2016. december 21., szerda

A kis batul almafa két meséje

A volt férjemmel voltam a piacon, amikor megláttam a batulcsemetét. – Vegyük meg – kértem, – mert nagyon szeretem a batulalmát. De ő akkor is, mint mindig, sietett, nem ért rá. Bosszankodott, hogy még ezzel is kell foglalkoznia, aztán végül csak megvette. – Most ettől is búcsúzom – mondja az asszony, miközben a kis almafa mellett állunk a vásárnap reggeli fényekben – és abban reménykedem, hogy majd az, aki ide beköltözik, örülni fog a kertnek, és szereti a batulalmát. Idén terem először.
Rá öt percre megjelenik a volt férj, aki már nem lakik ott. Az asszony bemegy valamiért a házba, épp csak két percre, miközben mi tovább álldogálunk a vasárnap reggeli ránk zúduló fényözönben.
–Nézzétek ezt a kis batul almafát. Idén fog először teremni. Én vettem a piacon. Megláttam egy öregnél. Ide vele, öreg, mondom neki. Ezek a hűlye EU-sok hoztak egy törvényt, ami szerint csak bizonyos almákat fogadnak el, a goldent, a jonatánt, ilyeneket. De nem a batult. Azt már nem is számítják almának. Ezért is vettem meg.
S ahogy az égből egyre csak ömlik ránk az áldás, talpam alatt pedig ébred az illatos, harmatos föld, hallgatom, nézem életeink regényét. Ezért nem írok, gondolom magamban, fölösleges, hiszen az életet nem olvassuk, hanem éljük (Hamvas nyomán szabadon, aki a versekről írta ugyanezt), de ezzel párhuzamosan megjelenik egy másik gondolat is, hogy erről igenis írni fogok, ha mást nem, ezt le fogom írni, a kis batul almafa két meséjét.
A negatív kötés erősebb, mint a pozitív, vagy legalábbis intenzívebben érzékeljük. Mert a negatív kötés megköt, a pozitív szabaddá tesz. A negatív gyengít, a pozitív erősít. A negatív bekeményít, a pozitív lággyá tesz. A negatív harcot jelent, a pozitív békét.
Hogyan látom én a negatív kötést? Egy olyan dinamika, amely felemészti azt, aki benne van. Leginkább a párkapcsolatban érzékeljük ezt kinagyítva, mivel az élet szempontjából ez a leglényegesebb kapcsolódás, hiszen az élet csak a polaritásból születhet újjá, ez által tud tovább áramolni. Ha kifullad az egymás megváltoztatására irányuló harc, jön a válás, szóban, tettben és papíron, vagy csak lélekben. Jön az a fázis, amikor nem akarunk tudni a másikról, nem akarjuk, hogy érdekeljen. Megpróbáljuk kizárni, kirekeszteni, letudni a fájdalmas múltat, valahogy túltenni magunkat a kudarcon, hogy új életet kezdhessünk. Azt hisszük, szeretetünk vallott kudarcot, pedig csak a kompromisszumok rúgtak vissza. Ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk a másikról, csak úgy viselkedünk, mint a macska, amely, ha behunyja a szemét, azt hiszi, mi sem látjuk őt. Minél inkább behunyjuk a szemünket a másik eltüntetése végett, az annál valóságosabbá válik. És visszaköszön minden utcasarkon. Meglátjuk azt az idegesítő másikat a gyermekeinkben, az aktuális társunkban, a munkatársunkban, a barátainkban stb. S a harc folytatódik, szüntelen. 
Csak egyszer lásd meg a másikat. Mindegy, hogy vele élsz vagy nélküle. Lásd meg őt úgy, ahogy van. Lásd, honnan jön. Ne csak évtizedeket, de évezredeket láss mögötte. Lásd a szenvedés-láncot, ahonnan mindannyian jövünk, és lásd meg azt a keveset, akiknek sikerült a szenvedés-láncot szeretet-szárnnyá felszabadítani. Lásd meg őket, akiket nem csak a történelem és a történelmi egyházak hordoznak irataikban, hanem akiknek a tudatossága és szíve a te tudatosságod és szíved is. Váljon végre tanításuk a véreddé, a te személyes élettapasztalatoddá. Mit kér tőled Jézus, a te Jézusod? Elvárni nem vár el semmit, mert a szeretet nem ilyen gyarló. De ha elkezded élni is, amiben gyermekkorod óta felnőttél, s nem csak szajkózod, jó tanuló módjára, akkor valami megváltozik benned. 
Könnyű egy közösséget szeretni, végül is, idegenek, könnyű a barátokat szeretni, bármikor lecserélheted őket, s amúgy is, te döntöd el, mikor van kedved hozzájuk, könnyű a gyermekeidet szeretni, véredből valók, de tudod-e a társadat úgy szeretni, mint saját magadat? Tudod-e vele kezdeni az agyonszajkózott jézusi tanítás mindennapi gyakorlati alkalmazását, a felebaráti szeretetet? Elismered-e, hogy az ő világa is rendben van, úgy, ahogy van, pont úgy, ahogyan a te világod? Elismered-e, hogy az ő neme éppolyan értékes, mint a te ne nemed? Elismered-e, hogy ő is pont úgy szenved, mint te? Hogy neki is pont olyan szíve van, mint neked? Hogy ő is pont úgy Isten teremtménye, mint te? Idegenekkel ez könnyű, az égvilágon semmi kockázattal nem jár. Na de a társad? Mit tesz veled, ha elismered? Ha többé nem védekezel? Ha békén hagyod, legyen, aki, úgy, ahogy van? Mi lesz vele, ha többé nem akarod sem megmenteni, sem megjobbítani az életét? Ha nem avatkozol közbe, és nem ütöd az orrodat állandóan a dolgaiba? Ha látod, hogy mindannak a MI-nek, ami ti ketten vagytok, pont fele te vagy és pont fele ő? Egy picivel se több, se kevesebb. Bizony, nagy kockázattal járnak ezek a felismerések. Körömszakadtáig védekezünk is ellenük, tartjuk a frontot. Mert még a végén sérülékennyé válunk. Kiszolgáltatottakká. Még a végén nem hibáztathatunk senkit. Még a végén tisztelnünk kell a másikat és komolyan venni a másik sorsát. Még a végén véget ér a harc és harc hiányában vajon kik vagyunk? Vajon mit érünk? Az is lehet, újra kell definiálnunk magunkat, és ha nincs az a másik, aki ellen folyton harcban, vajon kihez, mihez viszonyítva határozhatom meg, hogy ki vagyok én? Miféle kapaszkodóm marad? 
Marad a lélek, marad a szeretet, marad a szabadon mozgó élet, a szívünkben égő Isten, marad az áldás, marad az elfogadás, marad az alázat. S mindaz, ami addig volt, hirtelen hoppon marad, mert kénytelen-kelletlen be kell látnunk, a másik is a végén, a legeslegvégén csak ennyi. Csak. Nagy CS-vel. És talán ekkor először látjuk meg egymást, a társunkat. S ha ez vele be tud következni, mindegy, hogy van-e vagy már/még nincs hivatalos neve a kapcsolatunknak, akkor beindul egy dinamika, ami hatással lesz minden emberi kapcsolatunk minőségére, felnőttek kezdenek el kapcsolódni egy többnyire még kamasz társadalomban. Akkor, ha nemet kell mondanod, nemet mondasz, mert a gondolat is, és a szó is és a tett is nem. És akkor ez a nem igaz, hisz őszinte, hiteles. Akkor ez egy felnőtt ember nemje, amiért vállalja a felelősséget, és vállalja a nyomából fakadó következményeket. Akkor a nem nem harc és dac, hanem végső soron igen, igen arra, ami van, igen az életünk által megnyilvánuló isteni misztériumra, bárhogyan is nyilvánuljon meg éppen a jelent pillanat fényében. Ha elismered, ami van, akkor a kis batul csemetét két felnőtt ember vásárolja meg, almafának az utánuk jövőknek.

 unitárius, tudatosság, párkapcsolat, Erdély, Kolozsvár, ünnep
Megjelent az idei Unitárius Kalendáriumban, írtam valamikor a nyáron
© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése