2016. szeptember 29., csütörtök

lokah samastah sukhino bhavantu

Gyakran kérdezik, hogyan készülök egy családállítás, egy tanácsadás vagy jógaóra előtt. Semmi különössel, csak olyan dolgokkal, amelyek hozzátartoznak mindennapjainkhoz és amit mindannyian csinálunk. Olyan dolgokkal, amelyek örömet okoznak vagy leföldelnek, mint például mosogatok, énekelek, kacagok, ha van valaki, akivel együtt kacaghatok, sétálok, de igen, legtöbbször mégiscsak énekelek, és azt hiszem, elég hangosan, teljes szívemből, nem törődve azzal, hogyan hangzik, vagy csak magamban dúdorászom. Ma valami eszembe juttatta, hogy én magam is készíthetek kis filmeket a fényképezőgépemmel, úgyhogy, amikor az első skypos coaching előtt rázentítettem, nem féltem használni a kamerámat. Halkabb üzemmódban hallgasd, eléggé felhangosodhat :)
 :D
lokah samastah sukhino bhavantu
Legyen minden lény boldog :)

© Gergely Edó

2016. szeptember 20., kedd

Válasz Walt Whitmannek, Élettel telve most

Walt Whitman, Gergely Edó vagyok én
Így jelentem meg most
Akárhány centis forma-fény
De te tudod, hisz ki más
Hogy ez csak tánc, tánc, tánc
Szárnyrepke-lepke tény
Melyet folyton magába szív és kibocsát
Minden mi él, fél, kér
Kéri az élet léttevő táncát
Egy láng a napból
Egy csepp a holdból
Egy pont az űr táguló tudatából ...
És lám, te most tényleg velem vagy.
Így lészen igaza mindenkinek mindig.


Írtam nemrégiben falumban, otthon, az erkélyen, üldögélve a földön, régi könyveim közt matatva fiatal emlékeim között, lassan öregedő testtel.

Kép a netről, favim.com


© Gergely Edó

2016. szeptember 15., csütörtök

Kérd a kulcsot

Tegnap a fiam kulcsot kapott, házkulcsot. Nehéz helyzet után voltunk, s bár megbeszéltük a dolgokat, tudtam, vannak dolgok, amin a beszéd nem, csak az idő enyhít. Ült a földön, játszott. Leültem mellé. Ezentúl ez a te kulcsod, egyedül járhatsz, kelhetsz. Tudom, hogy most nagy fájdalomban vagy, de ilyen mindig lesz. Mindig, egész életedben lesznek olyan helyzetek, amelyek nehezek. Kérlek, nézz a szemembe. Sötét szemén árnyék ül, félelem, aggódalom, én még kicsi vagyok árnyékok. De azt is tudnod kell, hogy mindig ad az Isten kezedbe kulcsot, ami ajtót nyit, ami megmutatja, merre tovább. És növekedsz, fejlődsz, változol. Nyolc és fél évének elég ennyi szó, még sok is. De az árnyékba már erő is vegyül. Mostantól egyedül megyek iskolába, és egyedül is jövök, feleli. Csak, mivel azért én még kicsi vagyok, holnap reggel még kísérj el. Rendben, felelem, de csak a sarokig. Addig, ameddig szoktál? Nem, az útkereszteződésnél már neked kell boldogulnod.

Reggel még elismételjük, mire figyeljen. Ma az erkélyen könyöklök, várom haza. Megérzi, felnéz, ragyog, már messziről kiabálva meséli az élményeit. Miközben az asztalnál csemegézzük a szőlőt, elmondja, hogy azért ma egy kicsit félt hazajönni. Ez természetes, felelem, de csak addig félünk, amíg belejövünk. Lehet, hogy neked már régóta van kulcsod a lakáshoz, régóta egyedül jársz, kelsz. Mégis, biztosan gyakran érzed magad kulcstalannak. Mert, amire megszoknánk egy helyet, teret, szobát, már mást készít elő nekünk az élet, indít tovább, hiszen a megszokás, halál. Ha nagyon elkeseredsz, nagyon fáj, tehetetlennek és bizonytalannak érzed magad, nem látod az irányt, csak kérd a kulcsot. Kérd a segítséget. Valahonnan mindig megérkezik, a kérdés az, hogy látod-e, valaki éppen nyújtja feléd a kezét? Vagy azt hiszed, te jobban tudod, milyen kellene legyen az a kéz, az a kulcs, s lebecsülöd, megveted az élet láthatatlan tenyerét? Igen, néha félelmetes is tud lenni ez a kulcs, mint most, a kisfiam életében. De ha bevallod, hogy félsz, máris nem félsz annyira. Ha a félelem ellenére megpróbálkozol, akkor még kevésbé félsz. Ha a maradék félelem ellenére elindulsz és lépéseket teszel, akkor egyszercsak azt veszed észre, bármilyen hihetetlennek is tűnik, már nem is félsz, hanem élvezed azt a világot, aminek ajtaját a kulccsal éppen kinyitottad.

Cimbora, család, gyermek, iskola, tudatosság,
© Gergely Edó
Fotó: © zsolt.ro

2016. szeptember 13., kedd

Ott téged majd jól megkettyintenek

Mondtam neki, hogy megyek egy hétvégi programra, ahol jógázni is fogunk, és csak ekkor szembesültem azzal, mekkora az előítélet nálunk a jóga iránt, mert a válasza az volt, na, ott téged majd jól megkettyintenek. Hallgatom a barátnőmet, kacagunk a telefonban, folytatja. Gondoltam, neki ez a véleménye, de amikor szólok a főnökömnek, neki is ugyanez a reakciója. Sőt, továbbmegy, mert egy ismerősének a lánya is ezzel foglalkozik és alig tudja fenntartani magát. De Edónak nagyon is jól megy, ellenkezik a barátnőm. Na, akkor meg pláne ki tudja, mi van a háttérben, akkor még gyanúsabb. Akkor most már még azért is megyek, tart ki barátnőm az elhatározása mellett. Megyek, s legalább jól megkettyintenek. Kacagunk ismét. Aztán, ha lehet, kérd vissza a pénzt, ha ezzel nem fogok tudni szolgálni, mondom neki. Persze, reklamálni fogok, feleli. Tovább ne beszéljünk, fogom rövidre, ezt meg kell írnom. Köszönöm a témát.

Én nem szoktam jógaórán megkettyinteni senkit, sőt, engem sem kettyintett meg egyik tanárom sem, egyik mesterem sem. Lehet, legfőbb ideje, ha már így is, úgy is miketgondolnakrólam. Meg amúgy is, szerencsétlen Bivolaru miatt Romániában katasztrófális hírneve lett a jógának. Pedig az én ismeretségi körömben (teljesen hétköznapi körökről beszélek, nem spiricuccról) is mindenki megkettyint mindenkit, akit csak tud, ahol éri. Volt szeretőm, akinek katolikus pap a nagyapja, gyermekkoromban mindannyian tudtuk, ki a szomszéd falu protestáns papjának a szeretője (hogy most csak a vallási köröket említsem), minduntalan jönnek a hírek a kollégiumok "gyermekszerető" tanárairól szerte a nagyvilágból. A főnökök nagyon szeretik a titkárnőket, a titkárnők a sofőröket, a sofőrök mindenkit, a nagyfőnökök egymást, az alkalmazottak bárkit, stb, stb, stb. A rokonsági, politikai és művészszcénát nem is említem, mert tele velük a bulvár. Mindenki éhezik. Mindenki mohó. Médiamosott fejek aztán arra mutogatnak, akire nem kéne, azért aggódnak, amiről fingjuk sincs (ha lenne, tudnák, a szelek igenis fontosak, a legfontosabbak, de a nyugati kultúrában tilos az egészség, ezért szigorúan betiltották a fingást, böfögést, nincs, ahogy áramoljanak a jótékony, emésztést serkentő szelek, s mindenki vagy puffadt, vagy székrekedése van).

Büszkék vagyunk középkori gondolkodásunkra, mert végül is, ez az, ami maradt nekünk, amit a tradíció álszent árnyékában olyan bőszen őrzünk. Ha kinyitnánk kicsit középkor előtti szemünket, akkor talán látnánk, nem baj az, ha az igazi hagyományról, arról, hogy mit jelent tiszta szívből hinni Istenben, a létben, mit jelent igazából lenni is, nem csak vegetálni, mit jelent elindulni az önismeret útján, minden misztika egyformán beszél, más-más terminológiával, mint például életfa/csakrarendszer. S miért lenne baj az, ha valaki több nyelvet beszél? Ez csak azt zavarhatja, aki még a saját, édes anyanyelvét sem bírja.

jóga, családállítás, Erdély, tudatosság, hagyomány, közösség

© Gergely Edó