2016. február 21., vasárnap

Csak úgy, a Halak jegyében

Amikor egy éves voltam, beletotyogtam egy mészgödörbe. A szomszéd bácsi, aki segített a házépítő kalákában, csak a loccsanást hallotta, a hajamnál fogva húzott ki. Hogy mit gondolhattam akkor a szép, fehér tavacskáról, nem tudom. Nagyon akartam jönni ebbe az életbe, azt már tudom, és az is simán belefér a magamról tapasztaltakba, hogy egy év után már azt mondjam, köszi, helló, én talán mégsem. Aztán mégis. Maradtam. S történt velem a mindenféle. Sokáig azt hittem, ez a mindenféle csak az én sajátom, csak én látom a ragyogó eget, élvezem a nyers föld szagát, lobogtatom arcom, hajam a szélben, ezt a világot csak nekem találták ki, pont így, amilyen. Még a szenvedéseket is direkt rámszabták, mert ki más tudná olyan jól csinálni, mint én. S bár nagyon fontos volt számomra a családom, a barátnőm, legalább ennyire fontos volt a saját, külön világom, úgyhogy nekem kamaszként direkt áldás volt bentlakásban lakni, mert hétvégén gyakran voltam egyedül szinte az egész, hatalmas épületben. Nem félsz itt maradni egyedül? kérdezték a többiek. Nem félek, sőt, alig várom. 

Pedig gyakran féltem: a homályos, hosszú folyosókon végimenni, hallani a saját kongó lépteim, egyedül lenni a fürdőben, aztán este a szobában. Féltem. De mégis, inkább fizettem ezt az árat, csak lehessek egyedül. Lehessek magamban. Amikor nem szól hozzám senki. Amikor olvashatok kedvemre. Amikor elindulhatok megkeresni gondolataim gyökerét. Már akkor rászoktam arra, hogy egy érzést addig kövessek visszafele, amíg megtalálom az azt kiváltó gondolatot, s ha megvolt a gondolat, megtalálni a gondolat gyökerét. Amikor erre rászoktam, kb akkortájt szoktam le a keresztrejtvényezésről. Ez sokkal izgalmasabb fejtegetésnek tűnt, aminek később gyakran vettem hasznát. De ezt nem lehetett úgy csinálni, hogy közben még heten nyüzsögnek körülöttem a szobában, s még pár százan az épületben. Ehhez kellett a magány. Kellett a kinti kongó folyosó, s a benti kongó csend. Még akkor is, ha félelmetes volt. Nemrég ismét olvastuk Nemes Nagy Ágnestől az Aranyecsetet. Van benne egy majomka, aki folyton fél és meg van győződve róla, hogy ő gyáva, közben meg megmenti Szádelit, a barátját, önmagához képest hőstetteket visz véghez. Már az elején összekaptunk Márkussal, mert ő rögtön rávágta, hogy ő majomka, de én is majomka akartam lenni. Azt hiszem, mindketten azok vagyunk. 

Életfánkon csüng egy csomó félelemgumó is. És mindannyiszor, amikor lerázunk magunkról egy ilyen gumót, úgy, hogy nekiveselkedünk, és azt mondjuk, egy életem, egy halálom, ezt a gumót én lerázom, a gumó helyén kinő egy ragyogó szivárványvirág, s felröppen belőle egy aranytollú szabadságmadár. Ha sokáig üldögélek a magánypalotámban, észrevétlenül megsokasodnak körülöttem a gumók. Aztán kimozdulok, rájövök, mi zárult be bennem, mi kezdett el rothadni, milyen reményrügyemből lett időközben félelemgumó, meglátom mindezt abban, ahogy másokkal viselkedem, ahogy idegen környezetben mozgok. És akkor megrázom magam egyszer, kétszer, háromszor, és hétszerte szebben kerülök ki aktuális életmese-tavamból. Aztán ismét visszavonulok ismerkedni ezzel a hétszerte szebb magammal. Aki egy kicsit mindig fiatalabb lett közben, mégis öregebb. Aki ismét rá tud csodálkozni a szépre, a csodára, a mindenségre, és közben varázslátó szeme azt is látja, minden ismétli önmagát, milliárdnyi változatban. Minden csoda mindig más és mindig ugyanaz. 

Ezer szerteszóródó arcomat keretbe fogja ez a kettő, a kifele forduló, aki legszívesebben mindig menne, soha meg nem állna, csak azért, mert olyan jó lobogni a szélben, égni az ég fele, s kiteregetni minden bőrömet, hadd szellőzzék, a másik, a befele forduló, aki otthon érzi magát a belső végtelenben. S míg régebb azt hittem, ez bizonyára tudathasadás, ma bizalommal fogadom mindegyik ciklusomat, szeretettel köszöntöm, és időt és teret szánok nekik akkor, amikor kérik, amikor kérnek. Mert ők a belső mágnestűim, jelzik, mikor éppen melyik élettájamon van dolgom. 

Írtam ezt most csak úgy, a Halak jegyében.
tudatosság, meditáció, arhetípusok


© Gergely Edó

1 megjegyzés: