2016. október 18., kedd

Menedéket vett a lelkünk

Elvonulást szervezek, de még jóformán ki sem gondolom, nemhogy mondjam, kacagok, kacagok. Hiszen dehogy szervezek én, nem szervezek semmit, a nagy szervezőerő rendeződik, teremtődik általam (is). Megérint, megszólít lelkeket, s aztán megszámláltatunk. Vagyunk, ahányan, ameddig, együtt. Mindig az utolsó percig keverik a kártyákat, hogy csak azokból állhasson össze a csoport, akiknek akkor és ott együtt kell lenniük. Ezért mindig izgatott vagyok kicsit, mindig várom az angyalt, a meglepetést, a csodát, és soha nem is marad el az ajándék, amit a csoport nyújt. Készültem a Hargitára, az első, teljesen magyar nyelvű elvonulásra. Jobb lábam erősen várta, hiszen apám onnan, a bal kicsit visszahúzodott, a nő bennem egy kicsit mindig fél. Mégis, amikor a jobb belendül, legyőzi a kezdeti bizonytalanságot és elindul, mosolyogva társul hozzá a bal is, s a női lét sötét misztériumából vezet a világba, világosságba. Így indul útnak bennem összes ősöm, így áramlik tovább rajtam keresztül az élet.
Megyünk Kobrához, a 21 gr menedékházba, mondtam magamnak, másoknak. Ez így még teljesen szokványos, más is megy oda, s akkor mi. Aztán egyre nagyobb izgalomba jöttem, s ugyanakkor egyre mélyebb békébe, hiszen addig alakulgattunk, hogy, velem együtt, pontosan huszonegy főből állt a csoport. Pontosan egy évre rá, hogy futólag találkoztam Kobrával, mentünk ki hozzá. Menedékház. Általában ez csak egy hétköznapi szó. De ahogy megérkeztünk, éreztük, ez valóban menedéket nyújtó tér. Valóban el lehet vonulni és összekapcsolódni önmagunkkal és egymással olyan mély intimitásban, amire az otthoni alkalmak a rutin és gondok miatt keveseknek teremt alkalmat. Szoros volt a csoport, a program, az együttlét, és egyszerre tág, megengedő, ahol elfért egymás mellett az is, amit addig el tudtunk képzelni, és az is, amit nem. Az, ami megnyilvánult, és az, ami rejtve maradt, pulzált, táncolt, vibrált folyamatosan a csendes menedékházban. A visszajelző körben gyakori volt az a mondat, hogy minden a helyén volt. Minden rendben volt. Még az is, ami látszólag nem, hogy egy patakban, nyakigérő sárban, latyakban kutyagoltunk fel a csúcsra csendes, meditatív séta címszó alatt, s hogy kifele mindenki barátkozhatott kicsit elme-ördögeivel, még ez is rendjén való volt. Amikor kiértünk, körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét, a nagy viharos felhők lepedőjén hirtelen ablak lett s teljes ragyogással ránksütött a nap. Épp csak addig, amíg a kör tartott.
elvonulás, Madarasi Hargita, 21 gr, jóga, családállítás, meditáció, Erdély, anyanyelv, közösség
A személyes részéből az volt bőség, hogy meg-megmártóztam anyanyelvemben, új színeit, ízeit fedeztem fel. Beszélgettem férfiakkal s felfedeztem egy aprócska gőgszilánkot, ami egy ideje kényelmetlenül szurkált, de nem tudatosult, mi az. Egy ideje már nem beszélgettem férfiakkal, mert arra a következtetésre jutottam, hogy én már unom a férfias elmét, a szószaporítást, s nagyképűen üldögéltem a bölcsnek nem kell a szó sem önnön ketrecemben.  Most örömmel szóltam, hallgattam, hagytam, hogy teremtődjék-teremtődjek kimondott szavak által. És ismét integráltam valamit, amit egy ideje kirekesztettem. Így kaptam egy visszajelzést, egy képet magamról, ami még új nekem. Az arcod semleges, mint aki integrálta már magában a nőt és a férfit, nem olyan kifejezetten nőies, mondta az egyik férfi. Mert amikor jógát vezetek vagy családállítást, akkor valóban teljesen üres vagyok, se nem férfi, se nem nő, és egyszerre mégis mindkettő, feleltem. Csatorna, médiumi üzemmódban nem azon van a lényeg, hogy én milyen jó nő vagyok. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha a programjaim arról szólnának, hogy én mennyire vagyok nőies. Mert akkor, mivel nagyon könnyű beleszeretni a segítőkbe, a férfiak belém szeretnének, s ha még én is szabadjára engedném a női energiáimat, dőlnék egyik férfi öléből a másikéba. Igen, azért tudsz mindkét nemmel dolgozni, mert mindkettőt ismered, mindkettőt integráltad, felelte a beszélgetőtársam, és ha olyan lennél, mint amit az előbb mondtál, ócska lennél. Derülök ezen az ócska szón, igazán Székelyföldön vagyok.
Aztán eszembe jut, hogy az utóbbi időben milyen sokszor mondták, amikor kontyos hajjal vezettem a jógaórát, hogy olyan az arcom, mint egy indiai férfié, aztán, amikor családállítást vezetve vagy tűz körül énekelve láttak, hogy olyan az arcom, mint egy indián férfi sámáné. Igazából azt csinálom, amit ők, a lélekkel dolgozom ott, ahol mindennek helye van, és mindennek megvan a maga helye a lét paradox táncában.
Az, hogy eljöttek a férfiak az elvonulásra, hogy azok jöttek, akik, hogy láttuk mi, a nők, felvillani az ő rejtelmeiket, láttuk őket felindultan, megérintetten, láttuk, hogy ugyanaz a lélek tartja őket is, csak más formát találva hozzá, önmagában egy csoda volt, önmagában gyógyító erő. Bár csak két éjszakát voltunk ott, úgy tűnt, hosszú ideje vagyunk együtt, mert minden egyes ember teljes szívvel adta bele az ő maximumát, az ő életét, úgy, ahogy van, maszkok és viselkedések és egós játszmák nélkül. Ezért a barátnőm, akit otthonról azzal eresztettek el, hogy téged aztán ott jól meg fognak kettyinteni, búcsúzáskor kacagva mondta, nem kérem vissza a pénzt, mert egy még egy jó kettyintést is felülmúlt. Sokszor a szex is csak paraván, elbújsz mögé, a szokásos technikák és mozdulatok jól ismert mechanizmusaiba, hogy nehogy kiderüljön rólad valami új, valami eleven, valami ismeretlen, valami, ami elsőre félelemmel tölt el. Nehogy kiderüljön, hogy része vagy valami nagyobbnak, ami általad tapasztal, s mivel tapasztalni akar, így is, úgy is, meglesz az Ő akarata. A kérdés az, hogyan fogadod, harccal, vagy azt mondod, rendben, akkor kalandra fel! Lássuk, mint hoz ez a mostani, ragyogó pillanat. Mert a jelenlét mindig ragyogó, áradó. A jelenlét mindig a szívben gyökerezik. A többi csak az elme kolontos játszmája-játéka.

Köszönöm azt az egy gramot, amit mindegyikőtök a csoport közös, nagy lelkéhez hozzáadott. És köszönöm a ház lelkét meg a ház gazdáját, hogy valóban menedéket vehettünk.


elvonulás, Madarasi Hargita, 21 gr, jóga, családállítás, meditáció, Erdély, anyanyelv, közösség

© Gergely Edó