2016. március 23., szerda

A családállítás és a férfiak

Vajon én hogy fogok férfiakkal dolgozni, merült fel bennem a kérdés látva Szalachy Miklóst és Nellest, ahogyan férfiakként is gyakran volt kihívás számukra a férfi kliens. Sok időm nem volt töprenkedni és megijedni, hirtelen ott volt a csoport, jöttek a román férfiak a román nyelvűcsaládállítás csoportba. Aztán szállingózott pár magyar is a magyar csoportba. Nem mérhettem a tanáraimhoz magam, sem tapasztalatban, sem nemben. Így aztán annyit adtam, amennyit adhattam. Volt, aki többé nem jött vissza. Van, aki visszajár. Ugyanígy van ez a nőkkel is. De, mivel férfiak kevesebben vannak, rájuk jobban emlékszem. Nemtől függetlenül mindig megrendít az emberek bizalma. Az, ahogyan rám merik, tudják bízni magukat. Érzem, miért, érteni kevésbé értem, s talán ha olyan nagyon elkezdeném érteni, akkor az már valamiképpen baj is lenne. Maradok a megérzéseimmel, megérzéseimnél. És azzal dolgozom, aki jön. Mégis, miért örülök olyan nagyon, amikor eljönnek a férfiak? Mert nekik nehezebb. Igen, nyugodtan megkövezhet, aki akar, bizonyos értelemben nekik nehezebb. Mindenkinek nehéz az élet, mindig, mindenkor. De mit kezdünk ezzel a nehézséggel? Tudunk-e valamit kezdeni vele? Tudjuk-e erőforrássá alakítani a minket formáló szenvedést? Megosztható-e a bajunk, vagy inkább tegyünk úgy, ahogy régen falun tanácsolták, panaszkodjál meg a seprűnek, nem mondja el senkinek? Azok a férfiak, akik eljönnek családállításra és ki mernek ülni mellém a székre, úgy jönnek, hogy szinte hallom, ahogy magukban zengik a csatadalt, egy életem, egy halálom, ezt az állítást megpróbálom! Úgy jönnek, mintha csak csatába, remegő térdekkel, hanggal, de bátor szívvel. Férfiasan elmondják azt, ami van. Amiben vannak. Őszintén, szószaporítás nélkül, egyenesen. Csodálattal és tisztelettel nézem ezeket a férfiakat. És mindannyiszor azt érzem, lehet, LEHET. Tér lesz körénk, tágasság, fény és tisztaság. A férfi minőség tisztán nyilvánul meg, annak ellenére, hogy én nő vagyok, hogy ők egy női segítőre bízzák magukat.
Sokszor gondolkodtam azon, miért van az, hogy akik valóban erőteljesen meghatározó személyiségek voltak az életemben, mind férfiak, kezdve édesapámmal, aztán Salek (Salamon András), a szerelmeim, szeretőim, Sütő Zsolt és a kisfiúnk, később jöttek a felnőtt életem nagy tanárai, Bakos Attila, Pressing Lajos, Szalachy Miklós, Wilfried Nelles, Jeszenszky István. Nem lehet ezt csak arra ráfogni, hogy nő vagyok, természetes, hogy tőlük kell tanulnom. Nem lehet arra sem ráfogni, hogy a patriarchális társadalmunkban nem tudtak a női tanítok megjelenni, hiszen nagyon sok női tanítom volt, van, de nem úgy hoztak radikális változást az életembe, mint a férfiak. Bármennyire unalmasnak hangzik, mégis, magamban oda kanyarodom vissza, hogy tanulom, vagy inkább megélem a másik nem által a lét titkait. Nem felfejtem és megfejtem a másikat, hanem rácsodálkozom, és tisztelettel meghagyom őt annak, aki. Bakos Attila mondta nekünk a képzésen, hogy mi nők el nem tudjuk képzelni, mit jelent férfinak lenni, férfiként működni, főleg az első tavaszi-nyári napokon végigsétálni a téli bugyolákból kibomló megannyi nő között. És valóban nem tudjuk, mit jelent ezt élni. Mint ahogy a férfi is csak tanulni tudja a női létet, megélni teljességében nem. A férfiak megnyitanak a misztérium felé, tiszteletre tanítanak nem csak a másik nem iránt, hanem a világban megnyilvánuló polaritás iránt is. Bár látom, a másik minden, csak nem olyan, mint én, nem bolygatom, békén hagyom. Mert ugyanannak az Embernek vagyunk mi arcai, egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak a polaritás miatt ebben az illuzórikus csapdában élünk. És ezt az érzést, élményt, amit férfiak által tanulok, magamon, női létemen keresztül átengedve ajánlom fel a hozzám forduló férfiaknak, s így mennek a dolgok körbe, így kapcsolódunk össze láthatatlan szívszálakon gyógyítva, változtatva, segítve, szeretve egymást.

Van egy ember, édesapám, akit hol rajongásig szerettem, hol meg fellázadtam ellene és arra bíztattam édesanyámat, váljunk el, így, közösen. Van egy férfi, az életem nagyon sok fontos dolgában igazi társam, akit hol rajongásig szerettem, hol meg fellázadtam ellene és arra bíztattam édesmagam, váljunk el. Van egy emberpalánta, a fiam, akit hol rajongásig szeretek, hol meg arra bíztatom magam, váljak le róla, lassan, biztosan. Beágyazódva legközvetlenebb férfiszálaim fészkébe élem érzelmi mindennapjaimat. Látom, ez a fészek is változó, összekapcsolódom más férfiakkal, leginkább a munkám során, de barátságban, felvillanó érzelmi vagy szexuális töltetű impulzusokban is, és mindegyik változtat kicsit ezen a férfiszálakból font fészken, olyan is van, amelyik kitaszít belőle, hogy azt sem tudom hirtelenjében, zuhanok-e, vagy repülök, aztán visszakerülök bele, s igazgatása közben látom igazán, milyen új, friss szálak kerültek bele, van, hol éppen szorosabb lett, van, hol gyengült a fonat, de mindenképp eleven, szüntelen változó, akárcsak a madaraké... akik, ha szégyellnék magukat, soha nem repülnének.

családállítás, tudatosság, párkapcsolat, arhetípusok, jóga, család,

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése