2016. augusztus 13., szombat

Amikor letérgyeltet a Jóisten

Ma azt írtam valakinek, hogy alázatot tanultam. Enter. Keső. Mert rájöttem, hazudtam. Valami hasonlót igen, de az még nem alázat. Aztán nagybüszke narancssárgán elloholtam a fodrászhoz, szedje le a seprűimet. Eleredt az eső. Szembejöttek hárman fiatalok, a fal mellé húzódtam, úgy, nagybüszkén,hogy egy járdából kiálló csőben megbotoljak s úgy térdre essek, mint a pinty, mint egy narancssárga pinty. Bal tenyér, jobb térd becsapódás, az egyensúly kedvéért. A fiatalok rögtön, megütötted magad, egyikük, hát meg hát, körülállnak, segítenének, de én már talpon vagyok, kóvályog a fejem, s mondom nekik, ne aggódjatok, ütöttem én már meg magam jópárszor az életben sokkal jobban is. Megyek tovább, szakad az eső, a térdemen a bőr, s a pofám a szégyentől. Aztán elfog egy kacagógörcs. Csurog minden, az eső, a ruhám, a vér, de én rendületlenül megyek a fodrászhoz. Kitartóan. Nem adom fel. Egykori húszéves önmagam csak bámul, ez neki már sok, ezt nem érti, ki ez a nő? Ki ez a nő, bámulok én is önmagamra. De a nagy bámészkodásra már ott is vagyok, Carmen ad valami barna lével átitatott gézt, rányomom. Nagyokat fintorgok, miközben vágja a hajam, mert a seb hasogat. Gyermekkoromban feszt így néztem ki. Hazafelé aztán jókat kacagok. Gyöngyörű hajjal lobogok s nagyokat derülök a térdem láttán zavartan rámnéző, szembejövő arcokon. A piacnál aztán két sörös, kóbor lélek megszólít. Esik le a kötése, kisasszony! Legyintek, ott hadd essék. Néznek. Visszanézek. Ebben az ott hadd essékben találkozunk. Ebben vagyunk egyformák, ők és én. Itt válok megszólíthatóvá, a sebben, ahol ki-be megy a fény.

életmód tanácsadás, utazás, tudatosság, Gandhi Spiritual Center,

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése