is van, hogy még csak le sem kell vetkőznőm neki, csak beszélgetek vele, fél órán keresztül, és nagyon hálás, mert én vagyok az egyetlen, akivel néha elbeszélget. És tele van ilyen férfiakkal a világ, mondja. Nem kell bizonygatnia, amikor azt állítja, szereti a munkáját, elhiszem neki. Márai is elhitte, legtöbbször.  

S aki most végigsimítja magán a ruhát, a haját, és azt mondja, én nem vagyok ebben a pácban, az még nem tudja, hogy egy drága barátnőm nagymamája is csak így maradt életben. Végignézte, ahogyan az anyja a testvéreit télen is folyton cipelte a templomba, addig, míg mind meghaltak a sok hidegtől, ő pedig határozottan ellenszegült, magát nézegetve a tükörben azt mondta, inkább kurva leszek, minthogy belehaljak a sok imádkozásba. Az életnek, úgy látszik, a mi, egyéni kis értékrendjeinktől eléggé eltérő értékrendje van. Eléggé szégyentelen. Ezt főleg a művészek nagyon jól tudják. 

Aki nem hiszi, járjon utána.

nő, tudatosság, életmód tanácsadás, családállítás, írások



Aki szeret olvasni, annak pedig egy kis Márai, az utóbbi hónapban háromszor jött szembe velem, márcsak ezért is, meg amúgy is :)

Márai Sándor, Ég és föld

Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között a nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen. 

nő, tudatosság, életmód tanácsadás, családállítás, írások

© Gergely Edó
Fotó © zsolt.ro

2017. január 11., szerda

Ha az Isten is úgy akarja

Tegnap, vacsora közben rámnéz a gyermek, elkapom a tekintetét, de csak, amikor megszólal, tudom beazonosítani. Anya, mi híresek vagyunk? Visszanézek rá, apám szemével, amivel mindannyiszor nézett, ha ágáltunk, és az ő hangján is kérdek vissza, van ennek egy metszése, mintha szeretetlen hang, miért kérded? Hát csak úgy, szeretném, ha nagy sztárok lennénk! De már csak játssza a nagy magabiztost, elbizonytalanodik, majd mégiscsak visszatér belé a csakazértis. Hagyom, hogy üldögéljen benne, nekem elég a kérdése nyomán az, ami az enyém. Anya, a Gandhit mindenki csinálhatja? Úgy értem, ha valaki egyszer csak úgy dönt, hogy szeretne egy Gandhit, elkezdi csinálni, s aztán a többi alakul magától? Igen, felelem, végül is, igen. Ha ez a dolga, teszem még hozzá. Persze, lehet másképp is, erőltetve, úgy is meg lehet csinálni, de akkor oda az öröm. A gyermek ezt már mintha nem is hallaná, rágódik a kenyéren és a saját gondolatain, aztán, csak úgy lazán hozzáfűzi az enyémhez, alakul az magától, ha ez a sorsa. Igen, nézek rá. Ilyenkor látom, egyidősek vagyunk, ő meg én. De, mivel fizikális időben mégiscsak gyermek, nehéz neki ez az egyidő. Gyorsan visszamegy a helyére, onnan mondja kissé türelmetlenül, szinte könnyítve magán a sors súlyát, hogy de anya, én még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi is legyek, ha nagy leszek! Búvár is szeretnék lenni, hogy lássak sok halacskát, de rendőr is, mentős is és tűzöltó is! Mire befejezi, igazi gyermeki dilemma ül a szemében, a mélyén valamiféle felháborodás is, lázadás az ellen, hogy miért nem lehet egyszerre az összes. Nem baj, felelem, ráérsz még eldönteni. Miért, azt hiszed én jógával akartam foglalkozni? Megtartottad az első órát, s aztán azt követte a második, és a többi? kérdez vissza. Végül is ..., igen, mondom mosolyogva, tényleg így volt. Ezen kuncog, olyan na te jól megjártad kuncogással, kamaszosan jóízűen.

S most, hogy erről írok, eszembe jut életem egy ragyogó délutánja. Apámmal jöttünk haza a mezőről. Valahányszor kettesben jöhettem valamelyik szülőmmel, már nem is voltam fáradt, már nem is fájt semmi, a kettesben ballagásokkor kaptam legmélyebb tanításaikat. Már bejutottam a Mikesbe, s büszkén dicsekedtem azzal, milyen jól kezdtem felzárkózni a többiekhez. Öndicséretemet azzal a szólással zártam, amivel apám bátorított nagyon sokszor, ahányszor elkeseredtem, nem volt elég önbizalmam: mindenki a maga sorsának a kovácsa. Jókovácskodásomtól csak úgy lépegettem, mint egy kicsi kakas, apám mellett, aki ráérősen lépett, s ugyanolyan ráérősen hallgatott. S mire én már majdnem elfelejtettem, mit is mondtam előbb, rámnézett, kb azzal a tekintettel, mint én tegnap a gyermekre, s csak annyit szólt, számomra tőle eddig ismeretlen hangon: ha az Isten is úgy akarja. S ezzel a magasabbrendű akarással hirtelen kirántotta alólam az egész mezei utat. 

tudatosság, gyermek, Erdély, család,

© Gergely Edó

2017. január 10., kedd

csendek és fények

Játék
Ha játszani hívsz, én hétszerte játszom,
Önnönmagadból kivetkőzötten állsz ott,
S ha még volna ki, remegne attól,
Akit ott talál,
Nem talál.

~~~~~~~~~~~~~~~

Meditáció
Zsenge lényével ül,
mint egy bölcs, hallgatag öreg.
Tűz táncol minden idegén,
s csak ha már hamváig felemésztette,
ülhet magában a bölcs, hallgatag öreg.

vers, Madarasi Hargita, meditáció, tudatosság,

vers, Madarasi Hargita, meditáció, tudatosság,

vers, Madarasi Hargita, meditáció, tudatosság,

Versek és képek keltek hócsendben a Madarasi Hargitán

© Gergely Edó