2016. augusztus 13., szombat

Boldogságburok

Pár szó a Wilfried Nelles idei, nemzetközi családállítás és LIP nyári akadémiáján megéltekről
Peruból egyenesen Németországba érkeztem, Wilfried Nelles második nemzetközi családállítás nyári akadémiájára. Boldogságburokban értem oda. Mindenkinek dicsekedtem új ruhámmal, lám, milyen jól vagyok, semmi gondom, témám, nyaralok, tádámm. Aztán történt valami, s pukk, egy láthatatlan tű kipukkasztotta boldogságburkom. Lassan hozzámért a szomorúság barna bársonya, a fájdalom szívnyitogató szikéje, a kétség és tehetetlenség sava és megérkeztem oda, ahol az élet mindenséges, teljes. Megérkeztem a bennem lévő gyilkos és sötét erőkhöz is, s a sok sziporka után még jól is esett megpihenni árnyékom hűvösében. Megérkeztem emberi önmagamhoz. Ismét sérülékenyen, ismét fogékonyan arra, ami van. Így érkeztem meg lassan a szeminárium közepe fele, pár nap után, az idei szemináriumra. Rá kellett ébrednem, a boldogságburok is pont úgy burok, mint a szomorúságburok. Egyik sem enged igazán kapcsolódni, hiszen a fókusz vagy az ön-teltségen, vagy az önsajnálaton van. Mindkettő véd attól, hogy eleven légy, és azt a látszatot kelti, hogy megúszhatod az életet.

Amikor igazán megérkeztem, már nem hasonlítgattam az idei tábort a tavalyihoz, a tanárokat sem mértem tavalyi önmagukhoz, s saját "fejlődésem" ívét sem. Elkezdtem kapcsolódni a többiekhez és saját akkori és ottani magamhoz. Utolsó előtti este, amikor Nelles egy nővel beszélt egy témáról, keserves sírásra fakadtam, mert váratlanul telibe találta egy igen fájdalmas témámat, amivel gyakran szoktam viccelődni, s mivel elviccelem, azt hittem, súlyát és jelentőségét vesztette. Elsirattam összes vágyott gyermekem, a vágyott babákat, a vágyam, hogy többszörösen anya legyek. Aztán másnap reggel, amikor már nem is gondoltam, hogy sorra kerülök, hiszen a bőven ötven résztvevő közül nagyjából a felével volt lehetőség saját témán dolgozni, Nelles állított nekem. Azt hittem, egy LIP-em (Life Integration Process) lesz vele. Tavaly a fia, Malte vezette a LIP-em, reméltem, idén vele is lehetőségem lesz. Legnagyobb meglepetésemre állítást vezetett. Olyan sajátosan minimalistán. Semmi dráma, kutakodás a múltban, semmi szándéka annak, hogy megváltoztassa a múltat, hogy retusálja, hogy okosabbnak gondolja magát az Életnél. Egyszerűen csak ránéztünk arra, ami van. S ami van, mindig más, mint amit remélünk. Mert az élet soha nem azt adja, amit akarunk, hanem, amire szükségünk van. És az állítás sem kívánságműsor. Ezért félnek sokan az állítástól, mert azt mutatja meg, amit a lelke mélyén mindenki tud, de amit, míg állításban egyértelműen meg nem mutatkozik, még próbálhat rejtegetni, próbálhatja áltatni magát s reménykedni abban a másban. De az igazi életerő és elevenség csak abból fakadhat, ami van, nem harcból a múlttal, s nem egy remélt jövő pingálgatásából.

Ma román nyelvű állításokat vezettem. Örömmel töltött el, hogy nem csak én, a többiek is érzékelték bennem a változást. Hogy én is haladok az élettel és az állítás fejlődésével. Hogy nem csinálok módszert belőle, halott szerkezetet, hanem együtt változom vele, emberként és állításvezetőként is. S ha az Isten is és az életem is úgy akarja, akkor még sok változásban, kalandban lehet részem, emberként is, és állításvezetőként is.

utazás, Peru, tudatosság, családállítás, életmód tanácsadás, Gandhi Spiritual Center,




© Gergely Edó

2 megjegyzés: