2016. március 28., hétfő

húsvéti köténykedések, kissé hrabalosan

lazán rontom el a sajtos kiflicskét, s boldogan, mert egy ideje mindent kipróbálok, amit eddig nem, amiről úgy gondoltam, hogy én nem tudom, de soha neki sem fogtam, palacsinta, tojásírás, sajtos kifli, amit tegnap lestem el Patka Ildikótól, miközben lakmároztam, vagy inkább dézsmáltam, ma én csinálom, csinos ruhában, kötényben, vagyok az a háziasszony, aki soha nem akartam lenni, s élvezem borzasztóan, közben drága édesanyánkra gondolok, hogy megértem őt, és szeretem, szeretem minden mozdulattal, amivel elromlik vagy jól sikerül a nyújtás, amivel odaragad, sirítem, megint, leszedem, lisztezek, lazán szórom, azzal a lazasággal, amivel ő csak akkor merte, ha jól volt, ha nem volt jól, mindig valamiért izgult, hogy jön-e apám haza, kéri-e az ételt, mi éhesek vagyunk-e, elég lesz-e az olaj, van-e pénz rá, ha nem elég, ha elrontja, három gyermek szája elől rontja el, érzem, mélységesen szeretem, mindazzal együtt, amit átadott, amit átvettem, ami az ő sorsa, ami az én sorsom, s a sorsainkban felragyogó résecskék, ahol hozzáállásunkkal egy mosolynyit alakítunk rajta, szórom a lisztet, csavarom, inkább ezt, mint a beszédet, azt már csak ritkán csűröm, s ha néha csavarok is rajta, az azért a meghökkenésnyi csendért van, amiben a másik elhallgat, s én megszusszanhatok, hogy aztán guruljon a kacagás, a kiflik is a tepsiben, milyen ügyetlen vagyok, gondolom néha, milyen jó, hogy lehetek ügyetlen, gondolom máskor, s azért egy kicsit megnyugodom, amikor rájövök, hiszen Locsoló Hétfő van, hát mégsem vagyok az a háziasszony, aki nem akartam lenni, mert, ha az lennék, akkor mindezt már szombaton elintéztem volna, olyan igazán jó háziasszony biztos nem vagyok, se jó keresztény, jöttem rá tegnap a templomban, hiszen legmélyebb kapcsolatom Jézussal az a lehetetlen tanítása, amivel megkeserítette kamaszkoromat, hát hogyan szeressem felebarátomat, mint magamat, sikoltottam néha befele, nekem ez nem megy, magam sem tudom, hogy szeressem, hát honnan tudnám, hogyan kell azt a másikat, míg találkoztam vele egy utazásban, átölelte a vállam, mellettem lépdelt, nem szavakkal beszélgettünk, mégis beszélgettünk, tudom, mondta, mi a legnagyobb bajod, a szeresd felebarátodat, mint magadat, és a legyen meg a Te akaratod, s ahogy fogta a vállam, megéreztem azt az együttérzést, amiről a buddhista könyvekben is olvastam, egy olyan mély szeretetet és elfogadást, aminek nincs ellentéte, ami önmagában van, ami elég, semmi mást nem mondott, és ez nekem elég volt, és azóta nyugodtan viselem a bajom, hogy sem a szeretethez nem értek, az Ő akaratát is gyakran lebecsülöm, hogy együttérezni sem tudok minden érző lénnyel, hogy a nem ártás elvét is gyakran magamon szegem meg, hogy milyen tökéletesen tökéletlen vagyok, és valahogy mégis így van ez jól, innen lehet elvennek maradni, középpontba érkezni, összekötni szívemben a fentet és a lentet, a jobbat és a balt, s ahonnan barátnőm kamaszlánya őszinte csodálkozására, olyat tudunk még kacagni, éjnek évadján, hogy lecsurgunk az ajtófélfán, beleesünk az éjszakába, s a sötét izgatottan viszi az egész testet rázó kacagást, remegésként végigfut a paplanokon, sáncok vizén, kiárad a csillagok felé, mint egy gyenge életjel, s mégis, számomra itt és most legerősebb, amiért érdemes, amivel a kamaszlány kérdésére, ti még ilyet csináltok ebben a korban, boldogan válaszolom, igen



© Gergely Edó

2016. március 23., szerda

A családállítás és a férfiak

Vajon én hogy fogok férfiakkal dolgozni, merült fel bennem a kérdés látva Szalachy Miklóst és Nellest, ahogyan férfiakként is gyakran volt kihívás számukra a férfi kliens. Sok időm nem volt töprenkedni és megijedni, hirtelen ott volt a csoport, jöttek a román férfiak a román nyelvűcsaládállítás csoportba. Aztán szállingózott pár magyar is a magyar csoportba. Nem mérhettem a tanáraimhoz magam, sem tapasztalatban, sem nemben. Így aztán annyit adtam, amennyit adhattam. Volt, aki többé nem jött vissza. Van, aki visszajár. Ugyanígy van ez a nőkkel is. De, mivel férfiak kevesebben vannak, rájuk jobban emlékszem. Nemtől függetlenül mindig megrendít az emberek bizalma. Az, ahogyan rám merik, tudják bízni magukat. Érzem, miért, érteni kevésbé értem, s talán ha olyan nagyon elkezdeném érteni, akkor az már valamiképpen baj is lenne. Maradok a megérzéseimmel, megérzéseimnél. És azzal dolgozom, aki jön. Mégis, miért örülök olyan nagyon, amikor eljönnek a férfiak? Mert nekik nehezebb. Igen, nyugodtan megkövezhet, aki akar, bizonyos értelemben nekik nehezebb. Mindenkinek nehéz az élet, mindig, mindenkor. De mit kezdünk ezzel a nehézséggel? Tudunk-e valamit kezdeni vele? Tudjuk-e erőforrássá alakítani a minket formáló szenvedést? Megosztható-e a bajunk, vagy inkább tegyünk úgy, ahogy régen falun tanácsolták, panaszkodjál meg a seprűnek, nem mondja el senkinek? Azok a férfiak, akik eljönnek családállításra és ki mernek ülni mellém a székre, úgy jönnek, hogy szinte hallom, ahogy magukban zengik a csatadalt, egy életem, egy halálom, ezt az állítást megpróbálom! Úgy jönnek, mintha csak csatába, remegő térdekkel, hanggal, de bátor szívvel. Férfiasan elmondják azt, ami van. Amiben vannak. Őszintén, szószaporítás nélkül, egyenesen. Csodálattal és tisztelettel nézem ezeket a férfiakat. És mindannyiszor azt érzem, lehet, LEHET. Tér lesz körénk, tágasság, fény és tisztaság. A férfi minőség tisztán nyilvánul meg, annak ellenére, hogy én nő vagyok, hogy ők egy női segítőre bízzák magukat.
Sokszor gondolkodtam azon, miért van az, hogy akik valóban erőteljesen meghatározó személyiségek voltak az életemben, mind férfiak, kezdve édesapámmal, aztán Salek (Salamon András), a szerelmeim, szeretőim, Sütő Zsolt és a kisfiúnk, később jöttek a felnőtt életem nagy tanárai, Bakos Attila, Pressing Lajos, Szalachy Miklós, Wilfried Nelles, Jeszenszky István. Nem lehet ezt csak arra ráfogni, hogy nő vagyok, természetes, hogy tőlük kell tanulnom. Nem lehet arra sem ráfogni, hogy a patriarchális társadalmunkban nem tudtak a női tanítok megjelenni, hiszen nagyon sok női tanítom volt, van, de nem úgy hoztak radikális változást az életembe, mint a férfiak. Bármennyire unalmasnak hangzik, mégis, magamban oda kanyarodom vissza, hogy tanulom, vagy inkább megélem a másik nem által a lét titkait. Nem felfejtem és megfejtem a másikat, hanem rácsodálkozom, és tisztelettel meghagyom őt annak, aki. Bakos Attila mondta nekünk a képzésen, hogy mi nők el nem tudjuk képzelni, mit jelent férfinak lenni, férfiként működni, főleg az első tavaszi-nyári napokon végigsétálni a téli bugyolákból kibomló megannyi nő között. És valóban nem tudjuk, mit jelent ezt élni. Mint ahogy a férfi is csak tanulni tudja a női létet, megélni teljességében nem. A férfiak megnyitanak a misztérium felé, tiszteletre tanítanak nem csak a másik nem iránt, hanem a világban megnyilvánuló polaritás iránt is. Bár látom, a másik minden, csak nem olyan, mint én, nem bolygatom, békén hagyom. Mert ugyanannak az Embernek vagyunk mi arcai, egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak a polaritás miatt ebben az illuzórikus csapdában élünk. És ezt az érzést, élményt, amit férfiak által tanulok, magamon, női létemen keresztül átengedve ajánlom fel a hozzám forduló férfiaknak, s így mennek a dolgok körbe, így kapcsolódunk össze láthatatlan szívszálakon gyógyítva, változtatva, segítve, szeretve egymást.

Van egy ember, édesapám, akit hol rajongásig szerettem, hol meg fellázadtam ellene és arra bíztattam édesanyámat, váljunk el, így, közösen. Van egy férfi, az életem nagyon sok fontos dolgában igazi társam, akit hol rajongásig szerettem, hol meg fellázadtam ellene és arra bíztattam édesmagam, váljunk el. Van egy emberpalánta, a fiam, akit hol rajongásig szeretek, hol meg arra bíztatom magam, váljak le róla, lassan, biztosan. Beágyazódva legközvetlenebb férfiszálaim fészkébe élem érzelmi mindennapjaimat. Látom, ez a fészek is változó, összekapcsolódom más férfiakkal, leginkább a munkám során, de barátságban, felvillanó érzelmi vagy szexuális töltetű impulzusokban is, és mindegyik változtat kicsit ezen a férfiszálakból font fészken, olyan is van, amelyik kitaszít belőle, hogy azt sem tudom hirtelenjében, zuhanok-e, vagy repülök, aztán visszakerülök bele, s igazgatása közben látom igazán, milyen új, friss szálak kerültek bele, van, hol éppen szorosabb lett, van, hol gyengült a fonat, de mindenképp eleven, szüntelen változó, akárcsak a madaraké... akik, ha szégyellnék magukat, soha nem repülnének.

családállítás, tudatosság, párkapcsolat, arhetípusok, jóga, család,

© Gergely Edó

2016. március 20., vasárnap

Részlet Izge királykisasszony és Mozga lovag meséből

-          - Rossz neked ez a sok csodálkozás?
-          - Régebb rossz volt. De van abban valami jó, ha az ember nagyon nem úgy néz ki, mint a többiek, ha furcsább, másabb. Eleinte rossz, mert az emberek bizony sokszor tesznek mindenféle csúnya megjegyzéseket is. De aztán megszokod, hogy rád mindig rádcsodálkoznak, akkor is észrevesznek, ha semmit nem teszel azért, hogy észrevegyenek. És, ha már így is, úgy is mindenki meglát, akkor nem kell megjátszd magad, azt játszd, hogy te jobb, vagy szebb, vagy okosabb vagy a többinél.
-          - Mint például Okoska, a Hupikék Törpikékből.
-          - Mint például ő. Lehetsz nyugodtan olyan, amilyen. És kész. És ha más furcsa vagy különc
emberekkel találkozol, akkor nem állsz neki bántani őket, mert tudod, milyen érzés az, amikor téged bántanak.
-          - Rám is azt mondta egyszer az egyik barátom, hogy bébis vagyok.
-         -  Na, akkor tudod, miről beszélek.
-          - Igen. És Mozga lovag mit mondott Izge királykisasszonynak?

Mozga lovag, miután elmúlt első zavara, azt mondta Izge királykisasszonynak: - Hogy neked
milyen ragyogó szemed van, te lány!

-         -  Pont, mint apa neked.
-          - Pont. És azért mégiscsak szép volt Izge királykisasszony, emlékszel, még a virágos rétnél
is szebb.
-          - Igen. Mesélj tovább!

De ekkor forró szél heve sepert végig a palotán. Megérkezett a hétfejű sárkány. Már

messziről látta, hogy Izge királykisasszony nem várja őt az ablakban, ahogy azt meghagyta neki. Dúlva-fúlva rontott be. 

mese, meseregény, Ábel Kiadó, Kónya Eszter,

Fotó: zsolt.ro
© Gergely Edó

2016. március 15., kedd

Pár dolog, ami miatt nem indulsz el

Látom, kotyvaszt. Aliglátok, mert még nagyonálmosvagyok. De azért a figyelmem ott van. Gondosan, mégis ösztönösen csinálja. A reggeli félhomályban a tégelyek fölé hajol. Mit készítesz? kérdem meg végül. Izzadsággátlót. Mivel én is kutyultam már magamnak ezt-azt, megkérdem, hogyan kell használni. Csak úgy bedörzsölöd, mutatja. Szinte nem is kérdem, hanem kijelentem, kipróbálom. Másnap reggel mondom neki, én ezt megveszem. Nem akarja eladni, hanem ide akarja adni. Akkor nem kell. Egy darabig megy a vita, aztán mondom neki, én minden barátnőmmel így csinálom. A keramikus barátnőmtől ha rendelek kerámiát, akkor kifizetem. Ha akar adni kedvezményt vagy ajándékot, akkor elfogadom. Ugyanígy az asztrológus barátnőm esetében, ha asztrogramot rendelek. Ha valaki ebből él, akkor neki én ki akarom fizetni, amit ad. El vagyok ragadtatva a keveréktől. Miért nem készítesz egy blogot, nyitasz egy csoportot és adod el ott a dolgaid? Hát... feleli, s közben valahol máshol jár, a nekem úgysem sikerül, én úgysem vagyok elég jó negatív mantrájában, annyian vannak ebben a városban, akik ilyesmiket csinálnak. Ennyi az érve. És tudom, erről írni fogok, mert írni kell.

Pár dolog, ami miatt nem indulsz el:
1. Annyian csinálják már, esélyem sincs labdába rúgni.
2. Amit én tudok nyújtani, úgysem kell senkinek.
3. Vannak nálam jobbak.
4. Mit szólnak a szüleim, a párom, a gyermekem, a barátok, a tanáraim, a kicsikutya.
5. Nincs elég időm.
6. Nincs rá pénzem.
7. Félek a kudarctól.
8. Mélyebb dolgokkal kívánok foglalkozni, ez nem eléggé hasznos, spirituális, gyakorlatias, tiszta, megvilágosodott (stb)
9. Húsz éve más szakmám van, nem röhögtetem magam.
10. Túl öreg vagyok.

Kérlek, folytasd nyugodtan. Aztán fuss neki úgy, ahogy én is teszem most. Nézd meg, mi lesz belőle.

Először is, szereted csinálni? Mit? Azt, amit, mindegy. Azt a dolgot, amit, még önmagad előtt is titokban, kutyulsz. Legyen az egy sál, egy krém, egy regény, egy felfedezés, egy új út a megvilágosodáshoz, alternatív jóga, kortárs zene vagy tánc, megnevezhetetlen valamicsoda, hajmeresztő ízkeverékek, stb.

Ez az egyetlen kérdésem, szereted?

Ha igen, akkor végezd. A következő ízek fognak bekeverni néha a szenvedélyes szeretettel-szerelemmel végzett dolgod édes ízébe: keserűség, elkeseredés, kiábrándulás, magány, elhagyatottság, kudarc, harag, méreg, féltékenység, alacsony önbecsülés, egyáltalánmirevalóez, stb. Ilyenkor rajtam mi segít? Eddig csak egyetlen egy dolgot találtam, és szüntelen ehhez térek vissza, ahhoz, hogy

mindentől és mindenkitől függetlenül végzem a dolgom. 

Nem törődöm mással, csak azzal, ami az én dolgom, és amit szeretek. Azzal foglalkozom, hogy a tőlem telhető legjobban, legszebben, legéberebben és legnagyobb ÖRÖMMEL végezzem. A fókuszom ide viszem vissza.

És akkor nem azzal foglalkozom, hogy hányan csinálják már, és milyen profin. Nem akarok labdába rúgni, mert más dolgom van.

Ha szeretettel végzem, akkor az út a jutalom maga. 

Nem azon töprenkedem, kell-e valakinek. Nekem kell, mert szeretem. Mert szerelem. A rákészülés olyan, mintha csak randira, maga a foglalatosság, mintha csak kedvesem ölében. Dobog a szívem, érzem, hogy élek. Hogy eleven vagyok. Hogy jó itt lenni. És ez kiárad másokra is, kirezeg, és lesz, aki majd fogja az antennáival, és egymásra csatlakozunk. Fog kelleni, de nem azért, mert jó a marketingem, hanem mert szeretetből fakad, és ez kell, erre mindannyian szomjazunk.

Mindig lesznek nálam "jobbak". Miért tettem idézőjelbe? Mert mindig lesznek, akik számára akkor és ott pont te leszel a jó. És a nálam jobbaknak csak örülnöm kell, hiszen van, akitől tanulhatok. Ha nem tudok tanulni tőle, ha versenytársként tekintek erre a nálam jobbra, akkor a fókuszt visszafordítom az örömre, és akkor a hajsza helyét átveszi a tánc, táncolok saját alkotásommal. Mozgásban maradok, de nem versenyfutásban.

Minél mélyebbről fakadó a szeretet, minél őszintébben vagyok jelen, annál inkább nem fog senkit érdekelni a "mit szólnak a többiek" klánból. Egyszerűen békén fognak hagyni, és lehet, idővel, csatlakozni fognak. Ha nem azért teszek, vagy nem teszek valamit, mert tartok valakitől, a negatív kötés helyét átveszi a másikat tisztelettel békén hagyás jóleső szabadsága.

Eleinte elcsened az időt ezekre a csemegékre. De ahogy átkerül a fókuszod a lényegtelen dolgokról a szíved számára lényegesre, a te szívenergiád, életerőd, lényegében életed is átkerül ide, a lényed közepébe. A többi, ami addig volt, lassan leépül, és egyszer csak már nincs visszaút, váltanod kell, mert beérett a belső idő. És akkor már nem kell erre időt szakítanod, mert ez lesz az életed.

Fizesd meg az árát. Mindig van valamennyi pénzünk, a kérdés az, mire költjük. Amikor elmentem Horvátországba a jógatáborba, volt 2000 lej adósságom. Nem szoktam eladósodni, elég rossz érzés volt. És akkor ott jött az a jógatábor. Csak azt tudtam, el akarok menni. És olyat tettem, amire azt mondtam, ilyet soha nem tennék, kértem kölcsön még 2000 lejt, hogy el tudjak menni. Akitől kértem, annak őszintén elmondtam, mire kell, azt is, hogy nem tudom, mikor adom vissza, mert előbb a másik adósságom kell törlesztenem. Elmentem, váratlan és kiszámíthatatlan új kanyart vett az életem, egész nyáron telemián, bazsalikomon és paradicsomon éltem, november végére törlesztettem mindkét adósságom. Aztán megtanultam nem kölcsönkérni, hanem támogatást. De soha nem akartam olcsón megúszni a dolgokat. Mindennek megfizetem az árát. Ha valaki támogatást nyújt, vagy kedvezményt, szívesen fogadom. De azt, ami számomra fontos, azt mindig megfizetem. Sok olyan embert ismerek, aki nálam jóval jobban áll anyagilag, mégis fukar, állandóan fogához veri a garast, kéri a kedvezményt, ott akar spórolni, ahol nem kéne. Az ilyen ember szüntelen szegénységben él. Kínlódik. Kínozza a nekem soha nem elég, az élet velem mindig igazságtalan velőt maró érzése. Fizesd meg a tanulás árát, úgy, ahogy a tengerparti nyaralásra, az új vagy turkálós ruhákra, a könyveidre, az étteremre, a kocsmára sem sajnálod a pénzt. A pénz anyagi energia. Tőled függ, mibe fekteted.

S nyugodtan félhetsz a kudarctól. Lesz benne bőven részed. Lesz részed arcpirító jelenetekben, megalázásban, cserbenhagyásban, elrontásban, összeomlásban. A lényeg, miért csinálod? Ha szeretetből csinálod, amit csinálsz, bele fog férni, és mindannyiszor újjá fogsz születni. Ha azért, mert imidzset, egót, karriert, pénzt akarsz csinálni belőle, akkor akár bele is halhatsz a kudarcba. Tehát érdemes félni tőle, biztosan nem úszod meg. Ha akkor ér a kudarc, amikor amúgy is kifulladt a téma iránti szereteted, akkor egyenesen áldásos lehet, legalább új, eddig még felfedezetlen dolgok felé fordulhatsz.

Ha szereted, amit csinálsz, akkor az számodra a legnagyobb szentség. Legyen az egy fülbevaló horgolása, vagy a legújabb kiállításod megnyitója. Összekapcsolódsz a szíveddel és a láthatatlanból meghívod az isteni energiát a láthatóba. Megnyilvánítasz. Mi lehet ennél fontosabb?

Nem számít, hogy hány éve ismernek úgy, mint Zsuzsika, az asszisztensnő. Ez csak egy szerep. Valami, amit eddig játsztál. Lehet, szívvel-lélekkel, lehet, kényszerűségből. Lehet, hogy ezzel az új dologgal soha nem fogsz akkora elismerést kivívni, mint a régi szakmáddal. De gyakran leszel boldog, és akkor az állandóan visszatérő hányinger helyét átveszi egy kellemes bizsergés a gyomorban. Nem állsz ellen a változásnak, és örömmel emészted meg az ételt, az életet. És akkor már nem mások fognak kiröhögni, hanem egyre gyakrabban kacagsz te saját magadon.

S ahányszor az fordulna meg a fejedben, hogy bármihez is túl öreg vagy, keresd meg az idős művész, gyógyító, író, énekes, tanár, gondozó, bárki példaképeidet. Biztosan ismersz ilyeneket. Akik jóval negyven felett lendültek be. Nem a sikerért, hanem mert szerették. Szerették azt, amit csinálnak, és ez a szeretet lett az életük. Én gyakran gondolok Szabó Magdára, Etka anyóra, Julio Iglesiasra, ez utóbbi kettőre főleg, mert a tragikust tudták átminősíteni és kihozni a legjobbat hátralevő életükből. Most hirtelen ők jutottak eszembe, de gondolkozz, sokan vannak, Többen, mint akik fiatalon belehalnak a nagy sikerükbe.

S ha már belendültek a gondolataid, fuss velük, fuss és merj és kiabálj a szabad ég alatt!

Szeress. 

Csak ez számít!

tudatosság, életmód tanácsadás, Gandhi Spiritual Center,

© Gergely Edó

2016. március 4., péntek

olyan, mint a szerelem

rin emoticonVan egy gyermek, a mi utcánkon jár iskolába. Többször próbált összekapcsolódni velünk, örömmel csacsogtunk hazafelé. Nagy, kerek, meleg és ragyogó szeme van. Röpdös a szívem, ha ránézek. Reggelente az apjával megy. Eleinte köszöntem nekik, egyikük sem köszönt vissza. Csak nézett a nagy szemével, láttam, meg akar felelni az apjának, azért nem köszön. Aztán úgy döntöttem, nem falusiaskodom annyit, hát nem köszönök. Rendesen fájt nem köszönni. Ma reggel is összfutottunk. Láttam, hogy jönnek. Na, ma direkt elfordítom a fejem, gondoltam. És néztem fel a fényes égre. Aztán, amikor melléjük értem, valami felé fordította a fejem. Egyenesen rá. Bele a nagy, kerek, tiszta szemébe. És köszönt. Hangosan. Nekem. Bár kissé dadogva. Ahogy nyílt a szája, tudtam, köszönni fog, én is köszöntem, egyszerre mondtuk, jó reggelt! Zergévé változtam, versenyt urgáltam a fényekkel, s ahogy még télikabátban, tavaszi zöld ruhában sziporkáztam hazafelé, a szomszéd ház előtt egy a munkások közül, akik reggelente megcsodálják iskolába vonulásunkat, hazatértemet, azt mondta, you are so sexy grin emoticon mosolyognom kellett, valahogyan le kellett fordítania saját nyelvére azt az istenszerelmet, amiben égni látott.
S míg tegnap azt a jézusi tanítást értettem meg, miért mondta, "engedjétek hozzám jönni a gyermekeket", mert azt éreztem, ez a kerekszemű nem expilicite, de el van tiltva tőlem, ma rájöttem, nincs az az erő, az a tiltás, ami a szív útját meggátolhatná.

Inspirált a Kilátó:


- Gondolja, hogy van a zenében annyi erő, ami az embert meg tudja változtatni?
- Hát persze. Előfordul. Valamilyen élményt átélünk, és ettől megtörténik bennünk valami. Ha az élmény után megvizsgáljuk a szívünket, kiderül, hogy a bennünk lévő univerzum egy fordulatnyit tágul. Igaz, hogy csak néha, de van ilyen. Olyan, mint a szerelem.
gyermek, tudatosság, zene,
© Gergely Edó