2016. december 21., szerda

A kis batul almafa két meséje

A volt férjemmel voltam a piacon, amikor megláttam a batulcsemetét. – Vegyük meg – kértem, – mert nagyon szeretem a batulalmát. De ő akkor is, mint mindig, sietett, nem ért rá. Bosszankodott, hogy még ezzel is kell foglalkoznia, aztán végül csak megvette. – Most ettől is búcsúzom – mondja az asszony, miközben a kis almafa mellett állunk a vásárnap reggeli fényekben – és abban reménykedem, hogy majd az, aki ide beköltözik, örülni fog a kertnek, és szereti a batulalmát. Idén terem először.
Rá öt percre megjelenik a volt férj, aki már nem lakik ott. Az asszony bemegy valamiért a házba, épp csak két percre, miközben mi tovább álldogálunk a vasárnap reggeli ránk zúduló fényözönben.
–Nézzétek ezt a kis batul almafát. Idén fog először teremni. Én vettem a piacon. Megláttam egy öregnél. Ide vele, öreg, mondom neki. Ezek a hűlye EU-sok hoztak egy törvényt, ami szerint csak bizonyos almákat fogadnak el, a goldent, a jonatánt, ilyeneket. De nem a batult. Azt már nem is számítják almának. Ezért is vettem meg.
S ahogy az égből egyre csak ömlik ránk az áldás, talpam alatt pedig ébred az illatos, harmatos föld, hallgatom, nézem életeink regényét. Ezért nem írok, gondolom magamban, fölösleges, hiszen az életet nem olvassuk, hanem éljük (Hamvas nyomán szabadon, aki a versekről írta ugyanezt), de ezzel párhuzamosan megjelenik egy másik gondolat is, hogy erről igenis írni fogok, ha mást nem, ezt le fogom írni, a kis batul almafa két meséjét.
A negatív kötés erősebb, mint a pozitív, vagy legalábbis intenzívebben érzékeljük. Mert a negatív kötés megköt, a pozitív szabaddá tesz. A negatív gyengít, a pozitív erősít. A negatív bekeményít, a pozitív lággyá tesz. A negatív harcot jelent, a pozitív békét.
Hogyan látom én a negatív kötést? Egy olyan dinamika, amely felemészti azt, aki benne van. Leginkább a párkapcsolatban érzékeljük ezt kinagyítva, mivel az élet szempontjából ez a leglényegesebb kapcsolódás, hiszen az élet csak a polaritásból születhet újjá, ez által tud tovább áramolni. Ha kifullad az egymás megváltoztatására irányuló harc, jön a válás, szóban, tettben és papíron, vagy csak lélekben. Jön az a fázis, amikor nem akarunk tudni a másikról, nem akarjuk, hogy érdekeljen. Megpróbáljuk kizárni, kirekeszteni, letudni a fájdalmas múltat, valahogy túltenni magunkat a kudarcon, hogy új életet kezdhessünk. Azt hisszük, szeretetünk vallott kudarcot, pedig csak a kompromisszumok rúgtak vissza. Ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk a másikról, csak úgy viselkedünk, mint a macska, amely, ha behunyja a szemét, azt hiszi, mi sem látjuk őt. Minél inkább behunyjuk a szemünket a másik eltüntetése végett, az annál valóságosabbá válik. És visszaköszön minden utcasarkon. Meglátjuk azt az idegesítő másikat a gyermekeinkben, az aktuális társunkban, a munkatársunkban, a barátainkban stb. S a harc folytatódik, szüntelen. 
Csak egyszer lásd meg a másikat. Mindegy, hogy vele élsz vagy nélküle. Lásd meg őt úgy, ahogy van. Lásd, honnan jön. Ne csak évtizedeket, de évezredeket láss mögötte. Lásd a szenvedés-láncot, ahonnan mindannyian jövünk, és lásd meg azt a keveset, akiknek sikerült a szenvedés-láncot szeretet-szárnnyá felszabadítani. Lásd meg őket, akiket nem csak a történelem és a történelmi egyházak hordoznak irataikban, hanem akiknek a tudatossága és szíve a te tudatosságod és szíved is. Váljon végre tanításuk a véreddé, a te személyes élettapasztalatoddá. Mit kér tőled Jézus, a te Jézusod? Elvárni nem vár el semmit, mert a szeretet nem ilyen gyarló. De ha elkezded élni is, amiben gyermekkorod óta felnőttél, s nem csak szajkózod, jó tanuló módjára, akkor valami megváltozik benned. 
Könnyű egy közösséget szeretni, végül is, idegenek, könnyű a barátokat szeretni, bármikor lecserélheted őket, s amúgy is, te döntöd el, mikor van kedved hozzájuk, könnyű a gyermekeidet szeretni, véredből valók, de tudod-e a társadat úgy szeretni, mint saját magadat? Tudod-e vele kezdeni az agyonszajkózott jézusi tanítás mindennapi gyakorlati alkalmazását, a felebaráti szeretetet? Elismered-e, hogy az ő világa is rendben van, úgy, ahogy van, pont úgy, ahogyan a te világod? Elismered-e, hogy az ő neme éppolyan értékes, mint a te ne nemed? Elismered-e, hogy ő is pont úgy szenved, mint te? Hogy neki is pont olyan szíve van, mint neked? Hogy ő is pont úgy Isten teremtménye, mint te? Idegenekkel ez könnyű, az égvilágon semmi kockázattal nem jár. Na de a társad? Mit tesz veled, ha elismered? Ha többé nem védekezel? Ha békén hagyod, legyen, aki, úgy, ahogy van? Mi lesz vele, ha többé nem akarod sem megmenteni, sem megjobbítani az életét? Ha nem avatkozol közbe, és nem ütöd az orrodat állandóan a dolgaiba? Ha látod, hogy mindannak a MI-nek, ami ti ketten vagytok, pont fele te vagy és pont fele ő? Egy picivel se több, se kevesebb. Bizony, nagy kockázattal járnak ezek a felismerések. Körömszakadtáig védekezünk is ellenük, tartjuk a frontot. Mert még a végén sérülékennyé válunk. Kiszolgáltatottakká. Még a végén nem hibáztathatunk senkit. Még a végén tisztelnünk kell a másikat és komolyan venni a másik sorsát. Még a végén véget ér a harc és harc hiányában vajon kik vagyunk? Vajon mit érünk? Az is lehet, újra kell definiálnunk magunkat, és ha nincs az a másik, aki ellen folyton harcban, vajon kihez, mihez viszonyítva határozhatom meg, hogy ki vagyok én? Miféle kapaszkodóm marad? 
Marad a lélek, marad a szeretet, marad a szabadon mozgó élet, a szívünkben égő Isten, marad az áldás, marad az elfogadás, marad az alázat. S mindaz, ami addig volt, hirtelen hoppon marad, mert kénytelen-kelletlen be kell látnunk, a másik is a végén, a legeslegvégén csak ennyi. Csak. Nagy CS-vel. És talán ekkor először látjuk meg egymást, a társunkat. S ha ez vele be tud következni, mindegy, hogy van-e vagy már/még nincs hivatalos neve a kapcsolatunknak, akkor beindul egy dinamika, ami hatással lesz minden emberi kapcsolatunk minőségére, felnőttek kezdenek el kapcsolódni egy többnyire még kamasz társadalomban. Akkor, ha nemet kell mondanod, nemet mondasz, mert a gondolat is, és a szó is és a tett is nem. És akkor ez a nem igaz, hisz őszinte, hiteles. Akkor ez egy felnőtt ember nemje, amiért vállalja a felelősséget, és vállalja a nyomából fakadó következményeket. Akkor a nem nem harc és dac, hanem végső soron igen, igen arra, ami van, igen az életünk által megnyilvánuló isteni misztériumra, bárhogyan is nyilvánuljon meg éppen a jelent pillanat fényében. Ha elismered, ami van, akkor a kis batul csemetét két felnőtt ember vásárolja meg, almafának az utánuk jövőknek.

 unitárius, tudatosság, párkapcsolat, Erdély, Kolozsvár, ünnep
Megjelent az idei Unitárius Kalendáriumban, írtam valamikor a nyáron
© Gergely Edó

2016. december 13., kedd

Amikor a Jóisten gurgulázva kacag

A Monyómesék, Mese az élet virágáról, Macska bazsalikommal és a Monyónyár című kötetek szerzője. Ő az a nő, akivel ha egyszer találkoztál, nem fogod elfelejteni. Nemcsak bevállalós ruházkodása (igaz is, miért nem hordunk mi, többiek is gyakrabban és bátrabban pirosat?!) vagy kimagasló termete miatt, hanem leginkább derűtől sugárzó, jellegzetes arcvonásai és a világot látott ember bölcsességét hordozó szavai miatt.
Edó tehát olthévízi unitárius asszony-testvérünk, aki egy adott ponton úgy döntött, hogy azzal fog foglalkozni, amit igazán szeret. A következőkben őt faggatom eddigi életéről és terveiről.

- Mesélj, kérlek, származásodról, s arról az örökségről, amit otthonról hoztál!

Amit fentebb írtál rólam, az az igazi örökségem, édesanyám, édesapám bölcsessége, s főleg édesapám derűje. Édesapám gyepesi származású, tizenhárom éves korától magára maradt a világban, körbelakta Erdélyt, míg vissza nem tért édesanyámhoz, akit Fogarason ismert meg. Édesanyám is már nagyon korán szolgált a Regátban, aztán, miután édesapámmal összeházasodtak, úgy döntöttek, Olthévízen maradnak, édesanyám szülőfalujában. Két, Romániát látott és körbelakott, dolgozott ember harmadik lányaként érkeztem a családba. Mind a családunkban (beházasodás révén), mind a faluban voltak románok, zsidók, szászok, cigányok. A sokat erőltetett multikulturális eszme nálunk valóság volt. Téma is volt, természetesen. Nem tabu, hanem az asztal melletti, családi beszélgetéseinkkor gyakran előkerülő. Ugyanilyen változatos volt a vallási megoszlás is, bár zömében reformátusok és unitáriusok lakták, az ortodox és a katolikus vallás is képviselve volt, kaptam is ízelítőt mindegyikből. Mivel a szüleimmel meg más felnőttekkel (főleg stoppolásokkor, tizennégy éves koromtól kezdve nagyon sokat autóstoppoltam) sokat beszélgettem mindarról, ami érdekelt, elég korán kigyógyultam abból, hogy azt, amit a családi és kulturális háttér miatt sajátomnak tartok, többre tartsam annál, ami ettől különbözik, s az önmeghatározós cimkék helyett, amit ez a háttér ragaszt az emberre, vagy mi magunk ragasztunk magunkra (például olthévízi unitárius asszony), leginkább történetek által meséljek szüntelen változó magamról.

- Sokfelé jártál, tanultál és tanítottál. Milyen főbb élettapasztalatok tettek azzá, aki most vagy?

Igen, azt hiszem, én egy utazó tanítvány, anya, társ, barát, oktató, író stb. vagyok. Bár volt idő, amikor magamról kialakult illúzióm között a helyhezkötött életmód is szerepelt, leginkább az utazásaim érlelnek. Számomra az utazás nem teher, hanem az odaút a bennem már megkövesedettek tudatosítása, a visszaút az új szemszögek és impulzusok beépítése. Már kiskoromban jellemző volt rám, hogy kockáztatok. Édesapámnak voltak játékszabályai arra vonatkozóan, hogyan engedi ki a világba három lányát. Serdülőkorunkban mindannyian a magunk természete szerint igyekeztünk ezeket a játékszabályokat áthágni, kicselezni, próbálgatni saját erőinket. Én arra emlékszem, hogy egyszer, amikor a heti kimenőnket már elfogyasztottuk, elébe álltam és azt mondtam, táti, aki mer, az nyer. El szeretnék kérezni a ma esti bálba is. Édesapám rámnézett, egyet kacagott és azt felelte, menjetek. Azt hiszem, leginkább így tanultam, ezzel a hozzáállással. Ami megszólított, ami hívott, arra válaszoltam, afelé elindultam, annak ellenére, hogy semmi garancia nem volt rá, bármi is sikerül, és legtöbbször azért reszketett rendesen a szívem. Így jutottam el Finnországba akkor, amikor még nehéz és bonyolult volt üres zsebbel, vízummal kijutni, így is tértem haza, amikor már nehéz volt az ottani anyagi bizonságtól megválni, így vállaltam be a párkapcsolatomat, ami messze nem a klasszikus módon indult és soha nem is vált azzá, így találtam meg a mestereimet, így mentem el idén nyáron Perúba, egyedül, egy belső hang hívásának engedve.

- Hogy lettél meseíró? Nemcsak meséket írsz...

Mindig szerettem írni. Ha volt közönség, ha nem, írtam, mert jöttek a képek, szavak, történetek, felismerések és belátások. Egyszer lefordítottam egy finn meseregényt magyarra, akkor elmélyültem szavaink és anyanyelvem sokrétű bölcsességében. Még nem tudtam, ezek is az inaséveim részét képezik. Apám csavaros, székely válaszai, anyám meglátásai, Salamon András magyar tanárom kérdései, iránymutatásai mind, mind odavezettek, hogy ezeket az írói impulzusokat saját nyelven, saját hangon tudjam megnyilvánítani. Amikor leülök írni, soha nem tudom, mi lesz belőle. A kép, a történet, vagy az az egy szó vagy mondat, amiért leültem írni, hogyan fog elvezetni az ismeretlenbe. Azt hiszem, ezt hívják transzállapotnak, vagy módosult tudatállapotnak, amikor csak áramlik rajtam át az, amit kegyelemből megkapok. Az elmém ilyenkor nem kotnyeleskedik, nem cenzúráz. Hagyom, hogy legyen, ami általam, az írásom által lehet. Ez számomra a szakralitás, annak, ami által az élet a maximális potenciálomat kihozhatja belőlem, magam teljességgel odaadom. Van, hogy mesét adnak, akkor azt fogadom, van, hogy egyebet. Van, amikor tisztán tudom fogani az adást, ilyenkor olyan mesék születnek, amelyeket évek múlva újraolvasva újabb és újabb rétegeket és összefüggéseket fedezek fel én magam is. Ez a szimbólumoknak köszönhető, mivel a szimbólumok archaikus képekkel dolgoznak, azzal, ami egyetemes, tértől és időtől független.

- Jóga, tanácsadás és családállítás – három fő tevékenységed a Gandhi Spirituális Központban. Mesélnél egy kicsit ezekről a Nők Világa olvasóinak?

Azt hiszem, nem választhatom szét ezt a három fő tevékenységem. Sőt, a negyediket, a meseírót is ide kell sorolnom, mert van, hogy mesét vagy történetet mondok egy-egy alkalommal. Mindhárom tevékenységemnek egy a célja, tudatosítani azt, ami van. Tudatosítani mindazt, ami elzár az isteni örömtől, a lét örömétől. A jóga segít felismerni egós játszmáinkat, megismerni elménk működését, észrevenni testünk jelzéseit, amivel a mindenki számára teljesen egyéni középút felé terelget, afelé, ami az illető személy számára itt és most egyensúlyt teremthet. Mihelyt nincs harmónia a pszichében, megjelenik testi szinten a betegség. Nekem is van mindenféle bajom, hiszen én is szüntelen változom, újabb és újabb, régóta eltemetett önáltatásaim kerülnek a felszínre. A családállítás által felismerjük a lélek jelenlegi igazságát, főleg családtagjainkkal, szűk környezetünkkal való viszonyulásainkban. Ettől rettegnek leginkább az emberek, mivel a megmutatkozó kép smink nélkül mutatja meg lelkünk igazságát, szívünk vágyát. A család, a társadalmi konvenciók, előítéletek, erkölcsi minták, stb miatt azért, akik igazából vagyunk mindig bűntudatot érzünk, szégyenkezünk. Mutatjuk hát ország-világ előtt azt a maszkot, amit a társadalom legalább megtűr, de leginkább azt, amit nagyra tart. Közben meg a szakadék, aközött, akik vagyunk, és aközött, amit kifele mutatunk, egyre mélyül, míg végül összeomláshoz vezet. Mindig újjongva fogadom az ilyen összeomláskor hozzám fordulókat, hogy na, végre, most kaptál igazán esélyt arra, hogy szabaddá válj, felnőtté érj, azzá válj, aki a szíved mélyén vagy, örülj az isteni fénynek, az életnek. Nem az összeomlásnak örülök, hanem az esélynek, hiszen az összeomlás mindenkinél óhatatlanul bekövetkezik, s a válság nem csak betegséget, függőséget, megkeseredést, elidegenedést, hanem akár azonnali halált is okozhat. Örülök mindenkinek, aki mer. Aki mer őszinte lenni önmagához, aki meg meri kockáztani mindazt, ami-aki addig volt, egy hiteles élet megnyeréséért.
  
- Mit jelent számodra unitáriusnak lenni?

Manapság gondban vagyok, ha megkérdik, unitárius vagyok-e. Néha járok csak templomba, amikor úgy érzem, valami megszólít és odahív. Azt hiszem, most éppen csak annyira vagyok unitárius, mint bármilyen más vallású. Számomra minden vallás ugyanarról az isteni tenyérről beszél, ami mindannyiunkat hordoz, ugyanazzal a szeretettel, ugyanazt a napot és csillagos eget adva mindannyiunk fölé. De nagyon fontos volt számomra az unitárius szellemiség gyermek- és kamaszkoromban. Számomra unitáriusnak lenni felelős életet jelentett. Felelek az élet hívásaira, és nem hárítok egy harmadik személyre semmit. Ami köztem és az Isten, az Élet között van, az a mi dolgunk, közvetlenül. Számomra ezt jelenti felelősnek lenni. Ami van, az van, és ezért senki nem hibás, helyettem pedig senki nem oldhat meg semmit, tehet meg semmit. Ez jeleni azt, hogy az életbe mindenestől beleereszkedem. Ha nincs az unitárius vallás megengedő szellemisége gyermekkoromban, akkor lehet, hogy sokkal később jutok el a bűn és bűntudat kérdéséig. És nem történhet meg az, amit most elmesélek, és talán ez mutatja leginkább, mit jelentett számomra unitáriusnak lenni. Kisiskolás lehettem, amikor egy nap azzal a kérdéssel fordultam a szüleimhez, ha Isten tökéletes és az embert a saját képmására teremtette, akkor az ember hogyan lehet bűnös? Akkor Isten is bűnös? Vagy egy tökéletes Isten miért teremt olyan embert, aki tökéletlen vagy azzá tud válni? Egyszerű, gyermeki logika, ami megkérdőjelez minden dogmát, ami élet- és életöröm ellenes. Ha nincs az unitárius szellemiség, lehet, hogy egy ilyen kérdés el sem hangozhat, vagy, ha el is hangzik, kapok rá egy olyan abszúrd magyarázatot, amitől az én gyermeki fülem tapsol. Az én szüleim ennél bölcsebbek voltak, hallgattak, bevallották, hogy nem tudják. Én is gyakran bevallom, hogy a sok, látszólagos tudásom mögött a hatalmas nemtudás, a misztérium áll. Úgy, ahogy van, tökéletes és/ vagy nem tökéletes minden egységében.

- Mik a terveid a közeljövőben és hosszabb távon?

Erre leginkább önmagam ismételve tudok válaszolni, bevallom, hogy a sok, látszólagos tudásom mögött a hatalmas nemtudás, a misztérium áll. Most hallottam egy jó idézetet, amit Woody Allennek tulajdonítanak, ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről. Azt hiszem, ha én erre a kérdésre most válaszolni próbálnék, a Jóisten gurgulázna a kacagástól, s mondom ezt úgy, hogy eddigi életem során már párszor jól megmutatta nekem a humorérzékét.

interjú, Nők Világa, Rácz Mária, jóga, családállítás, unitárius, Erdély, könyv,


Az interjút Rácz Mária készítette, megjelent a Nők Világa, Az unitárius nők országos szövetségének a lapjában, az őszi kiadásban.
Fotó: zsolt.ro



2016. december 12., hétfő

Din defecţie în construcţie

Când am făcut anunţul pentru retragerea de iarnă, încă nu ştiam, că în noiembrie voi fi plecată două săptămăni în Peru. Nu aveam de unde să ştiu, că drumul spre casă va fi de şaizeci de ore, că mă voi aclimatiza la viaţa mea cotidiană cu greu, că o să am gânduri de genul, oare e sau nu o idee bună să conduc acum o retragere? Dar nu prea aveam cale de întoarcere. Odată sosită acasă, am început să ne organizăm transportul şi până m-am dezmeticit, deja am şi început călătoria de cinci zile Heart of Chakras. 
Era prima retragere, la care a fost o singură persoană, care a mai participat la retrageri, la care oamenii nu se cunoşteau deloc între ei, nici eu nu cunoşteam deloc două dintre ele, aproape toată lumea avea o condiţie specială care necesita o atenţie în plus şi din partea mea, şi din partea grupei. Dar aveam încredere, că nimic nu se va întămpla, ce nu trebuie să se întămple. Chiar şi greaţa şi febra mea, care m-a apucat într-o noapte, îşi avea locul şi rostul. Vineri era zi de post alimentar şi verbal, şi ne-am găsit să facem o tură mai lungă fix în ziua aceea, ne ningea, ne viscolea, iar noi mergeam în zăpada virgină, un şir de suflete colorate, şi mă simţeam ca într-un film artistic de vineri seara din copilărie. Speram doar, că Spectatorul se bucură de imagine. 
Pe clipă, oră, zi ce trecea, oamenii se apropiau din ce în ce mai mult. Nimeni nu trăgea afară, nimeni nu era cărcotaş, nimeni nu ne punea beţe în roate. Eu am primit un suport minunat din partea grupei, din partea proprietarului cabanei, din partea copilului meu, şi speram, că ceea ce pot oferi eu ca pe un cadru, e un suport la fel de puternic şi valoros ca şi ceea ce mi se oferea mie. Era înduiosător să văd cum "mamele" îşi găsesc "ficele", "surorile" îşi recunosc "fraţii", cum oamenii au grijă unii de ceilalţi, fără ca acesta să fie o cerinţă, urmănd legile simple ale sufletului. 
Poate mulţi au venit cu nevoia de a primi, dar din aceasta nevoie în foarte scurt timp a crescut o altă nevoie, nevoia de a da. Când îţi dai seama, că Tu Eşti Cadoul, fix aşa cum eşti, în imperfecţiunea şi vulnerabilitatea ta, nu îţi mai poţi închide inima, pentru că nu mai încapi în tine, e musai să te dăruieşti. La cercul de închidere am primit cadou o propoziţie, care şi de atunci în fiecare zi îmi vine în minte: am venit aici crezând că am o defecţie, şi mi-am dat seama că de fapt sunt în construcţie.

Mulţumesc
retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra


retreat, Doda Pilii, Cluj, comunitate, constelaţii familiale, meditatie, life coaching, yoga, dansul chakrelor, retragere, relaxare, mantra

© Gergely Edó

Az öreg patkány karácsonyi meséje

Volt egyszer egy város, ebben a városban éldegélt egy öreg, öreg patkány. Hosszú, hosszú idők óta élt egy csatorna egy sötét, elhagyatott zugában, amikor egy nap ismerős illat csiklandozta meg az orrát. Mi lehet ez az illat? kérdezte magától. Olyan ismerős, olyan ínycsiklandó! Na, ennek utánajárok! mondta magának az öreg patkányúr. Az utánajáráshoz fel is öltözött rendesen, mert sose lehessen tudni, mivel jár egy utánajárás. Felvette a majóját, rá egy rövidujjú blúzt, rá egy hosszúujjút, rá egy jó meleg gyapjú pulóvert, rá egy mellényt, a végén pedig a kabátját. Elindult hát a csatornában, de olyan öreg volt, hogy egy óra alatt tett meg egy lépést. Azért mégiscsak haladt, haladgatott. Egy nap alatt meg is tett huszonnégy lépést. Elfáradt, megpihent, aludt egy nagyot, aztán folytatta. 

Egy idő után patkánygyerekekkel találkozott, akik vidáman kiáltották, áldott karácsonyt, kedves patkányapó, pár nap múlva itt is van! és megkínálták egy kis szaloncukorral. Karácsony, igen, karácsony, dünnyögte az öreg patkány, miközben a cukrot nyalogatta, ismerős valahonnan ez a karácsony, megyek, és megnézem. Biztosan onnan ered az illat is. De jobb, ha gyorsabban szedem a lábam, mert, ha pár nap múlva itt is van, a végén még lemaradok róla. Úgy, de úgy igyekezett, hogy sikerült is ötvenkilenc másodperc alatt megtennie egy lépést. Pár nap múlva karácsonyi énekeket éneklő fiatal patkányokkal találkozott, megkínálták mindenféle jóval, összeölelgették, és boldog karácsonyt kívántak neki. Itt is van a karácsony, mondták, fent a városban igazán gyönyörűek csak a fényei. Az öreg patkány folytatta az útját, kimelegedett, levetette a kabátját. Pár hét elteltével sílécekkel felszerelt családokkal, baráti társaságokkal találkozott, akik finom szendvicsekkel kínálták meg és jó vakációt kívántak neki. Nem ismerte fel, mik azok a hosszú valamik a patkányok vállán, de arra gondolt, lehet, ez is a karácsony tartozéka. 

Ment, mendegélt tovább, és szerre levetette magáról a mellényét, aztán le a pulóverét is. Végre odaért a létrához, ami kivezetett a csatornából. Itt már a hosszúujjú blúzát is le kellett vetnie. Amikor kidugta a fejét a csatornanyílásból, ragyogó napsütés fogadta. Egy kis térre nyílt a csatorna, ami telides-tele volt tarka virágokkal, pillangókkal, méhekkel, mindenféle röpködő bogarakkal. Csodálkozva nézett körül az öreg patkány. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos tud lenni a karácsony, suttogta. Ezért tényleg érdemes volt útnak indulni. Azzal levetette a rövidujjú blúzát is, egy szál majócskában leheveredett egy nárciszbokor aljába, és elégedett mosollyal elaludt.


mese, karácsony, gyermek, játék, Kolozsvár, iskola, család


Így lett ez a mese: 

Ma este megkerestük a központ egyetlen nyugis terét, a román opera mögötti kis parkot, a játszótérrel, odavezérelt minket a csinnadratta előli menekülés. Hazafele Márkus azt találta ki, hogy ha hazaértünk, bújjunk be az ágyba, csak mi ketten, és mondjunk meséket egymásnak. Nagyon csiklandozhatta a mese, mert már útközben elmondta a meséjét. Csodák csodája, engem is megcsiklandozott egy mese, pedig már régóta nem, és én is elkezdtem mondani. Márkus egyre jobban fogta a kezem s egyre jobban ragyogott. Egy kis patkányról szólt, holnap leírom. Egy idő után félbeszakított. Anya, ez hogy lehet, hogy te is pont a patkányról mesélsz, aki félrehúzódik a csatorna egyik sötét, elhagyatott zugába? Hallottad az én mesémet? Nem, milyen mesédet? Hát mi is ezt játszodtuk a barátaimmal, hogy katonapatkányok vagyunk, és mi is ott ültünk a csatorna egyik sötét, elhagyatott zugában. Nem, semmit nem hallottam, felelem. De akkor hogy tudtad kitalálni? Nem tudom, felelem, benne van a levegőben, azt hiszem, ez is olyan, mint a családállítás, vagy mint jógán, amikor egyszerűen tudom, mire gondolnak, és kimondom. Ugyanezt kérdik tőlem, hogy tudom kitalálni, de nem tudom, csak annyit, hogy ez így működik. És most te is megtapasztaltad. De ezt mindenki tudhatja, igaz? Nem csak te? Igen, mindenki. Ehhez kell a harmadik szem látása, az intuició. Aztán befejezem a mesét. Szorítjuk egymás kezét, meleg körülöttünk a hideg este, ahogy a ködfények közt kaptatunk fel a dombon.

Szeretlek, anya, regél a gyermek. Szeretlek, mert az anyukám vagy, szeretlek, mert szeretlek, és aztán szeretlek, mert ilyen szép meséket mondasz. De leginkább azért szeretlek, mert szeretlek.

Igen, ez egy igazi mese: leginkább azért szeretünk, mert szeretünk.

mese, karácsony, gyermek, játék, Kolozsvár, iskola, család

© Gergely Edó
fotó: © zsolt.ro

2016. november 29., kedd

Vadkéken táncoló elefántok - Könyvbemutató

Ábel Kiadó, Cimbora, ifjúság, Kolozsvár, könyv,

Hivatalos szöveg:
Gergely Edó VADKÉKEN TÁNCOLÓ ELEFÁNTOK című kötetét mutatjuk be.
A könyvet a szerző elsősorban fiataloknak (tinédzsereknek) ajánlja. Az írások egy része a Cimbora című ifjúsági folyóiratban is megjelent. A kötetet SÜTŐ ZSOLT fotói illusztrálják.
Szeretettel várjuk egy derűs beszélgetésre az ifjúsági irodalom iránt érdelődő fiatalokat és felnőtteket.
Helyszín: Kolozsvár, a Sapientia EMTE Tordai úti épülete
Megjegyzés: ekkor és itt zajlik a 4. Adventi Könyvvásár
December 17-én, szombaton délután 4 órától

Nem hivatalos szöveg:
Várlak szeretettel egy "táncórára", felőlem olyan vad színekben járhatod, amilyenben neked tetszik :D
Tinédzserekhez szóló könyvem címe: Vadkéken táncoló elefántok :D
Igazán nem tudom, hogy mire is számítsak a magam részéről (már csak azért sem, mert ma, húsz éve először, képes voltam szalonnás sztrapacskát készíteni, nem más, hanem a magam kedvéért, igaz, utána nem esett jól, na de akkor is, ennyi idő után először készítettem húst önmagam, s nem valaki más kedvéért - gyanús, erősen gyanús vagyok magamnak), egy sima könyvbemutatóra, egy táncbemutatóra, vagy a kettő keverékére, vagy valami egészen másra. Na de addig még van, s ott majd úgyis kiderül :D



© Gergely Edó

2016. november 28., hétfő

Az élet és a halál átlagos arca

Magasságomat leszámítva nincs a kinézetemben semmi rendkívüli. Teljesen átlagos arcú nő vagyok, asszimetrikus jobb és bal arccal, időnként pattanásos bőrrel, átlagos barna szemmel, enyhén ferde orral, őszülő hajjal, ráncosodó bőrrel, időnként felerősödő férfias vonásokkal. Harmincas éveim elejéig alig hordtam ékszert, most is ritkán, a hajam is csak pár éve festem, azt is hennával. Arcom egyáltalán nem sminkelem (igaz, most Iquitosban, az éjszaka közepén egy kávézó teraszán kirúzsozott egy kedves travesztita). Tudom, hogyan válhatna dívássá az arcom. Soha nem lenne belőlem egy angelinajolie, de sokkal erotikusabb, csábosabb arcot bármikor rittyenthetnék magamnak. Nem teszem. Talán ezért van az, hogy azok a férfiak, akikkel dolgom volt, előbb-utóbb tudtomra kellett adják, milyen gyönyörű, szexbomba barátnőik voltak előttem, vagy valamikor az életük során. Olyan igazi menő nők. Olyan figyelemfelkeltőek, mindenférfivágya. És hogy én nem vagyok ilyen, én olyan túl egyszerű vagyok, túl tiszta tekintetű, túl őszinte, nemelégna. 

Hallgatok, figyelek. Figyelem a férfit, honnan beszél. Annyira mélyen gyökerezik az egójában, hogy önmaga előtt is ciki egy olyan nő, akit nem tologathat maga előtt, mint státusszimbólumot, vagy legalább mint irigylésreméltó nőstényt. Egyszerűségem kikezdi mindazt, mi gőg, hiúság, hatalom és pompa iránti vágy. És ilyenkor elsősorban nem engem utál, hanem saját magát, hogy hogyan tetszhet neki egy ilyen nő, aki ilyen semmis, ilyen egyszerűen ember? Hogyan lehet egy ilyen nő, aki egyszerre nem átlag, hiszen bármerre járok, feltűnést keltek, egyszerre mégis átlag, hiszen teljesen átlagos arcom van, számára vonzó? Mi lehet az, amiért menekülne előlem, de mégsem? Amiért egyszerre szeret és gyűlöl? 

A halálára emlékeztetem, s ugyanakkor az igazi életére. Mivel nem az egójához kapcsolódom, hanem az örök lényéhez, a benne lélekzőhöz, arra emlékeztetem, hogy az, amivel ő éppen azonosult, számomra sem, s az élet számára sem igazán fontos. Az csak gyermekjáték, csecsebecse, jövőmenő, tűnő dolog. Egyszerre két tükröt mutatok neki, a halandóság és a halhatatlanság tükrét, nem tud úgy rámnézni, hogy valamelyikben meg ne lássa önmagát. Ha állja, ha bírja ezeket a tükröket, találkozhat egója mögötti ÖnMagával, és innentől kezdve igazából én már nem is számítok, mert a szerelem élete szeretetévé változik át benne, és megtörténik a metanoia, a visszafordulás oda, ahol minden pillanatnak áldás íze van. Ha nem bírja a tükröket, akkor megpróbál megalázni. Ekkor jönnek a fentebb felsorolt megjegyzések, a nyilvánosan, mások előtti szándékos megalázási kísérletek, annak érzékeltetése, hogy nem vagyok elég. Azt hiszi, megszökhet a halál elől. Azt hiszi, ha engem megsemmisít, ha a tükröt összetöri, akkor a tükrözött valóság is megszűnik létezni. Pedig mindannyian a halál és újjászületés örök ösvényeit rójuk, addig, ameddig a Jóisten belőlünk a legragyogóbb gyémántot ki nem csiszolta, olyan felsőbb törvények alapján, amikhez mi nem értünk. Minden találkozás egy esély a bennünk lévő legmélyebb ismeretlennel való találkozáshoz. De ehhez gatya kell, s az egó beszari, mert csak lineáris időt ismer, ez pedig egyenlő az egó halálával. 

Még Bukarestben hozott össze a sors Románia egyik leghíresebb együttesének az énekesével. Egy ideje már felfigyeltünk egymásra, ugyanis ugyanazok voltak a kedvenc helyeink, s általában az ajtókban találkoztunk. Egy Nők napjakor egymás mellé préselték asztalainkat, s minket is, ami kiváló alkalom lett az ismerkedésre. Mivel a hírességekkel párhuzamos vagyok, csak akkor tudtam meg, ki ő, amikor meghívott a következő koncertjére. El is mentem, ahogy szoktam járni hétköznapjaimban, semmi flanc, semmi smink, csak egy szál nardág, egy szál blúz, egyszerű, rövid haj. A koncert után odajött. Egész éjjel együtt lógtunk, többedmagunkkal. Velem volt a barátnőm is, neki meg, mivel híres és ismerik, minden klubban akadtak ismerősei, akik asztalunkhoz ültek. Egy adott ponton úgy alakult, hogy kis klikkekben beszélgettek az emberek, nekünk kétszemélyes klikkünk lett. Ő mesélt, én hallgattam, úgy, ahogy szoktam, a szemébe nézve. Határozottan éreztem, amikor elkezdett megnyílni. Amikor egója vastag ajtaja résnyire kinyílott, s én mint meleg kés a vajba, hatoltam be az ő igazi világába. Ekkor hirtelen hangosan rámkiáltott: Elég! Ezt most fejezd be! Ez már nem játék, és ezt te is tudod! Egy pillanat alatt visszaült arcára a maszk, egy rettegő árnyalattal sötétebben. Értetlenül ültem. Akkor még nem értettem, mi történt. Egy kicsit még meg is ijedtem a reakciója nyomán magamtól, hogy mi az Isten csudáját csinálhattam, amikor én nem csináltam semmit? Csak csupa szem voltam. Kimentem a vécére s jó közelről belebámultam a tükörbe. Nagy, fekete szemem volt, hatalmas pupillákkal. A lelkem könyökölt a szememben, s várta a társat. Az igazi játszótársat. Erre a hívásra válaszolt a férfi, majdnem. De aztán észbe kapott s becsapta orrom előtt az ajtót. Utána még összefutottunk párszor, mindannyiszor beárnyékolta maszkját a félelem, udvariasan szólt pár szót, aztán gyorsan ment dolgára. Pedig én semmit nem akartam tőle, az égvilágon semmit. 

Most azért csak ezt az esetet írtam le, mert jó példája annak, hogy minél nagyobb az imidzs, annál nagyobb a pajzs, annál több a játszma és a harc. Pedig, előbb-utóbb, halálbiztosan, úgyis mind ugyanott kötünk ki. Ha tetszik ez nekünk, ha nem, mert az életet egyáltalán nem érdekli, hogy mi mit gondolunk róla. S ha már itt vagyunk, most, így, ahogy, igazán kár fél-elemre cserélni az egészet. Asszimetrikus, kendőzetlen, őszinte arcom ezt tükrözi: az életet és a halált, az egészet. S nem azért nem kötök kompromisszumot, mert én haj de milyen hejde vagyok, hanem mert egyszerűen csak unom már a blablablát.

tudatosság, párkapcsolat, nő, arhetípusok, társadalom

© Gergely Edó

2016. október 18., kedd

Menedéket vett a lelkünk

Elvonulást szervezek, de még jóformán ki sem gondolom, nemhogy mondjam, kacagok, kacagok. Hiszen dehogy szervezek én, nem szervezek semmit, a nagy szervezőerő rendeződik, teremtődik általam (is). Megérint, megszólít lelkeket, s aztán megszámláltatunk. Vagyunk, ahányan, ameddig, együtt. Mindig az utolsó percig keverik a kártyákat, hogy csak azokból állhasson össze a csoport, akiknek akkor és ott együtt kell lenniük. Ezért mindig izgatott vagyok kicsit, mindig várom az angyalt, a meglepetést, a csodát, és soha nem is marad el az ajándék, amit a csoport nyújt. Készültem a Hargitára, az első, teljesen magyar nyelvű elvonulásra. Jobb lábam erősen várta, hiszen apám onnan, a bal kicsit visszahúzodott, a nő bennem egy kicsit mindig fél. Mégis, amikor a jobb belendül, legyőzi a kezdeti bizonytalanságot és elindul, mosolyogva társul hozzá a bal is, s a női lét sötét misztériumából vezet a világba, világosságba. Így indul útnak bennem összes ősöm, így áramlik tovább rajtam keresztül az élet.
Megyünk Kobrához, a 21 gr menedékházba, mondtam magamnak, másoknak. Ez így még teljesen szokványos, más is megy oda, s akkor mi. Aztán egyre nagyobb izgalomba jöttem, s ugyanakkor egyre mélyebb békébe, hiszen addig alakulgattunk, hogy, velem együtt, pontosan huszonegy főből állt a csoport. Pontosan egy évre rá, hogy futólag találkoztam Kobrával, mentünk ki hozzá. Menedékház. Általában ez csak egy hétköznapi szó. De ahogy megérkeztünk, éreztük, ez valóban menedéket nyújtó tér. Valóban el lehet vonulni és összekapcsolódni önmagunkkal és egymással olyan mély intimitásban, amire az otthoni alkalmak a rutin és gondok miatt keveseknek teremt alkalmat. Szoros volt a csoport, a program, az együttlét, és egyszerre tág, megengedő, ahol elfért egymás mellett az is, amit addig el tudtunk képzelni, és az is, amit nem. Az, ami megnyilvánult, és az, ami rejtve maradt, pulzált, táncolt, vibrált folyamatosan a csendes menedékházban. A visszajelző körben gyakori volt az a mondat, hogy minden a helyén volt. Minden rendben volt. Még az is, ami látszólag nem, hogy egy patakban, nyakigérő sárban, latyakban kutyagoltunk fel a csúcsra csendes, meditatív séta címszó alatt, s hogy kifele mindenki barátkozhatott kicsit elme-ördögeivel, még ez is rendjén való volt. Amikor kiértünk, körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét, a nagy viharos felhők lepedőjén hirtelen ablak lett s teljes ragyogással ránksütött a nap. Épp csak addig, amíg a kör tartott.
elvonulás, Madarasi Hargita, 21 gr, jóga, családállítás, meditáció, Erdély, anyanyelv, közösség
A személyes részéből az volt bőség, hogy meg-megmártóztam anyanyelvemben, új színeit, ízeit fedeztem fel. Beszélgettem férfiakkal s felfedeztem egy aprócska gőgszilánkot, ami egy ideje kényelmetlenül szurkált, de nem tudatosult, mi az. Egy ideje már nem beszélgettem férfiakkal, mert arra a következtetésre jutottam, hogy én már unom a férfias elmét, a szószaporítást, s nagyképűen üldögéltem a bölcsnek nem kell a szó sem önnön ketrecemben.  Most örömmel szóltam, hallgattam, hagytam, hogy teremtődjék-teremtődjek kimondott szavak által. És ismét integráltam valamit, amit egy ideje kirekesztettem. Így kaptam egy visszajelzést, egy képet magamról, ami még új nekem. Az arcod semleges, mint aki integrálta már magában a nőt és a férfit, nem olyan kifejezetten nőies, mondta az egyik férfi. Mert amikor jógát vezetek vagy családállítást, akkor valóban teljesen üres vagyok, se nem férfi, se nem nő, és egyszerre mégis mindkettő, feleltem. Csatorna, médiumi üzemmódban nem azon van a lényeg, hogy én milyen jó nő vagyok. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha a programjaim arról szólnának, hogy én mennyire vagyok nőies. Mert akkor, mivel nagyon könnyű beleszeretni a segítőkbe, a férfiak belém szeretnének, s ha még én is szabadjára engedném a női energiáimat, dőlnék egyik férfi öléből a másikéba. Igen, azért tudsz mindkét nemmel dolgozni, mert mindkettőt ismered, mindkettőt integráltad, felelte a beszélgetőtársam, és ha olyan lennél, mint amit az előbb mondtál, ócska lennél. Derülök ezen az ócska szón, igazán Székelyföldön vagyok.
Aztán eszembe jut, hogy az utóbbi időben milyen sokszor mondták, amikor kontyos hajjal vezettem a jógaórát, hogy olyan az arcom, mint egy indiai férfié, aztán, amikor családállítást vezetve vagy tűz körül énekelve láttak, hogy olyan az arcom, mint egy indián férfi sámáné. Igazából azt csinálom, amit ők, a lélekkel dolgozom ott, ahol mindennek helye van, és mindennek megvan a maga helye a lét paradox táncában.
Az, hogy eljöttek a férfiak az elvonulásra, hogy azok jöttek, akik, hogy láttuk mi, a nők, felvillani az ő rejtelmeiket, láttuk őket felindultan, megérintetten, láttuk, hogy ugyanaz a lélek tartja őket is, csak más formát találva hozzá, önmagában egy csoda volt, önmagában gyógyító erő. Bár csak két éjszakát voltunk ott, úgy tűnt, hosszú ideje vagyunk együtt, mert minden egyes ember teljes szívvel adta bele az ő maximumát, az ő életét, úgy, ahogy van, maszkok és viselkedések és egós játszmák nélkül. Ezért a barátnőm, akit otthonról azzal eresztettek el, hogy téged aztán ott jól meg fognak kettyinteni, búcsúzáskor kacagva mondta, nem kérem vissza a pénzt, mert egy még egy jó kettyintést is felülmúlt. Sokszor a szex is csak paraván, elbújsz mögé, a szokásos technikák és mozdulatok jól ismert mechanizmusaiba, hogy nehogy kiderüljön rólad valami új, valami eleven, valami ismeretlen, valami, ami elsőre félelemmel tölt el. Nehogy kiderüljön, hogy része vagy valami nagyobbnak, ami általad tapasztal, s mivel tapasztalni akar, így is, úgy is, meglesz az Ő akarata. A kérdés az, hogyan fogadod, harccal, vagy azt mondod, rendben, akkor kalandra fel! Lássuk, mint hoz ez a mostani, ragyogó pillanat. Mert a jelenlét mindig ragyogó, áradó. A jelenlét mindig a szívben gyökerezik. A többi csak az elme kolontos játszmája-játéka.

Köszönöm azt az egy gramot, amit mindegyikőtök a csoport közös, nagy lelkéhez hozzáadott. És köszönöm a ház lelkét meg a ház gazdáját, hogy valóban menedéket vehettünk.


elvonulás, Madarasi Hargita, 21 gr, jóga, családállítás, meditáció, Erdély, anyanyelv, közösség

© Gergely Edó

2016. szeptember 29., csütörtök

lokah samastah sukhino bhavantu

Gyakran kérdezik, hogyan készülök egy családállítás, egy tanácsadás vagy jógaóra előtt. Semmi különössel, csak olyan dolgokkal, amelyek hozzátartoznak mindennapjainkhoz és amit mindannyian csinálunk. Olyan dolgokkal, amelyek örömet okoznak vagy leföldelnek, mint például mosogatok, énekelek, kacagok, ha van valaki, akivel együtt kacaghatok, sétálok, de igen, legtöbbször mégiscsak énekelek, és azt hiszem, elég hangosan, teljes szívemből, nem törődve azzal, hogyan hangzik, vagy csak magamban dúdorászom. Ma valami eszembe juttatta, hogy én magam is készíthetek kis filmeket a fényképezőgépemmel, úgyhogy, amikor az első skypos coaching előtt rázentítettem, nem féltem használni a kamerámat. Halkabb üzemmódban hallgasd, eléggé felhangosodhat :)
 :D
lokah samastah sukhino bhavantu
Legyen minden lény boldog :)

© Gergely Edó

2016. szeptember 20., kedd

Válasz Walt Whitmannek, Élettel telve most

Walt Whitman, Gergely Edó vagyok én
Így jelentem meg most
Akárhány centis forma-fény
De te tudod, hisz ki más
Hogy ez csak tánc, tánc, tánc
Szárnyrepke-lepke tény
Melyet folyton magába szív és kibocsát
Minden mi él, fél, kér
Kéri az élet léttevő táncát
Egy láng a napból
Egy csepp a holdból
Egy pont az űr táguló tudatából ...
És lám, te most tényleg velem vagy.
Így lészen igaza mindenkinek mindig.


Írtam nemrégiben falumban, otthon, az erkélyen, üldögélve a földön, régi könyveim közt matatva fiatal emlékeim között, lassan öregedő testtel.

Kép a netről, favim.com


© Gergely Edó

2016. szeptember 15., csütörtök

Kérd a kulcsot

Tegnap a fiam kulcsot kapott, házkulcsot. Nehéz helyzet után voltunk, s bár megbeszéltük a dolgokat, tudtam, vannak dolgok, amin a beszéd nem, csak az idő enyhít. Ült a földön, játszott. Leültem mellé. Ezentúl ez a te kulcsod, egyedül járhatsz, kelhetsz. Tudom, hogy most nagy fájdalomban vagy, de ilyen mindig lesz. Mindig, egész életedben lesznek olyan helyzetek, amelyek nehezek. Kérlek, nézz a szemembe. Sötét szemén árnyék ül, félelem, aggódalom, én még kicsi vagyok árnyékok. De azt is tudnod kell, hogy mindig ad az Isten kezedbe kulcsot, ami ajtót nyit, ami megmutatja, merre tovább. És növekedsz, fejlődsz, változol. Nyolc és fél évének elég ennyi szó, még sok is. De az árnyékba már erő is vegyül. Mostantól egyedül megyek iskolába, és egyedül is jövök, feleli. Csak, mivel azért én még kicsi vagyok, holnap reggel még kísérj el. Rendben, felelem, de csak a sarokig. Addig, ameddig szoktál? Nem, az útkereszteződésnél már neked kell boldogulnod.

Reggel még elismételjük, mire figyeljen. Ma az erkélyen könyöklök, várom haza. Megérzi, felnéz, ragyog, már messziről kiabálva meséli az élményeit. Miközben az asztalnál csemegézzük a szőlőt, elmondja, hogy azért ma egy kicsit félt hazajönni. Ez természetes, felelem, de csak addig félünk, amíg belejövünk. Lehet, hogy neked már régóta van kulcsod a lakáshoz, régóta egyedül jársz, kelsz. Mégis, biztosan gyakran érzed magad kulcstalannak. Mert, amire megszoknánk egy helyet, teret, szobát, már mást készít elő nekünk az élet, indít tovább, hiszen a megszokás, halál. Ha nagyon elkeseredsz, nagyon fáj, tehetetlennek és bizonytalannak érzed magad, nem látod az irányt, csak kérd a kulcsot. Kérd a segítséget. Valahonnan mindig megérkezik, a kérdés az, hogy látod-e, valaki éppen nyújtja feléd a kezét? Vagy azt hiszed, te jobban tudod, milyen kellene legyen az a kéz, az a kulcs, s lebecsülöd, megveted az élet láthatatlan tenyerét? Igen, néha félelmetes is tud lenni ez a kulcs, mint most, a kisfiam életében. De ha bevallod, hogy félsz, máris nem félsz annyira. Ha a félelem ellenére megpróbálkozol, akkor még kevésbé félsz. Ha a maradék félelem ellenére elindulsz és lépéseket teszel, akkor egyszercsak azt veszed észre, bármilyen hihetetlennek is tűnik, már nem is félsz, hanem élvezed azt a világot, aminek ajtaját a kulccsal éppen kinyitottad.

Cimbora, család, gyermek, iskola, tudatosság,
© Gergely Edó
Fotó: © zsolt.ro

2016. szeptember 13., kedd

Ott téged majd jól megkettyintenek

Mondtam neki, hogy megyek egy hétvégi programra, ahol jógázni is fogunk, és csak ekkor szembesültem azzal, mekkora az előítélet nálunk a jóga iránt, mert a válasza az volt, na, ott téged majd jól megkettyintenek. Hallgatom a barátnőmet, kacagunk a telefonban, folytatja. Gondoltam, neki ez a véleménye, de amikor szólok a főnökömnek, neki is ugyanez a reakciója. Sőt, továbbmegy, mert egy ismerősének a lánya is ezzel foglalkozik és alig tudja fenntartani magát. De Edónak nagyon is jól megy, ellenkezik a barátnőm. Na, akkor meg pláne ki tudja, mi van a háttérben, akkor még gyanúsabb. Akkor most már még azért is megyek, tart ki barátnőm az elhatározása mellett. Megyek, s legalább jól megkettyintenek. Kacagunk ismét. Aztán, ha lehet, kérd vissza a pénzt, ha ezzel nem fogok tudni szolgálni, mondom neki. Persze, reklamálni fogok, feleli. Tovább ne beszéljünk, fogom rövidre, ezt meg kell írnom. Köszönöm a témát.

Én nem szoktam jógaórán megkettyinteni senkit, sőt, engem sem kettyintett meg egyik tanárom sem, egyik mesterem sem. Lehet, legfőbb ideje, ha már így is, úgy is miketgondolnakrólam. Meg amúgy is, szerencsétlen Bivolaru miatt Romániában katasztrófális hírneve lett a jógának. Pedig az én ismeretségi körömben (teljesen hétköznapi körökről beszélek, nem spiricuccról) is mindenki megkettyint mindenkit, akit csak tud, ahol éri. Volt szeretőm, akinek katolikus pap a nagyapja, gyermekkoromban mindannyian tudtuk, ki a szomszéd falu protestáns papjának a szeretője (hogy most csak a vallási köröket említsem), minduntalan jönnek a hírek a kollégiumok "gyermekszerető" tanárairól szerte a nagyvilágból. A főnökök nagyon szeretik a titkárnőket, a titkárnők a sofőröket, a sofőrök mindenkit, a nagyfőnökök egymást, az alkalmazottak bárkit, stb, stb, stb. A rokonsági, politikai és művészszcénát nem is említem, mert tele velük a bulvár. Mindenki éhezik. Mindenki mohó. Médiamosott fejek aztán arra mutogatnak, akire nem kéne, azért aggódnak, amiről fingjuk sincs (ha lenne, tudnák, a szelek igenis fontosak, a legfontosabbak, de a nyugati kultúrában tilos az egészség, ezért szigorúan betiltották a fingást, böfögést, nincs, ahogy áramoljanak a jótékony, emésztést serkentő szelek, s mindenki vagy puffadt, vagy székrekedése van).

Büszkék vagyunk középkori gondolkodásunkra, mert végül is, ez az, ami maradt nekünk, amit a tradíció álszent árnyékában olyan bőszen őrzünk. Ha kinyitnánk kicsit középkor előtti szemünket, akkor talán látnánk, nem baj az, ha az igazi hagyományról, arról, hogy mit jelent tiszta szívből hinni Istenben, a létben, mit jelent igazából lenni is, nem csak vegetálni, mit jelent elindulni az önismeret útján, minden misztika egyformán beszél, más-más terminológiával, mint például életfa/csakrarendszer. S miért lenne baj az, ha valaki több nyelvet beszél? Ez csak azt zavarhatja, aki még a saját, édes anyanyelvét sem bírja.

jóga, családállítás, Erdély, tudatosság, hagyomány, közösség

© Gergely Edó

2016. augusztus 17., szerda

Kései plüss mese

Valószínűleg elromolhatott a gyár ablakán a redőny, mert egy pici rés támadt rajta, ezen a résen pedig belopakodott egy holdsugár, kúszott, kúszott, egészen addig, míg pár pici, lila, puha lábujjhoz nem ért. Felült rájuk, s szétterpeszkedett. A plüss csiklandozásra ébredt. Kinyitotta a szemét, s lám, ott virítottak előtte saját lábujjai, rajtuk a fickándozó holdsugárral. Körülnézett. A plüssjáték gyárban csend volt, és az ő lábujjai kivételével sötét. A polcokon több száz plüss sorakozott, mind testvérei, mind egyazon nap szülöttei. Mindannyian csendben aludtak, egy pissz sem volt. A plüssjáték megtáncoltatta a lábujjait a holdfényben. - Jaj, ne, még leesek, s a végén holdkoros fény leszek, vihorászott a holdfény, s azzal jól bele is csimpaszkodott a lila puhaságokba. A plüss hallgatott. Nem tudta, hogy tud beszélni, így eszébe sem jutott megszólalni. De a holdsugár folytatta. - Holnap mindannyiatokat dobozokba raknak és elvisznek a játékboltokba, ahol majd a szülők megvesznek a gyerekeiknek. Egy darabig játszanak veletek, aztán eldobnak. Mindig ezt csinálják. De az első napok nagyon vagányak, tette hozzá bátorítóan, amikor egy sötét árnyat látott megjelenni a plüss szemében. Engem bizony ne dobjon el senki, gondolta a plüss, azzal leugrott a polcról, s a holdsugár fényét követve megtalálta a redőnyön a rést. 
Nyáron nem csukták be a gyár ablakát, csak a redőnyt eresztették le, így a plüss egy-kettőre az utcán találta magát. Csendben mocorgott a város is. Lassú, tipegő léptekkel elindult a kis szökevény. Ám alighogy elindult, egy kanálisból hirtelen előugrott két patkány, egyikük megragadta az egyik karját, a másikuk a másikat, és rángatni kezdték kétfele, miközben rikácsolva kiabálták: - Én láttam meg előbb, az én új párnám lesz! - Nem, mert én láttam meg előbb! S különben is, az én kedvenc színem a kék! Ugyanis a plüssnek csak a keze, lába lila, a testét finom, világoskék szőr borítja. Ahogy így civakodtak, kicsúszott kezükből a zsákmányuk, és megtépászott bundájában begurult egy kocsi alá. Ott éppen egy macska laput, aki a civakodást figyelte. Két patkányt azért még ő sem mert megtámadni, de azért megörült a plüssnek. Jó lesz a kiscicáimnak játékszernek, gondolta, s azzal a szájába kapva elindult hazafele. Igen ám, de útközeben nyomába iramodott egy kóbor kutya, s nagy igyekezetében kiejtette a szájából friss szerzeményét. A plüss bánatosan, fáradtan bandukolt a falak árnyékában. Minden kapualjból mérges kutyák ugatták meg, minden utcasarkon valamilyen veszély leselkedett rá. Egy ház előtt ácsorgott tanácstalanul, amikor hirtelen fékezett egy autó, jól be is fröcskölte őt sárral. Egy család érkezett haza az éjszaka közepén. Amikor az apuka az ölébe vette alvó kislányát, a plüss észrevette, hogy a kislány egy ugyanolyan plüsst szorongat a mellkasán, mint amilyen ő is volt, amikor útnak indult. Lám, őt sem dobják el, gondolta. A kislány egy pillanatra kinyitotta a szemét, ránézett az ölében kuksoló kis plüssre, egy fényeset mosolygott, majd visszaaludt. Hm, egy ilyen mosolyért érdemes kockáztani, gondolta a Plüss. Azzal elindult visszfelé. Már nem félt a mérges kutyáktól, ha macskát látott behúzódott az árnyékba, a csatornafedőket pedig messziről elkerülte. Már tudott vigyázni magára. Szerencsésen visszaért a gyárhoz, bemászott a redőny résén, s mint aki jól végezte dolgát, felült a polcra. 
Reggel a munkások, amikor a plüssöket dobozokba pakolták, el nem tudták képzelni, hogy az egyikkel, egyetlen eggyel mi a csoda történhetet? Piszkos volt, szőrcsomói sárosan tapadtak össze, még egy kicsit meg is volt tépázva. Gyorsan megmosták és eligazították a szőrét, majd őt egy olyan dobozba tették, amit egy nem kifejezetten játékot, hanem mindenfélét árusító boltba küldtek. Oda jó lesz, gondolták, ott talán nem veszik észre a különbséget. A Plüss úgy is nézett ki, mint a többi. Mégis, egy kisfiú, aki az anyukájával csak papírzsebkendőt venni ment, nem bírt mozdulni előle. - Nem, nem és nem, hajtogatta az anyukája. - Nem veszem meg. Most vegyek neked plüsst, amikor végre kinőtted őket? Amikor végre lejárt ez a korszakod és sikerült elajándékozni majdnem valamennyit? - De anya! Nézd, hogy néz! Egyszerűen nem tudom itthagyni! Úgy néz, hogy nem tudom itthagyni. Inkább itt maradok estig a boltban, s aztán reggelig és örökre, de nem hagyhatom itt. Kéri, hogy vigyem haza. Nézd meg te is. Nézz a szemébe! felelte a kisfiú valami olyan eltökéltséggel, amivel még soha nem kért játékot. Tudta, a játékvásárlásnak megvan a maga ideje, és ez nem az volt. De valóban, amikor az anyuka a Plüss szemébe nézett, csodálkozva látta, hogy, bár látszólag pont olyan, mint a többi, mégis, van a tekintetében valami, amitől ő, csakis ő, más. - Jó, egyezett bele végül, - őt most hazavisszük, de csak őt, és aztán nekem nehogy ne játssz vele pár nap múlva! De kár volt aggódni, mert a Plüss azóta is együtt eszik, alszik, utazik, játszik, együtt él a kisfiúval nap mint nap. Még iskolába is jár néha. S minden plüsst, akivel csak találkozik, arra bátorít, hogy érdemes kockáztatni, akár többször is, mert ő is kockáztatott, először, amikor kiszökött a gyárból, s utána, amikor vissza. Ettől a kalandtól lett más, mint a többi, ezért választotta pont őt a kisfiú. Még nevet is adott neki. Hogy mit? Majd kérdezd meg a kisfiútól, ha meglátod őket az utcán, mert nekem éppen most nem jut az eszembe. Jó ismerkedést!

mese, gyermek, Gergely Edó, játék,
© Gergely Edó

2016. augusztus 13., szombat

Boldogságburok

Pár szó a Wilfried Nelles idei, nemzetközi családállítás és LIP nyári akadémiáján megéltekről
Peruból egyenesen Németországba érkeztem, Wilfried Nelles második nemzetközi családállítás nyári akadémiájára. Boldogságburokban értem oda. Mindenkinek dicsekedtem új ruhámmal, lám, milyen jól vagyok, semmi gondom, témám, nyaralok, tádámm. Aztán történt valami, s pukk, egy láthatatlan tű kipukkasztotta boldogságburkom. Lassan hozzámért a szomorúság barna bársonya, a fájdalom szívnyitogató szikéje, a kétség és tehetetlenség sava és megérkeztem oda, ahol az élet mindenséges, teljes. Megérkeztem a bennem lévő gyilkos és sötét erőkhöz is, s a sok sziporka után még jól is esett megpihenni árnyékom hűvösében. Megérkeztem emberi önmagamhoz. Ismét sérülékenyen, ismét fogékonyan arra, ami van. Így érkeztem meg lassan a szeminárium közepe fele, pár nap után, az idei szemináriumra. Rá kellett ébrednem, a boldogságburok is pont úgy burok, mint a szomorúságburok. Egyik sem enged igazán kapcsolódni, hiszen a fókusz vagy az ön-teltségen, vagy az önsajnálaton van. Mindkettő véd attól, hogy eleven légy, és azt a látszatot kelti, hogy megúszhatod az életet.

Amikor igazán megérkeztem, már nem hasonlítgattam az idei tábort a tavalyihoz, a tanárokat sem mértem tavalyi önmagukhoz, s saját "fejlődésem" ívét sem. Elkezdtem kapcsolódni a többiekhez és saját akkori és ottani magamhoz. Utolsó előtti este, amikor Nelles egy nővel beszélt egy témáról, keserves sírásra fakadtam, mert váratlanul telibe találta egy igen fájdalmas témámat, amivel gyakran szoktam viccelődni, s mivel elviccelem, azt hittem, súlyát és jelentőségét vesztette. Elsirattam összes vágyott gyermekem, a vágyott babákat, a vágyam, hogy többszörösen anya legyek. Aztán másnap reggel, amikor már nem is gondoltam, hogy sorra kerülök, hiszen a bőven ötven résztvevő közül nagyjából a felével volt lehetőség saját témán dolgozni, Nelles állított nekem. Azt hittem, egy LIP-em (Life Integration Process) lesz vele. Tavaly a fia, Malte vezette a LIP-em, reméltem, idén vele is lehetőségem lesz. Legnagyobb meglepetésemre állítást vezetett. Olyan sajátosan minimalistán. Semmi dráma, kutakodás a múltban, semmi szándéka annak, hogy megváltoztassa a múltat, hogy retusálja, hogy okosabbnak gondolja magát az Életnél. Egyszerűen csak ránéztünk arra, ami van. S ami van, mindig más, mint amit remélünk. Mert az élet soha nem azt adja, amit akarunk, hanem, amire szükségünk van. És az állítás sem kívánságműsor. Ezért félnek sokan az állítástól, mert azt mutatja meg, amit a lelke mélyén mindenki tud, de amit, míg állításban egyértelműen meg nem mutatkozik, még próbálhat rejtegetni, próbálhatja áltatni magát s reménykedni abban a másban. De az igazi életerő és elevenség csak abból fakadhat, ami van, nem harcból a múlttal, s nem egy remélt jövő pingálgatásából.

Ma román nyelvű állításokat vezettem. Örömmel töltött el, hogy nem csak én, a többiek is érzékelték bennem a változást. Hogy én is haladok az élettel és az állítás fejlődésével. Hogy nem csinálok módszert belőle, halott szerkezetet, hanem együtt változom vele, emberként és állításvezetőként is. S ha az Isten is és az életem is úgy akarja, akkor még sok változásban, kalandban lehet részem, emberként is, és állításvezetőként is.

utazás, Peru, tudatosság, családállítás, életmód tanácsadás, Gandhi Spiritual Center,




© Gergely Edó

Cand bunul Dumnezeu te ingenunchiaza

Azi am scris cuiva, ca am invatat smerenie. Enter. Tarziu. Pentru ca mi-am dat seama, ca am mintit. Ceva asemanator da, am invatat, dar acela inca nu e smerenie. Pe urma am alergat asa, foartemandra si portocalie la coafor, sa ma scape de maturi. A pornit ploaia. Pe trotuar trei tineri, ma dau in foartemandretea mea mai spre perete, ma impiedic de o bucata de teava care iese din beton, si cad pe genunchi, ca lumea, ca o lume supermandra, portocalie. Trantesc palma stanga, genunchiul drep, de dragul echilibrului. Tinerii imediat, vai, te-ai lovit, o fata dintre ei, pai cam da, stau in jurul meu, ar dori, sa ma ajute, dar deja stau in picioare, ametita, si ii zic, stati linistiti, ca m-am lovit eu deja de cateva ori in viata asta, chiar si mai rau. Merg mai departe, deasupra cerul rupt, pe genunchi pielea, la fel si pe obraji, de rusine. Deodata ma apuca rasul. Curge totul, ploaia, haina de pe mine, sangele, dau eu merg nezdruncinata la coafor. Insistenta. Nu ma dau de batut. Fata din mine de altadata, cea de douazeci de ani isi casca ochii, acesta deja ii e prea mult, de neinteles, cine e femeia aceasta? Cine e femeia aceasta, ma intreb si eu, dar prea mult nu pot sa imi casc ochii, ca am si ajuns la coafor. Carmen imi da un pansament imbibat cu ceva marou, il lipesc de rana. Fac grimase in timp ce ma tunde, ca rana ma doare. In copilarie cam tot timpul aratam asa. In drum spre casa rad de privirea nedumerita a trecatorilor, cand li se aluneca privirea la genunchii mei. La piata doua suflete pierdute in bere imi vorbesc, va cade pansamentul, domnisoara! Dau din mana, lasa sa cada. Se uita la mine. Si eu ma uit la ei. In acest lasa sa cada ne intalnim. In acesta suntem identici, ei si eu. Astfel devin accesibila, prin rana prin care, ba inauntru, ba afara se plimba lumina.

Gandhi Spiritual Center, coaching, life coaching, constienta,


© Gergely Edó

Amikor letérgyeltet a Jóisten

Ma azt írtam valakinek, hogy alázatot tanultam. Enter. Keső. Mert rájöttem, hazudtam. Valami hasonlót igen, de az még nem alázat. Aztán nagybüszke narancssárgán elloholtam a fodrászhoz, szedje le a seprűimet. Eleredt az eső. Szembejöttek hárman fiatalok, a fal mellé húzódtam, úgy, nagybüszkén,hogy egy járdából kiálló csőben megbotoljak s úgy térdre essek, mint a pinty, mint egy narancssárga pinty. Bal tenyér, jobb térd becsapódás, az egyensúly kedvéért. A fiatalok rögtön, megütötted magad, egyikük, hát meg hát, körülállnak, segítenének, de én már talpon vagyok, kóvályog a fejem, s mondom nekik, ne aggódjatok, ütöttem én már meg magam jópárszor az életben sokkal jobban is. Megyek tovább, szakad az eső, a térdemen a bőr, s a pofám a szégyentől. Aztán elfog egy kacagógörcs. Csurog minden, az eső, a ruhám, a vér, de én rendületlenül megyek a fodrászhoz. Kitartóan. Nem adom fel. Egykori húszéves önmagam csak bámul, ez neki már sok, ezt nem érti, ki ez a nő? Ki ez a nő, bámulok én is önmagamra. De a nagy bámészkodásra már ott is vagyok, Carmen ad valami barna lével átitatott gézt, rányomom. Nagyokat fintorgok, miközben vágja a hajam, mert a seb hasogat. Gyermekkoromban feszt így néztem ki. Hazafelé aztán jókat kacagok. Gyöngyörű hajjal lobogok s nagyokat derülök a térdem láttán zavartan rámnéző, szembejövő arcokon. A piacnál aztán két sörös, kóbor lélek megszólít. Esik le a kötése, kisasszony! Legyintek, ott hadd essék. Néznek. Visszanézek. Ebben az ott hadd essékben találkozunk. Ebben vagyunk egyformák, ők és én. Itt válok megszólíthatóvá, a sebben, ahol ki-be megy a fény.

életmód tanácsadás, utazás, tudatosság, Gandhi Spiritual Center,

© Gergely Edó

2016. június 14., kedd

Freelancing, Free-falling, Free Flying


Being present to each other here and now, with all of our depths and heights, only a few of as are willing to give a try.

It’s exactly one year since I stopped working for Oracle, the company that provided me the monthly financial security for a good 10 years. What I am doing nowadays, a lot of people do not understand it, or underestimate it. I’ve heard an acquaintance asking someone about the yoga classes led by me, and the answer was: Edó-sort-of-yoga


I am not, and never was a person who is hiding behind his or her credentials or degrees. None of these would make any sense if I had not integrated the teachings. I would only mislead people. But on my workshops I often make reference to my teachers, If anyone has ears to hear, they do hear it. It is difficult to see the change, the value in our neighbors, acquaintances, family members. Usually these people are serving as the best meal to our mind that adores to classify, to label. If someone unknown to us who speaks a different language, who practices that dubious yoga, but his CV is beautifully embroidered with spirituality, with life coaching experience, we instantly lend his or her exoticness our trust. But being present to each other here and now, with all of our depths and heights, only a few of as are willing to give a try. Are you with us?

Still, if we lived fully, being present with all of our hearts, we simply can not resist this: the energy of the heart moves everything that lies deeply and what dwells on the surface is only a show, a cinema, arrangement, decoration. The brave ones live to the fullest, the cowards ere staring. Those who have courage live with whom they live, with what they integrate, with what they learned to use. They act, they are doing. Doing asks for decisions. Decisions mean bearing responsibilities for the consequences. Acting means risking: I risk everything I had, everything that existed till this point for something I do not know how is going to end. There is absolutely no guarantee that I will succeed.

And the questions such as “Can you make a living from yoga/constellations/ life coaching/essential oils/whatever you are doing?” started to drop away. Slowly it became more and more obvious that yes, I could make a living out of all of these, because I simply did not starve to death.

In order to assume the risk of this change, of this leap of faith I needed everything from my past. I needed so many: I do not fear the ministerial velvet chair the way I am not afraid of the toilet cleaning brush. I needed to know that if one step or choice of mine received no support from life, I still can be everything that my talents make me capable of. I needed that basic belief and experience that I can always make it, because the opportunities are endless. I needed the primordial faith that Life keeps me safe and takes care of me in its own way that suits me the best, offering me exactly what I need (and not what I thoroughly and exhaustively have been planning to achieve), no more, no less.

On the core level of everything that happens in me I discover the same inner impulse: gradually becoming identical with the divine soul that dwells in me. Integrating life fully, as it is. Life exists, without premonitions and signs. We need to clean everything that is in excess so that we can see why we are here, what is the purpose of our existence. This means continuous risk taking. I can not know for sure if people still come to me, if they still read the books I wrote, if they still want what I am, what I can offer. So I have to accept in every blink that it really could happen people would not want what I offer to them any more. There is a chance that what I say, what I do will alienate those who are close to me now, those who by seeking for help actually are helping me in my development, in my work. But there is no turning back. I can not pretend any more, there is no as if, when my whole existence lives something else fully. I can not utter half words, half truths, I can not interrupt my own gestures. I can not go back behind the games of diplomacy, behind the masks of learnt behaving. Or at least not consciously. I am left with freelancing, free-falling, free flying. with the risk that I might fail, I might fall, I might sink. With the risk that I can remain alone in every single minute but not lonely, because Life holds me as long as it wants me.

One can feel horrifying fear only out of the ego. The spirit is simple, eternal, bright. I did experience it. It is such a bright light, so obvious, without any firework or hype, so simple that it can even seem to be unimportant compared to these. Still, it’s the only thing that is really valuable, the only one thing that can shine a meaning on my whole existence here.

© Gergely Edó

Translated from Hungarian by Júlia Andorkó

2016. június 13., hétfő

Egy köszöntésnyi távolságból a közelségig

Pár napja megkérdezték tőlem, milyen volt szülőfalumban felnőni. Én csak ezt tudom, feleltem, mivel nem tudhatom, milyen lett volna máshol nőni fel. De talán ennek a környezetnek, ahol minden felnőtt ember ismerte egymást, a csemetéket pedig vonásaik alapján gyorsan beazonosították, köszönhetem, hogy számomra a másik ember, még akkor is, ha én nem ismerem őt, nem veszélyes idegent, ellenséget jelentett és jelent, hanem valakit, akinek köszönni kell, aki útbaigazítást adhat, segítséget nyújthat. Ezzel a bizalommal indulok mindannyiszor útnak. Mivel nincs autóm, még mindig gyakran utazom vonattal, busszal, stoppal, néha repülővel. Mindegyik esetben jól fog, ha a kommunikáció gördülékenyen megy s nem kapok szívbajt attól, ha meg kell szólítanom valakit. Hogy nem vertek-e át, csaptak-e be, adtak-e téves információt, utasították-e vissza segítségkérésemet jártomban-keltemben? Dehogynem. Előfordult. De nem ez a jellemző. A jellemző a jószándék, főleg, ha én is jó szándékkal közeledem. Negatív tapasztalataim árnyalttá teszik a világ képét, ami nem csöpög állandóan a túlcsorduló kedvességtől, hanem olyan mindenséges, finomvegyes, tarka-barka, s így minden megszólítás, találkozás magában rejti az újdonság és a váratlan kivirágzásának lehetőségét. Említettem pár sorral feljebb, hogy az idegen az, akinek köszönni kell. Egy picikét még visszatérek a köszönéshez, mert a kapuk valóban akkor nyílnak, ha elhangzik a mesei formula, az Adjon Isten szerencsés jó estét, lelkem öreganyám! vagy az Adjon isten jó estét, öregapám! - az illedelmes köszöntés. Milyen kapuk? A másik ember szívét, világát nyitó kapuk, a mindenség kapuja. Ha követelőzve, a nekünk minden jár! belső magatartással rontunk neki a másiknak, bárkinek, akkor is vesztesekké válunk, ha látszólag elértük a célunkat. Mert a mi szívünk hideg, kemény és zárt marad, mint a jégréteggel borított kő.
Cimbora, utazás, Erdély, család, közösség,
Megjelent a májusi Cimborában.

2016. június 1., szerda

Akinek van bátorsága, él, akinek nincs, mozizik

Ma egy éve annak, hogy többé nem dolgozom az Oraclenál, ami bő tíz évig szolgáltatta a havi, anyagi biztonságot. Azt, amit én csinálok most, sokan nem értik, nem értékelik. Hallottam már ilyet, hogy hozzám járó hívta közös ismerősünket jógázni, amire a válasza az volt, "Edó-féle jógára"? Nem szoktam sem a mestereimet sem a diplomáimat magam előtt tólni. Mi értelme is lenne bármelyiknek, ha nem integrálnám a tanításokat? Csak félrevezetném az embereket. Viszont a foglalkozásaimon gyakran hivatkozom rájuk, akinek füle van hozzá, hallja. Nehezünkre esik az ismerősben, a szomszédban, a családtagban meglátni a változást, az értéket. Hiszen ő szolgáltatja skatulyázáshoz szokott elménknek a legjobb eledelt. Ha máshonnan jön, aki ugyanazt gyakorolja, más nyelven beszél, és még a spiri vagy tanácsadó CV-je és szépen ki van hímezve, egyből megelőlegezzük őegzótikusságának a bizalmat. De itt helyben jelen lenni egymásnak, minden mélységünkkel és magasságunkkal együtt, kevesen merjük, kevesen éljük.

Mégis, ha teljes szívvel vagyunk jelen, egy idő után ennek lehetetlen ellenállni. A szív energiája mozgat mindent, ami a mélyben zajlik, a felszínen csak a berendezés, a cirkusz, a mozi. Akinek van bátorsága, él, akinek nincs, mozizik. Akinek van bátorsága, él, azzal, akivel, azzal, amivel. Cselekszik. A cselekvés döntéseket kér. A döntésekért kell vállalnunk a felelősséget. A következményeket el kell viselnünk. A cselekvés kockázatot jelent. Kockáztatom mindazt, ami addig volt, valamiért, ami rám nézve nem tudom, hogyan fog elsülni. Az égvilágon semmi garancia rá, hogy bejönnek a számításaim. A kérdések, "És a jógából/ családállításból/ életvezetési tanácsadásból / olajozásból/ abból, amit te csinálsz" meg lehet élni? egy idő után elmaradoztak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy igen, mert még sehogyan sem sikerült éhen halnom. Ahhoz, hogy vállaljam ennek a szabadrepülésnek a kockázatát, kellett a múltam minden egyes téglája. Kellett az, hogy már ugyanúgy nem félek a minisztériumi foteltől, mint ahogy a vécepucoló kefétől sem, kellett az, hogy tapasztalatból tudjam, ha ez a lépésem nincs megtámogatva és visszaigazolva az élet által, attól még bármikor lehet belőlem bármi, amire képes vagyok. Kellett az az alapérzés, hogy megélek a jég hátán is, mert a lehetőségek száma korlátlan. Kellett az ősbizalom, hogy az Élet megtart engem és gondoskodik rólam, a maga módján, a számomra legmegfelelőbb módon, pontosan azt nyújtva mindig, amire szükségem van (és nem azt, amit olyan jól kitervelek magamnak).

Mindenben, ami bennem történik, ugyanazt a belső impulzust találom, mindinkább azonossá válni a bennem lévő isteni lélekkel. Egyszerre integrálni az életet úgy, ahogy van, "Az élet van, előjelek nélkül" mantra segítségével, és lecsupaszítani minden fölösleget, hogy az tudjon megmutatkozni, amiért itt vagyok. Ez folytonos kockázatvállalást jelent. Nem tudhatom, fognak-e még járni hozzám emberek, nem tudhatom, fognak-e még olvasni, nem tudhatom, kell-e még az, aki én vagyok, amit magamból, magamként adni tudok. Így minden pillanatban vállalnom kell azt, hogy lehet, hogy nem kell. Lehet, hogy az, amit kimondok, amit csinálok, el fogja távolítani azokat, akik most közel vannak, és akik hozzám fordulva engem segítenek az én fejlődésemben és megélhetésemben. De nincs visszaút. Nem tehetek úgy, mintha, ha közben teljes lényemmel teljesen. Nem mondhatok ki fél szavakat, fél igazságokat, nem szakíthatom félbe a gesztusaimat. Nem visszakozhatok a diplomácia játszmái közé, a viselkedés álcái mögé. Legalábbis tudatosan nem. Marad a szabad úszás és a szabad repülés. Azzal a kockázattal, hogy lezuhanok, elmerülök. Azzal a kockázattal, hogy minden pillanatban egyedül maradhatok, de magamra soha, mert az Élet tart engem, addig, ameddig.

Igazán rettegni csak egóból lehet. A lélek egyszerű, tiszta, örök. Tapasztalatom van róla. Olyan tiszta fény, olyan kézenfekvő, annyira nem tűzijáték és fesztivál és csinnadratta, hogy ezek mellett egészen jelentéktelennek tűnik. Mégis az egyetlen, amiért érdemes, az egyetlen, aminek fényében egész létezésemnek értelme van.

arhetípusok, doTERRA illóolajok, Gandhi Spiritual Center, írások, jóga, life coaching, tudatosság
fotó: zsolt.ro
© Gergely Edó