2016. december 21., szerda

A kis batul almafa két meséje

A volt férjemmel voltam a piacon, amikor megláttam a batulcsemetét. – Vegyük meg – kértem, – mert nagyon szeretem a batulalmát. De ő akkor is, mint mindig, sietett, nem ért rá. Bosszankodott, hogy még ezzel is kell foglalkoznia, aztán végül csak megvette. – Most ettől is búcsúzom – mondja az asszony, miközben a kis almafa mellett állunk a vásárnap reggeli fényekben – és abban reménykedem, hogy majd az, aki ide beköltözik, örülni fog a kertnek, és szereti a batulalmát. Idén terem először.
Rá öt percre megjelenik a volt férj, aki már nem lakik ott. Az asszony bemegy valamiért a házba, épp csak két percre, miközben mi tovább álldogálunk a vasárnap reggeli ránk zúduló fényözönben.
–Nézzétek ezt a kis batul almafát. Idén fog először teremni. Én vettem a piacon. Megláttam egy öregnél. Ide vele, öreg, mondom neki. Ezek a hűlye EU-sok hoztak egy törvényt, ami szerint csak bizonyos almákat fogadnak el, a goldent, a jonatánt, ilyeneket. De nem a batult. Azt már nem is számítják almának. Ezért is vettem meg.
S ahogy az égből egyre csak ömlik ránk az áldás, talpam alatt pedig ébred az illatos, harmatos föld, hallgatom, nézem életeink regényét. Ezért nem írok, gondolom magamban, fölösleges, hiszen az életet nem olvassuk, hanem éljük (Hamvas nyomán szabadon, aki a versekről írta ugyanezt), de ezzel párhuzamosan megjelenik egy másik gondolat is, hogy erről igenis írni fogok, ha mást nem, ezt le fogom írni, a kis batul almafa két meséjét.
A negatív kötés erősebb, mint a pozitív, vagy legalábbis intenzívebben érzékeljük. Mert a negatív kötés megköt, a pozitív szabaddá tesz. A negatív gyengít, a pozitív erősít. A negatív bekeményít, a pozitív lággyá tesz. A negatív harcot jelent, a pozitív békét.
Hogyan látom én a negatív kötést? Egy olyan dinamika, amely felemészti azt, aki benne van. Leginkább a párkapcsolatban érzékeljük ezt kinagyítva, mivel az élet szempontjából ez a leglényegesebb kapcsolódás, hiszen az élet csak a polaritásból születhet újjá, ez által tud tovább áramolni. Ha kifullad az egymás megváltoztatására irányuló harc, jön a válás, szóban, tettben és papíron, vagy csak lélekben. Jön az a fázis, amikor nem akarunk tudni a másikról, nem akarjuk, hogy érdekeljen. Megpróbáljuk kizárni, kirekeszteni, letudni a fájdalmas múltat, valahogy túltenni magunkat a kudarcon, hogy új életet kezdhessünk. Azt hisszük, szeretetünk vallott kudarcot, pedig csak a kompromisszumok rúgtak vissza. Ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk a másikról, csak úgy viselkedünk, mint a macska, amely, ha behunyja a szemét, azt hiszi, mi sem látjuk őt. Minél inkább behunyjuk a szemünket a másik eltüntetése végett, az annál valóságosabbá válik. És visszaköszön minden utcasarkon. Meglátjuk azt az idegesítő másikat a gyermekeinkben, az aktuális társunkban, a munkatársunkban, a barátainkban stb. S a harc folytatódik, szüntelen. 
Csak egyszer lásd meg a másikat. Mindegy, hogy vele élsz vagy nélküle. Lásd meg őt úgy, ahogy van. Lásd, honnan jön. Ne csak évtizedeket, de évezredeket láss mögötte. Lásd a szenvedés-láncot, ahonnan mindannyian jövünk, és lásd meg azt a keveset, akiknek sikerült a szenvedés-láncot szeretet-szárnnyá felszabadítani. Lásd meg őket, akiket nem csak a történelem és a történelmi egyházak hordoznak irataikban, hanem akiknek a tudatossága és szíve a te tudatosságod és szíved is. Váljon végre tanításuk a véreddé, a te személyes élettapasztalatoddá. Mit kér tőled Jézus, a te Jézusod? Elvárni nem vár el semmit, mert a szeretet nem ilyen gyarló. De ha elkezded élni is, amiben gyermekkorod óta felnőttél, s nem csak szajkózod, jó tanuló módjára, akkor valami megváltozik benned. 
Könnyű egy közösséget szeretni, végül is, idegenek, könnyű a barátokat szeretni, bármikor lecserélheted őket, s amúgy is, te döntöd el, mikor van kedved hozzájuk, könnyű a gyermekeidet szeretni, véredből valók, de tudod-e a társadat úgy szeretni, mint saját magadat? Tudod-e vele kezdeni az agyonszajkózott jézusi tanítás mindennapi gyakorlati alkalmazását, a felebaráti szeretetet? Elismered-e, hogy az ő világa is rendben van, úgy, ahogy van, pont úgy, ahogyan a te világod? Elismered-e, hogy az ő neme éppolyan értékes, mint a te ne nemed? Elismered-e, hogy ő is pont úgy szenved, mint te? Hogy neki is pont olyan szíve van, mint neked? Hogy ő is pont úgy Isten teremtménye, mint te? Idegenekkel ez könnyű, az égvilágon semmi kockázattal nem jár. Na de a társad? Mit tesz veled, ha elismered? Ha többé nem védekezel? Ha békén hagyod, legyen, aki, úgy, ahogy van? Mi lesz vele, ha többé nem akarod sem megmenteni, sem megjobbítani az életét? Ha nem avatkozol közbe, és nem ütöd az orrodat állandóan a dolgaiba? Ha látod, hogy mindannak a MI-nek, ami ti ketten vagytok, pont fele te vagy és pont fele ő? Egy picivel se több, se kevesebb. Bizony, nagy kockázattal járnak ezek a felismerések. Körömszakadtáig védekezünk is ellenük, tartjuk a frontot. Mert még a végén sérülékennyé válunk. Kiszolgáltatottakká. Még a végén nem hibáztathatunk senkit. Még a végén tisztelnünk kell a másikat és komolyan venni a másik sorsát. Még a végén véget ér a harc és harc hiányában vajon kik vagyunk? Vajon mit érünk? Az is lehet, újra kell definiálnunk magunkat, és ha nincs az a másik, aki ellen folyton harcban, vajon kihez, mihez viszonyítva határozhatom meg, hogy ki vagyok én? Miféle kapaszkodóm marad? 
Marad a lélek, marad a szeretet, marad a szabadon mozgó élet, a szívünkben égő Isten, marad az áldás, marad az elfogadás, marad az alázat. S mindaz, ami addig volt, hirtelen hoppon marad, mert kénytelen-kelletlen be kell látnunk, a másik is a végén, a legeslegvégén csak ennyi. Csak. Nagy CS-vel. És talán ekkor először látjuk meg egymást, a társunkat. S ha ez vele be tud következni, mindegy, hogy van-e vagy már/még nincs hivatalos neve a kapcsolatunknak, akkor beindul egy dinamika, ami hatással lesz minden emberi kapcsolatunk minőségére, felnőttek kezdenek el kapcsolódni egy többnyire még kamasz társadalomban. Akkor, ha nemet kell mondanod, nemet mondasz, mert a gondolat is, és a szó is és a tett is nem. És akkor ez a nem igaz, hisz őszinte, hiteles. Akkor ez egy felnőtt ember nemje, amiért vállalja a felelősséget, és vállalja a nyomából fakadó következményeket. Akkor a nem nem harc és dac, hanem végső soron igen, igen arra, ami van, igen az életünk által megnyilvánuló isteni misztériumra, bárhogyan is nyilvánuljon meg éppen a jelent pillanat fényében. Ha elismered, ami van, akkor a kis batul csemetét két felnőtt ember vásárolja meg, almafának az utánuk jövőknek.

 unitárius, tudatosság, párkapcsolat, Erdély, Kolozsvár, ünnep
Megjelent az idei Unitárius Kalendáriumban, írtam valamikor a nyáron
© Gergely Edó

2016. december 13., kedd

Amikor a Jóisten gurgulázva kacag

A Monyómesék, Mese az élet virágáról, Macska bazsalikommal és a Monyónyár című kötetek szerzője. Ő az a nő, akivel ha egyszer találkoztál, nem fogod elfelejteni. Nemcsak bevállalós ruházkodása (igaz is, miért nem hordunk mi, többiek is gyakrabban és bátrabban pirosat?!) vagy kimagasló termete miatt, hanem leginkább derűtől sugárzó, jellegzetes arcvonásai és a világot látott ember bölcsességét hordozó szavai miatt.
Edó tehát olthévízi unitárius asszony-testvérünk, aki egy adott ponton úgy döntött, hogy azzal fog foglalkozni, amit igazán szeret. A következőkben őt faggatom eddigi életéről és terveiről.

- Mesélj, kérlek, származásodról, s arról az örökségről, amit otthonról hoztál!

Amit fentebb írtál rólam, az az igazi örökségem, édesanyám, édesapám bölcsessége, s főleg édesapám derűje. Édesapám gyepesi származású, tizenhárom éves korától magára maradt a világban, körbelakta Erdélyt, míg vissza nem tért édesanyámhoz, akit Fogarason ismert meg. Édesanyám is már nagyon korán szolgált a Regátban, aztán, miután édesapámmal összeházasodtak, úgy döntöttek, Olthévízen maradnak, édesanyám szülőfalujában. Két, Romániát látott és körbelakott, dolgozott ember harmadik lányaként érkeztem a családba. Mind a családunkban (beházasodás révén), mind a faluban voltak románok, zsidók, szászok, cigányok. A sokat erőltetett multikulturális eszme nálunk valóság volt. Téma is volt, természetesen. Nem tabu, hanem az asztal melletti, családi beszélgetéseinkkor gyakran előkerülő. Ugyanilyen változatos volt a vallási megoszlás is, bár zömében reformátusok és unitáriusok lakták, az ortodox és a katolikus vallás is képviselve volt, kaptam is ízelítőt mindegyikből. Mivel a szüleimmel meg más felnőttekkel (főleg stoppolásokkor, tizennégy éves koromtól kezdve nagyon sokat autóstoppoltam) sokat beszélgettem mindarról, ami érdekelt, elég korán kigyógyultam abból, hogy azt, amit a családi és kulturális háttér miatt sajátomnak tartok, többre tartsam annál, ami ettől különbözik, s az önmeghatározós cimkék helyett, amit ez a háttér ragaszt az emberre, vagy mi magunk ragasztunk magunkra (például olthévízi unitárius asszony), leginkább történetek által meséljek szüntelen változó magamról.

- Sokfelé jártál, tanultál és tanítottál. Milyen főbb élettapasztalatok tettek azzá, aki most vagy?

Igen, azt hiszem, én egy utazó tanítvány, anya, társ, barát, oktató, író stb. vagyok. Bár volt idő, amikor magamról kialakult illúzióm között a helyhezkötött életmód is szerepelt, leginkább az utazásaim érlelnek. Számomra az utazás nem teher, hanem az odaút a bennem már megkövesedettek tudatosítása, a visszaút az új szemszögek és impulzusok beépítése. Már kiskoromban jellemző volt rám, hogy kockáztatok. Édesapámnak voltak játékszabályai arra vonatkozóan, hogyan engedi ki a világba három lányát. Serdülőkorunkban mindannyian a magunk természete szerint igyekeztünk ezeket a játékszabályokat áthágni, kicselezni, próbálgatni saját erőinket. Én arra emlékszem, hogy egyszer, amikor a heti kimenőnket már elfogyasztottuk, elébe álltam és azt mondtam, táti, aki mer, az nyer. El szeretnék kérezni a ma esti bálba is. Édesapám rámnézett, egyet kacagott és azt felelte, menjetek. Azt hiszem, leginkább így tanultam, ezzel a hozzáállással. Ami megszólított, ami hívott, arra válaszoltam, afelé elindultam, annak ellenére, hogy semmi garancia nem volt rá, bármi is sikerül, és legtöbbször azért reszketett rendesen a szívem. Így jutottam el Finnországba akkor, amikor még nehéz és bonyolult volt üres zsebbel, vízummal kijutni, így is tértem haza, amikor már nehéz volt az ottani anyagi bizonságtól megválni, így vállaltam be a párkapcsolatomat, ami messze nem a klasszikus módon indult és soha nem is vált azzá, így találtam meg a mestereimet, így mentem el idén nyáron Perúba, egyedül, egy belső hang hívásának engedve.

- Hogy lettél meseíró? Nemcsak meséket írsz...

Mindig szerettem írni. Ha volt közönség, ha nem, írtam, mert jöttek a képek, szavak, történetek, felismerések és belátások. Egyszer lefordítottam egy finn meseregényt magyarra, akkor elmélyültem szavaink és anyanyelvem sokrétű bölcsességében. Még nem tudtam, ezek is az inaséveim részét képezik. Apám csavaros, székely válaszai, anyám meglátásai, Salamon András magyar tanárom kérdései, iránymutatásai mind, mind odavezettek, hogy ezeket az írói impulzusokat saját nyelven, saját hangon tudjam megnyilvánítani. Amikor leülök írni, soha nem tudom, mi lesz belőle. A kép, a történet, vagy az az egy szó vagy mondat, amiért leültem írni, hogyan fog elvezetni az ismeretlenbe. Azt hiszem, ezt hívják transzállapotnak, vagy módosult tudatállapotnak, amikor csak áramlik rajtam át az, amit kegyelemből megkapok. Az elmém ilyenkor nem kotnyeleskedik, nem cenzúráz. Hagyom, hogy legyen, ami általam, az írásom által lehet. Ez számomra a szakralitás, annak, ami által az élet a maximális potenciálomat kihozhatja belőlem, magam teljességgel odaadom. Van, hogy mesét adnak, akkor azt fogadom, van, hogy egyebet. Van, amikor tisztán tudom fogani az adást, ilyenkor olyan mesék születnek, amelyeket évek múlva újraolvasva újabb és újabb rétegeket és összefüggéseket fedezek fel én magam is. Ez a szimbólumoknak köszönhető, mivel a szimbólumok archaikus képekkel dolgoznak, azzal, ami egyetemes, tértől és időtől független.

- Jóga, tanácsadás és családállítás – három fő tevékenységed a Gandhi Spirituális Központban. Mesélnél egy kicsit ezekről a Nők Világa olvasóinak?

Azt hiszem, nem választhatom szét ezt a három fő tevékenységem. Sőt, a negyediket, a meseírót is ide kell sorolnom, mert van, hogy mesét vagy történetet mondok egy-egy alkalommal. Mindhárom tevékenységemnek egy a célja, tudatosítani azt, ami van. Tudatosítani mindazt, ami elzár az isteni örömtől, a lét örömétől. A jóga segít felismerni egós játszmáinkat, megismerni elménk működését, észrevenni testünk jelzéseit, amivel a mindenki számára teljesen egyéni középút felé terelget, afelé, ami az illető személy számára itt és most egyensúlyt teremthet. Mihelyt nincs harmónia a pszichében, megjelenik testi szinten a betegség. Nekem is van mindenféle bajom, hiszen én is szüntelen változom, újabb és újabb, régóta eltemetett önáltatásaim kerülnek a felszínre. A családállítás által felismerjük a lélek jelenlegi igazságát, főleg családtagjainkkal, szűk környezetünkkal való viszonyulásainkban. Ettől rettegnek leginkább az emberek, mivel a megmutatkozó kép smink nélkül mutatja meg lelkünk igazságát, szívünk vágyát. A család, a társadalmi konvenciók, előítéletek, erkölcsi minták, stb miatt azért, akik igazából vagyunk mindig bűntudatot érzünk, szégyenkezünk. Mutatjuk hát ország-világ előtt azt a maszkot, amit a társadalom legalább megtűr, de leginkább azt, amit nagyra tart. Közben meg a szakadék, aközött, akik vagyunk, és aközött, amit kifele mutatunk, egyre mélyül, míg végül összeomláshoz vezet. Mindig újjongva fogadom az ilyen összeomláskor hozzám fordulókat, hogy na, végre, most kaptál igazán esélyt arra, hogy szabaddá válj, felnőtté érj, azzá válj, aki a szíved mélyén vagy, örülj az isteni fénynek, az életnek. Nem az összeomlásnak örülök, hanem az esélynek, hiszen az összeomlás mindenkinél óhatatlanul bekövetkezik, s a válság nem csak betegséget, függőséget, megkeseredést, elidegenedést, hanem akár azonnali halált is okozhat. Örülök mindenkinek, aki mer. Aki mer őszinte lenni önmagához, aki meg meri kockáztani mindazt, ami-aki addig volt, egy hiteles élet megnyeréséért.
  
- Mit jelent számodra unitáriusnak lenni?

Manapság gondban vagyok, ha megkérdik, unitárius vagyok-e. Néha járok csak templomba, amikor úgy érzem, valami megszólít és odahív. Azt hiszem, most éppen csak annyira vagyok unitárius, mint bármilyen más vallású. Számomra minden vallás ugyanarról az isteni tenyérről beszél, ami mindannyiunkat hordoz, ugyanazzal a szeretettel, ugyanazt a napot és csillagos eget adva mindannyiunk fölé. De nagyon fontos volt számomra az unitárius szellemiség gyermek- és kamaszkoromban. Számomra unitáriusnak lenni felelős életet jelentett. Felelek az élet hívásaira, és nem hárítok egy harmadik személyre semmit. Ami köztem és az Isten, az Élet között van, az a mi dolgunk, közvetlenül. Számomra ezt jelenti felelősnek lenni. Ami van, az van, és ezért senki nem hibás, helyettem pedig senki nem oldhat meg semmit, tehet meg semmit. Ez jeleni azt, hogy az életbe mindenestől beleereszkedem. Ha nincs az unitárius vallás megengedő szellemisége gyermekkoromban, akkor lehet, hogy sokkal később jutok el a bűn és bűntudat kérdéséig. És nem történhet meg az, amit most elmesélek, és talán ez mutatja leginkább, mit jelentett számomra unitáriusnak lenni. Kisiskolás lehettem, amikor egy nap azzal a kérdéssel fordultam a szüleimhez, ha Isten tökéletes és az embert a saját képmására teremtette, akkor az ember hogyan lehet bűnös? Akkor Isten is bűnös? Vagy egy tökéletes Isten miért teremt olyan embert, aki tökéletlen vagy azzá tud válni? Egyszerű, gyermeki logika, ami megkérdőjelez minden dogmát, ami élet- és életöröm ellenes. Ha nincs az unitárius szellemiség, lehet, hogy egy ilyen kérdés el sem hangozhat, vagy, ha el is hangzik, kapok rá egy olyan abszúrd magyarázatot, amitől az én gyermeki fülem tapsol. Az én szüleim ennél bölcsebbek voltak, hallgattak, bevallották, hogy nem tudják. Én is gyakran bevallom, hogy a sok, látszólagos tudásom mögött a hatalmas nemtudás, a misztérium áll. Úgy, ahogy van, tökéletes és/ vagy nem tökéletes minden egységében.

- Mik a terveid a közeljövőben és hosszabb távon?

Erre leginkább önmagam ismételve tudok válaszolni, bevallom, hogy a sok, látszólagos tudásom mögött a hatalmas nemtudás, a misztérium áll. Most hallottam egy jó idézetet, amit Woody Allennek tulajdonítanak, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Azt hiszem, ha én erre a kérdésre most válaszolni próbálnék, a Jóisten gurgulázna a kacagástól, s mondom ezt úgy, hogy eddigi életem során már párszor jól megmutatta nekem a humorérzékét.

interjú, Nők Világa, Rácz Mária, jóga, családállítás, unitárius, Erdély, könyv,


Az interjút Rácz Mária készítette, megjelent a Nők Világa, Az unitárius nők országos szövetségének a lapjában, az őszi kiadásban.
Fotó: zsolt.ro



2016. december 12., hétfő

Din defecţie în construcţie

Când am făcut anunţul pentru retragerea de iarnă, încă nu ştiam, că în noiembrie voi fi plecată două săptămăni în Peru. Nu aveam de unde să ştiu, că drumul spre casă va fi de şaizeci de ore, că mă voi aclimatiza la viaţa mea cotidiană cu greu, că o să am gânduri de genul, oare e sau nu o idee bună să conduc acum o retragere? Dar nu prea aveam cale de întoarcere. Odată sosită acasă, am început să ne organizăm transportul şi până m-am dezmeticit, deja am şi început călătoria de cinci zile Heart of Chakras. 
Era prima retragere, la care a fost o singură persoană, care a mai participat la retrageri, la care oamenii nu se cunoşteau deloc între ei, nici eu nu cunoşteam deloc două dintre ele, aproape toată lumea avea o condiţie specială care necesita o atenţie în plus şi din partea mea, şi din partea grupei. Dar aveam încredere, că nimic nu se va întămpla, ce nu trebuie să se întămple. Chiar şi greaţa şi febra mea, care m-a apucat într-o noapte, îşi avea locul şi rostul. Vineri era zi de post alimentar şi verbal, şi ne-am găsit să facem o tură mai lungă fix în ziua aceea, ne ningea, ne viscolea, iar noi mergeam în zăpada virgină, un şir de suflete colorate, şi mă simţeam ca într-un film artistic de vineri seara din copilărie. Speram doar, că Spectatorul se bucură de imagine. 
Pe clipă, oră, zi ce trecea, oamenii se apropiau din ce în ce mai mult. Nimeni nu trăgea afară, nimeni nu era cărcotaş, nimeni nu ne punea beţe în roate. Eu am primit un suport minunat din partea grupei, din partea proprietarului cabanei, din partea copilului meu, şi speram, că ceea ce pot oferi eu ca pe un cadru, e un suport la fel de puternic şi valoros ca şi ceea ce mi se oferea mie. Era înduiosător să văd cum "mamele" îşi găsesc "ficele", "surorile" îşi recunosc "fraţii", cum oamenii au grijă unii de ceilalţi, fără ca acesta să fie o cerinţă, urmănd legile simple ale sufletului. 
Poate mulţi au venit cu nevoia de a primi, dar din aceasta nevoie în foarte scurt timp a crescut o altă nevoie, nevoia de a da. Când îţi dai seama, că Tu Eşti Cadoul, fix aşa cum eşti, în imperfecţiunea şi vulnerabilitatea ta, nu îţi mai poţi închide inima, pentru că nu mai încapi în tine, e musai să te dăruieşti. La cercul de închidere am primit cadou o propoziţie, care şi de atunci în fiecare zi îmi vine în minte: am venit aici crezând că am o defecţie, şi mi-am dat seama că de fapt sunt în construcţie.

Mulţumesc
retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra


retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

© Gergely Edó

Az öreg patkány karácsonyi meséje

Volt egyszer egy város, ebben a városban éldegélt egy öreg, öreg patkány. Hosszú, hosszú idők óta élt egy csatorna egy sötét, elhagyatott zugában, amikor egy nap ismerős illat csiklandozta meg az orrát. Mi lehet ez az illat? kérdezte magától. Olyan ismerős, olyan ínycsiklandó! Na, ennek utánajárok! mondta magának az öreg patkányúr. Az utánajáráshoz fel is öltözött rendesen, mert sose lehessen tudni, mivel jár egy utánajárás. Felvette a majóját, rá egy rövidujjú blúzt, rá egy hosszúujjút, rá egy jó meleg gyapjú pulóvert, rá egy mellényt, a végén pedig a kabátját. Elindult hát a csatornában, de olyan öreg volt, hogy egy óra alatt tett meg egy lépést. Azért mégiscsak haladt, haladgatott. Egy nap alatt meg is tett huszonnégy lépést. Elfáradt, megpihent, aludt egy nagyot, aztán folytatta. 

Egy idő után patkánygyerekekkel találkozott, akik vidáman kiáltották, áldott karácsonyt, kedves patkányapó, pár nap múlva itt is van! és megkínálták egy kis szaloncukorral. Karácsony, igen, karácsony, dünnyögte az öreg patkány, miközben a cukrot nyalogatta, ismerős valahonnan ez a karácsony, megyek, és megnézem. Biztosan onnan ered az illat is. De jobb, ha gyorsabban szedem a lábam, mert, ha pár nap múlva itt is van, a végén még lemaradok róla. Úgy, de úgy igyekezett, hogy sikerült is ötvenkilenc másodperc alatt megtennie egy lépést. Pár nap múlva karácsonyi énekeket éneklő fiatal patkányokkal találkozott, megkínálták mindenféle jóval, összeölelgették, és boldog karácsonyt kívántak neki. Itt is van a karácsony, mondták, fent a városban igazán gyönyörűek csak a fényei. Az öreg patkány folytatta az útját, kimelegedett, levetette a kabátját. Pár hét elteltével sílécekkel felszerelt családokkal, baráti társaságokkal találkozott, akik finom szendvicsekkel kínálták meg és jó vakációt kívántak neki. Nem ismerte fel, mik azok a hosszú valamik a patkányok vállán, de arra gondolt, lehet, ez is a karácsony tartozéka. 

Ment, mendegélt tovább, és szerre levetette magáról a mellényét, aztán le a pulóverét is. Végre odaért a létrához, ami kivezetett a csatornából. Itt már a hosszúujjú blúzát is le kellett vetnie. Amikor kidugta a fejét a csatornanyílásból, ragyogó napsütés fogadta. Egy kis térre nyílt a csatorna, ami telides-tele volt tarka virágokkal, pillangókkal, méhekkel, mindenféle röpködő bogarakkal. Csodálkozva nézett körül az öreg patkány. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos tud lenni a karácsony, suttogta. Ezért tényleg érdemes volt útnak indulni. Azzal levetette a rövidujjú blúzát is, egy szál majócskában leheveredett egy nárciszbokor aljába, és elégedett mosollyal elaludt.


mese, karácsony, gyermek, játék, Kolozsvár, iskola, család


Így lett ez a mese: 

Ma este megkerestük a központ egyetlen nyugis terét, a román opera mögötti kis parkot, a játszótérrel, odavezérelt minket a csinnadratta előli menekülés. Hazafele Márkus azt találta ki, hogy ha hazaértünk, bújjunk be az ágyba, csak mi ketten, és mondjunk meséket egymásnak. Nagyon csiklandozhatta a mese, mert már útközben elmondta a meséjét. Csodák csodája, engem is megcsiklandozott egy mese, pedig már régóta nem, és én is elkezdtem mondani. Márkus egyre jobban fogta a kezem s egyre jobban ragyogott. Egy kis patkányról szólt, holnap leírom. Egy idő után félbeszakított. Anya, ez hogy lehet, hogy te is pont a patkányról mesélsz, aki félrehúzódik a csatorna egyik sötét, elhagyatott zugába? Hallottad az én mesémet? Nem, milyen mesédet? Hát mi is ezt játszodtuk a barátaimmal, hogy katonapatkányok vagyunk, és mi is ott ültünk a csatorna egyik sötét, elhagyatott zugában. Nem, semmit nem hallottam, felelem. De akkor hogy tudtad kitalálni? Nem tudom, felelem, benne van a levegőben, azt hiszem, ez is olyan, mint a családállítás, vagy mint jógán, amikor egyszerűen tudom, mire gondolnak, és kimondom. Ugyanezt kérdik tőlem, hogy tudom kitalálni, de nem tudom, csak annyit, hogy ez így működik. És most te is megtapasztaltad. De ezt mindenki tudhatja, igaz? Nem csak te? Igen, mindenki. Ehhez kell a harmadik szem látása, az intuició. Aztán befejezem a mesét. Szorítjuk egymás kezét, meleg körülöttünk a hideg este, ahogy a ködfények közt kaptatunk fel a dombon.

Szeretlek, anya, regél a gyermek. Szeretlek, mert az anyukám vagy, szeretlek, mert szeretlek, és aztán szeretlek, mert ilyen szép meséket mondasz. De leginkább azért szeretlek, mert szeretlek.

Igen, ez egy igazi mese: leginkább azért szeretünk, mert szeretünk.

mese, karácsony, gyermek, játék, Kolozsvár, iskola, család

© Gergely Edó
fotó: © zsolt.ro