2016. január 24., vasárnap

Lelkek és lékek a Mindentudás hajóján

Volt idő, amikor apám volt a fő ellenségem. Akkoriban még nem jöttem rá, hogy mindenki életében van egy ilyen szakasz, amikor valamelyik szülőjével nagyon keményen meccsel. Azt hittem, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, másoknak szerencsésebben alakult az életük, vagányabb, megértőbb, odaadóbb, gazdagabb, jobban pozicionált szülőket kaptak. Nekem csak ők jutottak, ezek a perverz felnőttek, akik direkt kitalálnak mindenfélét, hogy engem kínozzanak. Valószínűleg egyéb dolguk sincs, csak az, hogy engem mérgesítsenek, korlátozzanak és bántsanak. Bezzeg a szomszéd gyerek szülei, ők mindig "zöldek". Aztán nagy megrökönyödésemre a szomszéd gyerek ideálisnak látott szüleiről a szomszéd gyerek pont olyanokat kezdett mondani, mint magamban én az enyémekről. Ez valami ragályos betegség lehet, gondoltam, ami a mi szüleink korosztályát támadta meg. Meccseltem édesapámmal látványosan, édesanyámmal látens módon, a lényeg az volt, hogy mindenképp én győzzek. 
De, amilyenek voltak, nem hagyták magukat. Egyszerűen nem akarták beadni a derekukat s elismerni, hogy én mindent jobban tudok, na jó, talán nem épp mindent, de azt biztosan jobban tudom, hogy milyenek kellene legyenek ők. Bekeményítettem és megmutattam, hogy én azért is másképp csinálom, jobban, ügyesebben, okosabban. Nőtt is közénk akkora távolság, aminek a fényében úgy nézett ki, mégiscsak győztem, hiszen elismerően szóltak sok mindenről. Azt már észre sem vettem, hogy közben nekik is bölcsességszavuk nőtt, arról, amiről egy idő után nem tudtak elismerően szólni, hallgattak. Nekem pedig a sok lám-lámomtól a gőgöm az Isten nagylábujját verdeste. 
Mindentudásom hajóját aztán életem történései egyre-másra meglékelték. Sehogy se értettem, miért van ez. Hiszen én mindent úgy csinálok, ahogyan a legjobbnak vélem. A kudarcok, szenvedések elég gyakran megbőgettek. Persze, csak titokban, kifele leginkább a Minden a legnagyobb rendben van című sorozatot sugároztam. Aztán egy idő után kezdtem meghallani azt, amiről a szüleim hallgattak. Kezdtem látni magam sok ember tükrében, kezdtem megismerkedni a sok szerepemmel, amit leginkább kifele, de gyakran önmagam fele is játszodtam. Kezdtem azt is látni, milyen gyakran megbántok másokat a legnagyobb jóindulattól és jóakarattól vezérelt szavaimmal, tetteimmel. 
Gyermekem által azt is kezdtem megtapasztalni, hogy egyáltalán nem tudom, hogyan kell gyermeket nevelni, pedig ügyesen elolvastam egy csomó könyvet és jól láttam, milyen hibákat követnek el más szülők. Sőt, annyira bukott szülő vagyok gyermeknevelésből, hogy ma reggel, amikor a fiam egy teljesen új, eddig még nem hallott szemtelenséggel provokált és provokált, bizony kapott tőlem egy nyaklevest. Megdermedtem saját magamtól. Mert csak látszólag volt új és nem hallott a gyermekem hangneme, hiszen nem is olyan régen még ezen a hangon próbálgattam magam is saját erőimet szüleim idegein. S miközben ennek ellenére örültem az új napnak, az új tapasztalatnak, rájöttem, időközben, úgy látszik, én is elkaptam azt a ragályos betegséget, ami annakidején a szüleim korosztályát támadta meg.

Cimbora, család, életmód tanácsadás, iskola, Kónya Eszter, Kolozsvár
Írtam a Cimborának, illusztrálta Kónya Eszter
© Gergely Edó

2016. január 22., péntek

Lélekvirágok Isten kertjében

- Azt hittem, csak a lányoknak viszünk virágot. - A fiúknak is viszünk, mert a fiúknak is van lelkük. S a virágot mindig az ember lelkének visszük. Látod a virág közepét? Na, ilyen a boldogság is az emberben. A szívben az öröm a virág közepe, s amikor örülönk, akkor a lélekben kibomlik és szerteárad a sok boldogság szirom.
Ez a beszélgetés ma reggel zajlott le köztem és a kisfiam között, akit születésnapi zsúrra vittem, de előtte bevargabetűztünk egy virágboltba. Hogy ebből ő mit fogott fel, nem tudom, talán csak elgondolkodott azon, hogy mi milyenek vagyunk, fiúknak is viszünk virágot. De én felfogtam, kinyújtottam két karomat, összetett két tenyeremben ringattam a virágok, a helyzet, s a kérdés nyomán ajándékként érkező képet. Az élet misztériumát sokféleképpen próbáljuk megragadni, magyarázni, modellezni, s mivel a psziché leginkább a szimbólumok és történetek nyelvét érti, a legmélyebb változások elősegítésére ezek nagyon alkalmasak. Egy ilyen szimbólum, amit nagyon szeretek, a mandala. Ruediger Dahlke orvos és pszichoterapeuta a Sorsfordulók című könyvében ír arról, hogy a mandala középpontja az, ahonnak kiárad a testet öltő lélek, életünk delelőig folyton kifele áradunk, tapasztalunk, megismerünk, cselekvően létezünk és hatunk a környezetünkre, a társadalomra. Amikor elérjük a kiáradás maximumát, a mandala szélét, kellene bekövetkeznie a metanoiának, a megtérésnek a hazafele indulásnak. Mindazt, ami világi és az anyagi világhoz köt magunk mögött hagyni, fokozatosan a világinak a szellemi átlényegítőjévé válni. A készülődésben is hatunk környezetünkre és társadalmunkra, de ez már egy passzív állapot, hiszen nem a dolgok szaporítása a lényeg, hanem az elengedése, mivel a mandala közepébe csak az érkezhet meg velünk, ami lobogó lelkünkből az isteni szikrába visszahúzódhat.
Amikor nyitott szemmel járunk-kelünk a világban, akkor az élet misztériuma minden pillanatban kitárulkozik, tálcán kínálja magát. Minden ember, élmény, gesztus, látvány és tárgy egy figyelmeztető jel, egy üzenet az isteni életvirág kozmikus mindenségéből a bennünk lévő kicsiny kis másának. Ha az évi ciklust tekintjük, akkor karácsonykor vagyunk az év mandalájának közepén. A fény elkezd nőni, kiáradni, fontossá válik egyre többet és egyre hosszabb ideig megmutatni a látható világból. A lélek együtt léleKzik ezzel a mozgással, mert a természet szavunk nem véletlenül jelöli egyszerre a kintit és a bentit. Lásd meg ezt a mandalát, ez az életvirágot mindazokban, akikkel most kapcsolatba kerülsz, az ünnepre készülő hajszoltságban megfáradt tekintetek mögött fedezd fel az ő mandalájuk közepét. Lásd, ők is ugyanott tartanak, ahol te, ugyanazok az élet-halál törvények befolyásolják mindennapjaikat, mint a tiedet, ugyanazt a levegőt szívják, mint te. Vedd észre az alkotóelemek azonosságát, és vedd észre a belőlük összeálló egyedi, csodálatos formát is. Hogy te is egy vagy, és mindenki más is egy Isten virágoskertjéből.

tudatosság, írások, Unitárius Közlöny, Kolozsvár, gyermek, ünnep

Megjelent a decemberi Unitárius Közlönyben. 

© Gergely Edó

2016. január 21., csütörtök

La cules de îngeri copţi

Bineînţeles sunt şapte, şapte îngeri, care ne-au vegheat uşa din ajunul crăciunului până azi. Azi dimineaţă prima persoană care a venit la yoga, a pomenit de ei, ce frumoşi sunt, cum stau acolo, îngeri mititei, la uşă. Da, trebuie să îi culeg, îi zic, şi la asta rădem de ne dau lacrimile. Şi în timp ce ne îmbrăţisăm răzând, continu cu explicaţiile, ştii, la noi aşa e, vara culegem vişine, iarna îngeri, şi, într-adevăr sunt copţi, că doar sunt din ceramică. Nu ştiu cine le-a făcut, prietena mea, care e şi ea artistă şi lucrează cu ceramia i-a primit cadou, dar pe urmă i-a dăruit lui Markus. E interesant, cum sunt şapte, fix şapte, ca şi chakrele, ca şi multe alte manifestări în lumea aceasta a noastră, care se materializează pe plan fizic, pe care le percepem prin simţuri. Deşi nu am discutat de dinainte cu Zsolt, până ajung acasă din oraş, el scoate pomul de crăciun din casă. Să aduc şi îngerii? mă întreb mai mult pe mine, cu voce tare. Adu-i, zice Zsolt, să fie totul la un loc. Aşa că îi aduc înăuntru şi îl aşez în cutie. Dar ceva din atmosfera foarte uşoară, clară a dimineţii rămâne în jurul meu, ca un cadru, care se mişcă împreună cu mine.

 yoga, Gandhi Spiritual Center, constienta, constelaţii familiale, Gergely Edó, comunitate

Nimic nu îmi poate strica cheful, deşi gândurile negre, speriate de atâta clar, mă atacă din răsputeri. Când ăia mai suportabili văd, că n-au nici un efect, mintea îi trimite pe ăia hardcore, vin valurile de gânduri de invidie, frustrarea că nu sunt destul (de ordonată, tânără, dorită, cu succes, nemuritoare, etc, de completat cine cu ce are - sau, mai bine zis, n-are), ridurile din colţul ochilor îmi sar în ochi, parcă gata să mi-i scoată, din cauza programelor spontane de şedinţă de yoga individuală şi şedinţă de urgenţă la dentist aproape toată ziua nu pot mânca şi bea ca lumea. Deci o zi obişnuită sub asaltul minţii şi a gândurilor. O zi perfectă pentru autocompătimire, rolul de victimă, neputinţă, stări depresive. Dar stau la pândă, ca mâţa noastră la jucăria improvizată dintr-o aţă şi căteva bucăţele de lego, şi în clipa în care pe plapuma conştienţei mele se mişcă un gând, sar la el, îl prind, şi nu îi dau drumul, până nu l-am examinat bine. Dar cum gândul astfel prins nu se mai poate mişca, destul de repede devine plictisitor. Aşa că îl las, ca şi mâţa jucăria, şi îmi văd de ale mele.

yoga, Gandhi Spiritual Center, constienta, constelaţii familiale, Gergely Edó, comunitate

Ale mele acestea au aripi, cad moi într-o linişte plină, ca fulgii de zăpadă, au miros de pâine prăjită, sună a răsete, când glumim cu Zsolt, cu toţi oamenii care vin la noi, au strălucirea lacrimilor care apar ca roua unei noi dimineţi pe inima care se renaşte din suferinţă, au căldura cuvintelor din poveşti, pe care le spun sau le citesc lui Markus, înainte de culcare, au misterul miracolelor care ne cresc pe nevăzute şi pe văzute prin casă. Au încă multe altele, pe care nu le înşir aici, toate vii, toate foarte umane. Şi aşa culeg eu de pe arborele vieţii mele îngerii copţi, îngerii, care îmi amintesc că am aripi. Iar dacă la asta cineva ar vrea să îmi comenteze, că n-am minte, cei şapte îngeri din mine ar da doar din umeri şi ar răspunde, minte.


yoga, Gandhi Spiritual Center, constienta, constelaţii familiale, Gergely Edó, comunitate
 Poze: zsolt.ro
© Gergely Edó

2016. január 10., vasárnap

Kő és bambusz (Brazil mese)

Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment.
"Ki vagy te?", kérdezte a bambuszcserje a kőtől. "Az égből jöttél?"
"Én a kő vagyok", felelte a másik, "és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek dobott fel a levegőbe."
A bambusz tovább kérdezte: "Vannak gyerekeid?"
A kő így válaszolt: "Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém."
A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. "Az nem jó. Az emberi életnek olyannak kellene lennie, mint az én életem."
"Neked meg kell halnod?", kérdezte a kő.
A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A bambusz lelapult. "Igen, nekem meg kell halnom."
"Én örökké élek", jelentette ki büszkén a kő. "Nem törődöm a széllel és az időjárással, a hőséggel és a hideggel. Nem ártanak nekem. Nem is érzékelem őket. Nem érzek fájdalmat, és semmi miatt nem aggódom. Nem adok semmit, és nem kapok semmit. Én én vagyok. Ilyennek kellene lennie az emberi életnek is!"
Egy nagy arapapagáj repült arra, és ráült a bambuszra, amely meghajlott a nagy súly alatt. Az esőcseppek apró kis gyöngyökként fedték le a madár kék tollazatát.
A bambusz felsóhajtott. "Érzem az esőt és a szelet. Érzem a hőséget és a hideget. Meghajlok, de azután újra fel is egyenesedem. Gyökereimmel erőt szívok fel a földből. Kicsi vagyok, és növekszem. Gyenge vagyok, és megerősödöm. Egy nap eljönnek az emberek, és levágnak. Vagy elszáradok."
"Akkor meghalsz", szögezte le a kő.
"Igen, akkor meghalok. De mielőtt meghalok, gyerekeim születnek. Ők tovább élnek. Nekik is lesznek gyerekeik, akik tovább szaporodnak. Ez így folytatódik. A gyermekeimben élek tovább. Szerintem jobb, ha az emberek élete az enyémhez hasonlít."
A kő nem értette. Mereven ragaszkodott a véleményéhez, de nem tudott mit mondani. Ekkor visszajött a gyerek. A papagáj felreppent. A gyerek beledobta a követ a patakba. Majd levágta a bambuszt, és botot csinált belőle.
Az ember élete olyan, mint a bambuszé.

családállítás, LIP, mese, életmód tanácsadás, life coaching, tudatosság,

Február 12-13-án családállítás és jóga workshopot tartok Kolozsváron. Előbb a jóga által megpuhítjuk a testünket, a tudattalanunk birodalmát és elcsendesítjük az elménket, hogy aztán a családállítás és a LIP (Life Integration Process) módszerével ránézhessünk a testünk emléktárházából felszakadozó témáinkra.

Lehet jelentkezni csak jógára, csak családállításra, vagy mindkettőre, én ez utóbbit javaslom. A jógacsoport létszáma 13 fő, a családállításon az állítói helyek száma 10 fő.


Várlak szeretettel :)
 
© Gergely Edó