2015. szeptember 1., kedd

Vegyétek, és egyétek... avagy hogy is vagyunk ezzel mi, a jézusi európaiak?

Tizenhat éves koromtól kezdve négy nyáron dolgoztam Magyarországon pár heteket cigányokkal, szellemi vagy fizikai fogyatékosokkal, a társadalom szélére csúszott alkoholistákkal, szegény, végüket járó rákbetegekkel egy kisgazda tanyáján. Reggel 5-kor keltem, 6-tók kint dolgoztunk a tűző napon, néha csak este tízig, de olyan is volt, hogy éjfélig, mert hajnalban a Lehel piacon kellett lennie a friss uborkának, vagy hajnali háromkor keltünk, mert reggel a piacon kellett lennie a friss csemege kukoricának, ami, amúgy is, hajnalban törik a legjobban. Meggyőződésem, hogy senki kenyerét nem vettem el, mert alig akadt, aki ezt a munkát el akarja végezni. Ettől függetlenül, volt, aki úgy nézett rám, mintha elvenném a kenyerét.

Voltam Finnországban bébiszitter név alatt házvezetőnő, de a budipucolás is az én tisztem volt. No meg a minden keddi négy órányi vasalás. Annyi férfiinget és ágyneműt kevesen vasaltak életükben, mint én két év alatt. Ugyancsak ott voltam segédtanító is semmi pénzért, ott sem dobálóznak a tanűgyis fizetésemelésekkel. Asperger-szindrómás gyermek mellé vettek fel, nagyon hamar mindenessé váltam, a végén a finn tancit helyettesítettem az összevont osztályban, első-másodikosokkal, ugyanis a tanci folyton gyűlésezett. Meggyőződésem, hogy senki kenyerét nem vettem el, mert alig akadt, aki ezeket a munkákat el akarta volna végezni. Ettől függetlenül, volt, aki úgy nézett rám, mintha elvenném a kenyerét.

Dolgoztam tíz évig egy multinál. Amikor megnyílt a bukaresti központ, a különféle országbeli kollegák hisztirohamot kaptak és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy akadályozzák a munkánkat, mivel szerintük mi elvettük a kenyerüket. Aztán láthattuk, legtöbbükkel rövid ideig voltunk virtuális kollegák, önszántukból elmentek. Ehették nyugodtan a kenyerüket.

Találkoztam egy máltai férfival, aki szerelemből nősült, így kötött ki egy másik országban, a felesége országában. Hajógyári munkás lett, mivel a nyelvet nem beszélte. Pillanatok alatt elkészítette az aktuális sorozatdarabot, amit a csoportvezető egy darabig tűrt, aztán megsemmisített és kezdhette elölről, mivelhogy nem veheti el egy máltai egy nyugati hajógyári munkás kenyerét.

Pár hétig ültem nagyon magas, minisztériummal fémjelezett székben. Úgy otthagytam, mint a pintty. Ki a francnak kell az a hatalmas kenyér, ha egyszer penészes. Rágja, aki szereti. Ettől függetlenül rövid kárrierem alatt is volt olyan megyei főtanfelügyelő, aki képes volt lejönni Bukarestbe csak azért, hogy megnézze, ki a franc "kaparintotta" el orra elől már megint A Széket! Aminek a segítségével többé nem kellett volna "keresenie a kiflicskéjét".

Tanítottam finnt az egyetemen, amikor még valóban jól tudtam finnül. Az első évfolyamot huszonhárman végezték el, közülük páran ma is ebből élnek. Amikor egy finnes ismerősöm meghallotta, hogy mit csinálok, rámförmedt, miért vágom magam alatt a fát, minél kevesebben tudnak finnül Bukarestben, annál nagyobb lesz a mi piaci értékünk. Azóta már rég nem ott és nem abból keresi a kenyerét, sőt, én sem. De nekem volt négy csodálatos bukaresti évem úgy, hogy még a sörözések ára is kijött az órabéremből.

Aki a leghangosabban jajong, mert mások elveszik a kenyerét, az az igazi "menekült". Aki otthon van önmagában, az Van.

(Hogy a keresztes háborúról ne is beszéljek, se a többi helyről, ahová betettük a lábunk, mi, a tisztes "kenyérkereső" polgárok.)

© Gergely Edó

2 megjegyzés: