2016. április 29., péntek

Szinte

Volt egy nevelőnőm, akit nagyon szeretettem. Én tizenéves, ő harmincas. A nevelőnő a bentlakásban dolgozott, éjszakás és hétvégés volt, és ezért is vártam olyan nagyon a hétvégi haza nem menetelemet, hogy egy kicsit belőle is kortyinthassak. Olyan volt számomra, mint a friss forrás, mint egy gondoskodó anyaföld. Rajongva meséltem róla otthon édesanyámnak, s most, hogy erről írok, csodálattal gondolok vissza az akkori édesanyámra, hogy bölcsessége mélyebb volt féltékenységénél, hiszen akár féltékeny is lehetett volna erre a "pótanyára". Neki mondtam el mindazt, amit édesanyámnak nem tudtam. Szinte mindent megbeszéltem édesanyámmal is, szinte mindent megbeszéltem a barátnőimmel is, a szintét pedig ezzel a nevelőnővel. 

Hogyan zajlottak ezek a beszélgetések? Időtlen időkig ültünk a nevelői pici kuckóban a rezsó mellett, prirítottuk a kenyeret, ittuk a kávét, és amikor bennem elég mersz gyűlt össze, finoman csorgatni kezdtem a szintét - vagy legalábbis a szintének kilencvenkilenc százalékát, mert maradt ott egy százalék a mélyben, saját ki- és elmondhatatlan titokmagnak, amelyből majd később kivirágozhattak a váratlan csodák. De ezt a sok szintét ott, az ő köztem és édesanyám közötti korú, érett, mégis fiatalos szívének védett terében felszínre lehetett hozni. 
A barátságunk megmaradt. Mind a mai napig, ha abba a városba visz az utam, bejelentetlenül is bepottyanhatok, mintha csak hazaugornék a szüleimhez, és biztos lehetek benne, kapok szállást, kaját, jó szót, ölelést. A szerepek kicsit megváltoztak, most már inkább ő az, aki a finomságok mellé odacsempészi a kicsi, talán bevallatlan, talán addig el sem gondolt szintéit, s az én mindenféle tapasztalataim fényében megbogarásszuk, hümmgetünk felette egyet. 
Talán most felteszed magadnak a kérdést, és ezt az egész sztorit neked most miért volt érdemes elolvasnod? Egy lehetőség felvillantásának szántam, hogy bizalommal fordulj a körülötted levő felnőttekhez. Ha valakivel úgy érzed, együtt rezegsz, hogy őszinte lehetsz hozzá, hogy egy húron pendültök, ne zavarjon a korkülönbség. Lehet ez édesanyád vagy édesapád egy barátja, barátnője, egy felnőtt rokon, egy tanár, egy nevelő, egy edző. Fordulj bizalommal ehhez az emberhez főleg az érzelmi gubancaiddal. Lehet, nem fog tudni egy azonnal ható és használható receptet adni a kezedbe, de egy kicsit másképp tud meghallgatni, mint a te hasonló korú barátaid, mint az érzelmileg túlságosan érintett szüleid, és ez a meghallgatás legtöbbször pont elég is. 
Cimbora, Erdély, család, gyermek, iskola
Megjelent az áprilisi Cimborában.
Fotó © Sütő Zsolt
© Gergely Edó

2016. április 2., szombat

Az örök haragtól az összekapcsolódásig

Örök harag, mondtuk és hittük, kb öt percig, annál tovább már kezdett kibírhatatlanná válni ez a fajta öröklét. És gyorsan jól kibékültünk, megkönnyebbült lélekkel zajlott ismét a játék, ha sírás is volt közben, és gyakran volt, bömbölés is, akkor még azzal a sírás utáni kicsit reszkető légzéssel. Haragszol? kérdeztük később nagyobbacska serdülő játékainkban, s ha nagy hiszti lett a válasz, duzzogás és magunkbazáródás, kibírtuk akár két hétig is ennek a haragnak a tartását, tartottuk rendületlenül, s közben az aktuális legjobb barátnő vállán gyászoltuk amúgy hőn szeretett barátnőnket, akit éppen csak, éppen most, tiszta szívből utáltunk. Ugye nem haragszol, vetettük oda aztán már fiatal felnőttként, kutyafuttában, s az á dehogy választól mindketten látszólag megnyugodtunk, s hallgattunk erről a haragról jó sok évig, megnémított a tüske, az érzés fel nem vállalása.

Az utóbbi években régi-régi kapcsolataim kerültek ismét vissza az életembe. Tálán csak nem készülök mostanság meghalni, kérdezgettem meg félig viccesen magamtól, másoktól, mintha ezt bárki tudhatná. Egyébként mitől lenne ez a kapcsolati nagytakarítás az életemben? Miért hoz vissza annyi embert az életembe az élet hatalmas folyama, olyanokat, akikkel hajdan kölcsönösen megbántottuk egymást? Nem tudom miért. De kezdtem látni azt a reménysugarat, amiről ezek az újbóli összekapcsolódások szóltak. Azt láttam, hogy az a kezdeti szeretet, amiben először találkoztunk, s ami által barátokká, barátnőkké váltunk, az sértetlen. A sértődést mindig valami ettől független dolog okozta. Még nem vagyok olyan öreg, de ahhoz már eleget éltem, hogy egy csomó embert megbántsak, szándéktalanul. Egyszerűen nem voltam figyelmes, én is éppen valamiért vagy valakiért szenvedtem, vagy éppen volt egy csomó problémám, egy csomó bajom, és olyat tettem vagy mondtam, amivel, nemhogy belegyalogoltam, de beletrappoltam más ember zsenge lelki világába. Innen nézve igazán nagy ajándéknak tartom, hogy ismét találkozhatom azokkal az emberekkel, akikkel olyan sokáig tartottuk ezt a tehetetlen kapcsolatlanságot. Látom, hogy neki is megvan a maga élete, a maga baja, a maga története. Hogy ő sem jókedvében tüskézett, hanem mert éppen így tudott abban a pillanatban reagálni. Ennek a fényében a reménysugár is másképpen ragyog. Olyan emberi tekintetesen, olyan hétköznapi, egyszerű fényben, amiben nem csinálunk fesztivált a megbocsájtásból, hanem tudunk örülni annak, hogy a másik van, úgy, amilyen, és hogy mi is vagyunk, úgy, amilyenek, és még pár évtizedig gyakran lehetünk külön-külön magunkban, de akár együtt is.
barátság, Cimbora, életmód tanácsadás, Kónya Eszter, tudatosság
Megjelent a márciusi Cimborában
Kónya Eszter illusztrációja
© Gergely Edó