2016. április 2., szombat

Az örök haragtól az összekapcsolódásig

Örök harag, mondtuk és hittük, kb öt percig, annál tovább már kezdett kibírhatatlanná válni ez a fajta öröklét. És gyorsan jól kibékültünk, megkönnyebbült lélekkel zajlott ismét a játék, ha sírás is volt közben, és gyakran volt, bömbölés is, akkor még azzal a sírás utáni kicsit reszkető légzéssel. Haragszol? kérdeztük később nagyobbacska serdülő játékainkban, s ha nagy hiszti lett a válasz, duzzogás és magunkbazáródás, kibírtuk akár két hétig is ennek a haragnak a tartását, tartottuk rendületlenül, s közben az aktuális legjobb barátnő vállán gyászoltuk amúgy hőn szeretett barátnőnket, akit éppen csak, éppen most, tiszta szívből utáltunk. Ugye nem haragszol, vetettük oda aztán már fiatal felnőttként, kutyafuttában, s az á dehogy választól mindketten látszólag megnyugodtunk, s hallgattunk erről a haragról jó sok évig, megnémított a tüske, az érzés fel nem vállalása.

Az utóbbi években régi-régi kapcsolataim kerültek ismét vissza az életembe. Tálán csak nem készülök mostanság meghalni, kérdezgettem meg félig viccesen magamtól, másoktól, mintha ezt bárki tudhatná. Egyébként mitől lenne ez a kapcsolati nagytakarítás az életemben? Miért hoz vissza annyi embert az életembe az élet hatalmas folyama, olyanokat, akikkel hajdan kölcsönösen megbántottuk egymást? Nem tudom miért. De kezdtem látni azt a reménysugarat, amiről ezek az újbóli összekapcsolódások szóltak. Azt láttam, hogy az a kezdeti szeretet, amiben először találkoztunk, s ami által barátokká, barátnőkké váltunk, az sértetlen. A sértődést mindig valami ettől független dolog okozta. Még nem vagyok olyan öreg, de ahhoz már eleget éltem, hogy egy csomó embert megbántsak, szándéktalanul. Egyszerűen nem voltam figyelmes, én is éppen valamiért vagy valakiért szenvedtem, vagy éppen volt egy csomó problémám, egy csomó bajom, és olyat tettem vagy mondtam, amivel, nemhogy belegyalogoltam, de beletrappoltam más ember zsenge lelki világába. Innen nézve igazán nagy ajándéknak tartom, hogy ismét találkozhatom azokkal az emberekkel, akikkel olyan sokáig tartottuk ezt a tehetetlen kapcsolatlanságot. Látom, hogy neki is megvan a maga élete, a maga baja, a maga története. Hogy ő sem jókedvében tüskézett, hanem mert éppen így tudott abban a pillanatban reagálni. Ennek a fényében a reménysugár is másképpen ragyog. Olyan emberi tekintetesen, olyan hétköznapi, egyszerű fényben, amiben nem csinálunk fesztivált a megbocsájtásból, hanem tudunk örülni annak, hogy a másik van, úgy, amilyen, és hogy mi is vagyunk, úgy, amilyenek, és még pár évtizedig gyakran lehetünk külön-külön magunkban, de akár együtt is.
barátság, Cimbora, életmód tanácsadás, Kónya Eszter, tudatosság
Megjelent a márciusi Cimborában
Kónya Eszter illusztrációja
© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése