2016. március 28., hétfő

húsvéti köténykedések, kissé hrabalosan

lazán rontom el a sajtos kiflicskét, s boldogan, mert egy ideje mindent kipróbálok, amit eddig nem, amiről úgy gondoltam, hogy én nem tudom, de soha neki sem fogtam, palacsinta, tojásírás, sajtos kifli, amit tegnap lestem el Patka Ildikótól, miközben lakmároztam, vagy inkább dézsmáltam, ma én csinálom, csinos ruhában, kötényben, vagyok az a háziasszony, aki soha nem akartam lenni, s élvezem borzasztóan, közben drága édesanyánkra gondolok, hogy megértem őt, és szeretem, szeretem minden mozdulattal, amivel elromlik vagy jól sikerül a nyújtás, amivel odaragad, sirítem, megint, leszedem, lisztezek, lazán szórom, azzal a lazasággal, amivel ő csak akkor merte, ha jól volt, ha nem volt jól, mindig valamiért izgult, hogy jön-e apám haza, kéri-e az ételt, mi éhesek vagyunk-e, elég lesz-e az olaj, van-e pénz rá, ha nem elég, ha elrontja, három gyermek szája elől rontja el, érzem, mélységesen szeretem, mindazzal együtt, amit átadott, amit átvettem, ami az ő sorsa, ami az én sorsom, s a sorsainkban felragyogó résecskék, ahol hozzáállásunkkal egy mosolynyit alakítunk rajta, szórom a lisztet, csavarom, inkább ezt, mint a beszédet, azt már csak ritkán csűröm, s ha néha csavarok is rajta, az azért a meghökkenésnyi csendért van, amiben a másik elhallgat, s én megszusszanhatok, hogy aztán guruljon a kacagás, a kiflik is a tepsiben, milyen ügyetlen vagyok, gondolom néha, milyen jó, hogy lehetek ügyetlen, gondolom máskor, s azért egy kicsit megnyugodom, amikor rájövök, hiszen Locsoló Hétfő van, hát mégsem vagyok az a háziasszony, aki nem akartam lenni, mert, ha az lennék, akkor mindezt már szombaton elintéztem volna, olyan igazán jó háziasszony biztos nem vagyok, se jó keresztény, jöttem rá tegnap a templomban, hiszen legmélyebb kapcsolatom Jézussal az a lehetetlen tanítása, amivel megkeserítette kamaszkoromat, hát hogyan szeressem felebarátomat, mint magamat, sikoltottam néha befele, nekem ez nem megy, magam sem tudom, hogy szeressem, hát honnan tudnám, hogyan kell azt a másikat, míg találkoztam vele egy utazásban, átölelte a vállam, mellettem lépdelt, nem szavakkal beszélgettünk, mégis beszélgettünk, tudom, mondta, mi a legnagyobb bajod, a szeresd felebarátodat, mint magadat, és a legyen meg a Te akaratod, s ahogy fogta a vállam, megéreztem azt az együttérzést, amiről a buddhista könyvekben is olvastam, egy olyan mély szeretetet és elfogadást, aminek nincs ellentéte, ami önmagában van, ami elég, semmi mást nem mondott, és ez nekem elég volt, és azóta nyugodtan viselem a bajom, hogy sem a szeretethez nem értek, az Ő akaratát is gyakran lebecsülöm, hogy együttérezni sem tudok minden érző lénnyel, hogy a nem ártás elvét is gyakran magamon szegem meg, hogy milyen tökéletesen tökéletlen vagyok, és valahogy mégis így van ez jól, innen lehet elvennek maradni, középpontba érkezni, összekötni szívemben a fentet és a lentet, a jobbat és a balt, s ahonnan barátnőm kamaszlánya őszinte csodálkozására, olyat tudunk még kacagni, éjnek évadján, hogy lecsurgunk az ajtófélfán, beleesünk az éjszakába, s a sötét izgatottan viszi az egész testet rázó kacagást, remegésként végigfut a paplanokon, sáncok vizén, kiárad a csillagok felé, mint egy gyenge életjel, s mégis, számomra itt és most legerősebb, amiért érdemes, amivel a kamaszlány kérdésére, ti még ilyet csináltok ebben a korban, boldogan válaszolom, igen



© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése