2016. január 24., vasárnap

Lelkek és lékek a Mindentudás hajóján

Volt idő, amikor apám volt a fő ellenségem. Akkoriban még nem jöttem rá, hogy mindenki életében van egy ilyen szakasz, amikor valamelyik szülőjével nagyon keményen meccsel. Azt hittem, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, másoknak szerencsésebben alakult az életük, vagányabb, megértőbb, odaadóbb, gazdagabb, jobban pozicionált szülőket kaptak. Nekem csak ők jutottak, ezek a perverz felnőttek, akik direkt kitalálnak mindenfélét, hogy engem kínozzanak. Valószínűleg egyéb dolguk sincs, csak az, hogy engem mérgesítsenek, korlátozzanak és bántsanak. Bezzeg a szomszéd gyerek szülei, ők mindig "zöldek". Aztán nagy megrökönyödésemre a szomszéd gyerek ideálisnak látott szüleiről a szomszéd gyerek pont olyanokat kezdett mondani, mint magamban én az enyémekről. Ez valami ragályos betegség lehet, gondoltam, ami a mi szüleink korosztályát támadta meg. Meccseltem édesapámmal látványosan, édesanyámmal látens módon, a lényeg az volt, hogy mindenképp én győzzek. 
De, amilyenek voltak, nem hagyták magukat. Egyszerűen nem akarták beadni a derekukat s elismerni, hogy én mindent jobban tudok, na jó, talán nem épp mindent, de azt biztosan jobban tudom, hogy milyenek kellene legyenek ők. Bekeményítettem és megmutattam, hogy én azért is másképp csinálom, jobban, ügyesebben, okosabban. Nőtt is közénk akkora távolság, aminek a fényében úgy nézett ki, mégiscsak győztem, hiszen elismerően szóltak sok mindenről. Azt már észre sem vettem, hogy közben nekik is bölcsességszavuk nőtt, arról, amiről egy idő után nem tudtak elismerően szólni, hallgattak. Nekem pedig a sok lám-lámomtól a gőgöm az Isten nagylábujját verdeste. 
Mindentudásom hajóját aztán életem történései egyre-másra meglékelték. Sehogy se értettem, miért van ez. Hiszen én mindent úgy csinálok, ahogyan a legjobbnak vélem. A kudarcok, szenvedések elég gyakran megbőgettek. Persze, csak titokban, kifele leginkább a Minden a legnagyobb rendben van című sorozatot sugároztam. Aztán egy idő után kezdtem meghallani azt, amiről a szüleim hallgattak. Kezdtem látni magam sok ember tükrében, kezdtem megismerkedni a sok szerepemmel, amit leginkább kifele, de gyakran önmagam fele is játszodtam. Kezdtem azt is látni, milyen gyakran megbántok másokat a legnagyobb jóindulattól és jóakarattól vezérelt szavaimmal, tetteimmel. 
Gyermekem által azt is kezdtem megtapasztalni, hogy egyáltalán nem tudom, hogyan kell gyermeket nevelni, pedig ügyesen elolvastam egy csomó könyvet és jól láttam, milyen hibákat követnek el más szülők. Sőt, annyira bukott szülő vagyok gyermeknevelésből, hogy ma reggel, amikor a fiam egy teljesen új, eddig még nem hallott szemtelenséggel provokált és provokált, bizony kapott tőlem egy nyaklevest. Megdermedtem saját magamtól. Mert csak látszólag volt új és nem hallott a gyermekem hangneme, hiszen nem is olyan régen még ezen a hangon próbálgattam magam is saját erőimet szüleim idegein. S miközben ennek ellenére örültem az új napnak, az új tapasztalatnak, rájöttem, időközben, úgy látszik, én is elkaptam azt a ragályos betegséget, ami annakidején a szüleim korosztályát támadta meg.

Cimbora, család, életmód tanácsadás, iskola, Kónya Eszter, Kolozsvár
Írtam a Cimborának, illusztrálta Kónya Eszter
© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése