2015. augusztus 18., kedd

Pár szómorzsa a digital-detox elvonulásunkról, avagy a viperák kettős arca

Elvonultunk egy bő hétre, nem remetének az erdőbe, hanem együtt lenni a magunk természetességével, természetességében egy erdő mellé, folyó partjára. Nem egy spirituális tradicíót követtünk, hanem egy impulzust, azt, hogy kikapcsoljuk az elektrónikai kapcsolattartó eszközeinket. Elvárásom nem volt az elvonulással kapcsolatban, elképzelésem azonban igen. Nem egy pontos, szigorú kereteket adó elképzelés, de mégiscsak elképzelés, mert, ha egyáltalán nincs elképzelés, akkor semmi nem mozdul. A tág térben, ahol nem lehet elmenekülni az első lájkba, az első felhívom anyucit reakcióba, bemozdult az élet, minden angyalával és démonjával együtt. Rögtön nem egy csoporttal kezdtem, hanem hárommal, aztán kettővel, aztán eggyel fejezük be. Öt éve még hagytam volna bedarálni a csoportot lenyűgözötten mások elméleti tudásától vagy egy másik erős, vezetői jelenléttől. Most kiálltam a csoporttért, egyértelmű és egyetlen vezetőjeként, és a csoport is kiállt értem, egyetlen és egyértelmű csoportként, így aztán a mellékcsoportok vagy lemorzsolódtak, vagy konfrontálódniuk kellett. Elképzelésemben a csak csupa jó szerepelt, az olajozott, gördülékeny együttlét és egy csodálatos csoporttinamika. Meg is volt a csodálatos, de sokkal mélyebben, megrendítőbben, mint ahogy azt bármelyikünk el tudta volna képzelni.

Reggelente a Nap egy miliméterrel picit odébb kelt fel, mi pedig előző napi önmagunkhoz képest jó pár méterrel odébb, így aztán minden napfelkelte nagyon más volt. Utána minden reggeli jóga is. Volt, hogy dinamikus volt, hogy, hogy nyújtózóbb, volt, hogy egy-egy szó, mondat, tekintet könnyet fakasztó, erősen rikató, később aztán, a nap vagy hét folyamán ezzel dolgoztunk a családállítással és a LIP-el. Ugyanilyenek voltak a beszélgetések is, spontánul alakultak, felszínre hozva olyan témákat, amik addig esetleg csak egy felhúzva tartott merev vállban mutatkoztak meg.

Mindannyian benne voltunk valamilyen folyamatban, és akarva-akaratlan, kellve-kelletlen tanultuk, ami elől ott és akkor nem lehetett elmenekülni. Én azt, hogy ki merjek állni az az éppen változó mellett, aki éppen most vagyok, és határozottan megvessem a küszöbön a lábam. Mihelyt kiállsz a porondra és megmutatod magad ellepnek azok, akik kifogásolják azt, amit csinálsz. Ellepnek azok, akik jobban tudják, mit hogyan kellene, akik tudják, hogy mi az elvonulás, mi a jóga, mi a spiritualitás, mi a családállítás, mi a beszélgetés, mi a teázás, mi az étkezés, mi a fürdés, mi a séta, mi a hallgatás, s ha már elvonulás, akkor ezt tudják a legjobban, hogy mi a hallgatás, órákat képesek erről beszélni. A mindentjobbantudók de semmit nem csinálók, semmit fel nem vállalók miatt nem mertem sokáig megmutatni magam. Maradtam emésztő frusztrációimmal és irigységeimmel. Aztán ez lassan megváltozott, megérkeztem azokhoz a mestereimhez, akik folyamatosan abban bátorítottak, amivé az elméleti tudás gyakorlatban alakít. És gyakorlatban az ember gyakran téved, a fájdalom pedig ledobja rólam a sok göncöt és maszkot, a fájdalom nem tűri meg a dogmát, a kőbe vésettet. A tévedés az élet maga, amire ha kissé távolabbról nézel rá, mélységes erőt mutat. Márkus a folyóparton mutatott egy kis növényt, ami egy nagyobbacska, tóparti kőbe eresztett gyökeret. Nézd anya, rossz helyre nőtt ez a kis növény, mondta. Nem mondhatod, hogy jó helyre, vagy rossz helyre, de azt láthatod, hogy az élet nem kiszámítható, hogy követi a maga törvényeit és impulzusait, hogy a gyenge legyőzi, átalakítja az erőset.

Sírtunk, kacagtunk, hallgattunk együtt, beszélgettünk együtt vagy egymás mellé, néztük az eget reggel, néztük az eget éjjel, fürödtünk a folyóban ruhában parádézva s fürödtünk a folyóban megrendítő meztelenségben. Ahogy egyre mélyebbre merültünk saját folyamatainkban, úgy változott a folyó és benne mi is. Sok mestert kaptunk, sok-sok tanítót. Tanított mindaz, ami kint és bent körülvett. Hordtunk mellkasunkra nehezedő árnyékköveket és kacagtunk utána gurgulázó felszabadultságban. Tanított Buksikutya és Márkusgyermek figyelemre, óvatosságra, megfontoltságra, kitartásra és alázatra. Emlékeztettek a kívülmaradók saját régebbi önmagunkra, amikor kirekesztettük magunkat az "én jobb vagyok mint ti" lelki dinamika során a csoportokból, tevékenységekből, s fájdalmunkban, hogy minket már megint kirekesztettek, nem láthattuk meg, hogy mi rekesztjük ki saját magunkat, mert nekünk semmi nem elég jó. Az élet se nem elég jó, se nem elég rossz, hanem olyan, amilyen. És benne mindenki olyan, amilyen, mindenkinek és mindennek létjogosultsága van, ami, aki egyszer létezik. Ezt semmiféle elmélet, dogma, vallás, hagyomány jogán nem lehet megkérdőjelezni, aki mégis ezt teszi, az előtt rögtön bezárulnak a szívek, mert a szív érzi, a ritmushoz kell a dobbanás, és kell a csend és mindez valaminek a része, ami az egyéni életnél nagyobb.

Az elképzelésekből és elvárásokból megérkeztünk a helyhez, ami élettelenül, elhagyatottan várt, és cselekvéseink által belaktuk, élettel, lélekkel töltöttük fel, elvenné varázsoltuk.  A cselekvő hősből megérkeztünk a nemcselekvőbe, aki lát, érez, befogad és könnyes mosolyának mély vizében átalakul.

Ha az utcán legközelebb összefutunk, ne csodálkozz, ha nem ismersz ránk, talán a folyamatosan nyíló életvirágunk az oka, talán nem, talán is-is ;)

Fotó: Alternativ Regina

© Gergely Edó

3 megjegyzés:

  1. Köszönöm szépen! Érdekes és hasznos volt nekem ez az írás.

    VálaszTörlés
  2. Leszögezem: imádlak olvasni. És gyakran lenyűgözöl a meglátásaiddal. De halkan megjegyeznék valamit én, a jobbantudó :D :D :D, így, magunk között 3:) : az összes jobbantudót csakis és kizárólag a Te bizonytalanságod szüli. Azért lepnek el (meg), hogy megerősítsenek :)))

    VálaszTörlés