2015. szeptember 15., kedd

Nyaralás a Változások országában

Merre jártál a vakációban? kérdi mögöttem a lépcsőn egy tanár a diáktól.
Törökországban, Görögországban, Hajdúszoboszlón...
Akkor te nem is voltál itthon.

Tudom, most van a mesélések ideje. Mindenki elmondja, hol járt, melyik tengerparton, milyen kalandparkban. Ahogy arra gondolok, hogy vajon Márkus most hogy érzi magát, kicsit megsajdul a szívem, mert, bár bízom benne, hogy az önértékelése rendben van, azért mégiscsak gyermek, mégiscsak ebben a világban, s magaból kiindulva tudom, nem mindig könnyű nem beleesni nyakig a kísértésbe és az irigységbe, s mások beszámolóit hallgatva nem bekapni a horgot, egy pillanat, vagy több pillanat erejéig lenullázva azt, ami igazán éltetett, a szomszéd zöldebb, ragasztott négylevelű heréjéért.

Vajon még emlékszik-e, s ha igen, el meri-e, tudja-e mondani, hogy idén nyáron Bugacon, ahová a nagynénje vitte el, tiszta egyedül, saját szíve bátoritására hagyatkozva legyőzte a lovaktól való félelmét és lovagolt, többször is. Hogy tüzet ugrott, hogy megmutatták a napnak, hogy felnőttekkel dobolt a sámándobján, hogy egész nap idegen helyen, idegen emberek, gyermekek között élvezte a szabadságot, hogy éjszaka jurtában aludt, s mire kinyögte, hogy hiányzik anya, már rég nem is hiányoztam, mert Fáradtságtündér és Álomtündér közösen elvitte összecsippentett pokrócában.

Vajon emlékszik-e még, hogy úsztunk a Drăgan-tóban, s bár hőguta volt, hogy még egy fürdőruha sem állt meg az emberen, a tó hűvös és mélységesen szakadékzöld. Vajon elhiszik-e neki, hogy több, mint egy hétig a homoki vipera északi országában sátoroztunk, és hogy az első nap után inkább úgy döntött, megtanul együtt élni a félelmével, és egyedül masírozgatott anyaszült meztelen a sásban, le a folyóhoz, Néra hívogató hullámaiba. Hogy pár nap után legyőzte félelmét a folyótól és úgy úszkált, mint valami halacska, hogy egy délután alatt gyalogolt húsz kilométert, és este azt mondta, fárasztó volt, de megérte, mert látott szalamandrát a szabadban, a saját élőhelyén. Hogy megtanult együtt utazni egy Buksikutyával, el a világ végéig és vissza. Hogy szerzett új, román, felnőtt barátokat és velük gyakorolta az egyik vakációs házi feladatát, a román nyelv tanulását.

Vajon emlékszik-e még, hogy nyári utazásaink során a kérdéseire gyakran volt az a válaszom, nem tudom, de megnézzük, megkeressük, megkérdezzük, megtaláljuk, megtudjuk, megéljük. Vajon elmondja-e, hogy félései és félelemlegyőzései közben mi is beszélünk neki arról, hogy mi mitől félünk, vagy irtózunk. Hogy látja, nekünk is gyakran nehéz a saját szüleinkkel együtt lenni, így talán ő is könnyebben viseli el azt, hogy van, amikor meg neki nehéz velünk együtt lennie.

Hogy látta közelről a betegséget, látta, amint a Halál kedves barátnőm ágyának fejénél áll, hogy gyöngéd és finom volt a barátnőm áttetszővé vált létében. Hogy látta közelről az Életet, amint plüssösdobozában megújult, négy kiscicát ajándékozva nekünk. Látta, a boldogság nem felhőtlen, mert bőrbetegségük lett, és kezelni kell őket. Látta az udvart, amit tündérkertté varázsolt a nagyapja, és látta nagyanyáit a szeretetnyelvükön beszélni, miközben dagasztották a kőttest.

Vajon el lehet-e mondani a félelmet, hogy apa elment valahová, és az örömet, hogy apa visszajött. A félelmet, hogy anya és apa már nem pár, s a megnyugvást, hogy barátok, és szeretetben dolgoznak tovább együtt. El lehet-e őszíntébben mondani, mint ahogy ő mondta, amikor végre találtunk olyan fogorvosnőt, akitől nem fél, aki majd el fogja tudni távolítani a táltosfogát, "Olyan boldog vagyok anya, és könnyű, mert nem félek! Tudod, a félelem már egy darabot kiharapott a szívemből, de most már kezdett visszanőni a helye". El lehet-e mondani tisztábban, mint ő mondta az elvonulás végén a visszajelző körben, "az első nap éreztem magam a legjobban, mert minden új volt, és én rájöttem, hogy a változás jó".

A változás jó, ezt az alapállást kívánom mindenkinek, aki most csak fél, vagy már retteg.





© Gergely Edó

2 megjegyzés:

  1. köszönöm szépen a cikket! sokszor én magam sem élek elég tudatosan, bedarál a társadalom, s nem a szívem követem, hanem beilleszkedni és megfelelni akarok - mikor ez nem is tesz boldoggá. utólag rájövök s korrigálom, megpróbálok jobban figyelni, a testemre, lelkemre, az életemre... de a cikket olvasva most úgy elöntötte a szívem a szeretet és a mély csodálat. annyira szép ahogy megéled az anyaságod, s hogy vannak emberek még ezen a Földön, akik nevelnek és élni tanítanak. nem is tudom valaha fel fogok-e nőni ehhez a feladathoz, - de mindenképp megpróbálom magamért és a születendő gyerkőce(i)mért. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Paula, szerintem nem kell erőlködni ezzel a felnővéssel, csak úgy, ahogyan az alma sem erőlködik, hogy beérjen. Ha éppen nincs fagy, se aszály, s a jég sem veri el, akkor finom, mézédes, vagy savanykás-édeskés lesz őszire, s mennyire szeretjük :D ölellek szeretettel, köszönöm a megjegyzésed.

      Törlés