2015. június 24., szerda

Mert a ragyogásból sosem elég

Budapesten nagyon sok a szép gyermek. Keresem a szép szülőket. Elidőzöm, szemlélődöm. Keveset találok. Olyan igazán ragyogót, annak a szép gyermeknek igazi szülőjét. Amivel találkozom, az a sok festék, a máz, az arcokba ivódott gond és örömtelenség, fásultság, kiábrándultság. 

És én most könnyen beszélek, mert a májusi finnországi kiruccanásomkor megvilágosodtam. Nem írom most le, miben és hogyan, de egyszer majd annak is eljön az ideje. De visszatekintve a nagyon tudó hajdani önmagamra, aki olyan nagyon tudta, hogy én hogyan és mitől lehetek és kell legyek boldog, s aztán hogy más hogyan és mitől, azt még jobban, kissé pironkodva megszületett bennem egy belátás: én ehhez az élethez nem vagyok elég okos. Bölccsé is csak válhatok - esetleg - ha élek. S ezt az élést semmi és senki mástól nem kezdhetem, csak önmagamtól. Csak a magam életét élhetem, annak örülhetek, s ha elmulasztom az örülést, akkor hiába kaptam meg ezt a nagyszerű lehetőséget, ezt a csuda ajándékot, az életem. 

És figyelni kezdtem a jelekre, vicces, abszurdnak tűnő jelek figyelmeztetnek, hogy előre elgondolt terveim helyett merre kellene mennem, s a szívdobbanásom rá a pecsét. Boldogan megyek az utcán, meszelem az eget színes ruháimban, részeg ember tisztelettel félreáll a járdán, nagy komolyan köszön nekem, somolyogva fogadom, tyű de szép maga, mondja somolyogva, nagy komolyan fogadom, hiszen csak a zöld ruhám öltöztet lombba, s őszülő hajam hajkurássza a szelet, semmi különleges, gondolhatnám, de tudom, igaza van, szép vagyok, mert szeretem a pillanatot, s a pillanatban a lelkem, ami ebben a testben lobog. Boldogan ülök a metrón, fehér buggyos nadrágomban, türkiz ruhámban, s bámul indiai anya és lánya, úgy bámulnak, hogy muszáj rájuk tekintenem, és kapok egy félénk, ám tiszta mosolyt. Visszamosolygok, és arra gondolok, hogy velem mindig ilyen csodák történnek a budapesti metrón. És ettől még jobban kell mosolyognom, s ruhámból mosolyog az ég is. A képzésen, ebédidőben két drága nővel csicsergek, az egyiktől szilárdságot, határozottságot tanulok, a másiktól harmóniák gyönyörű táncát. És ahogy meghozzák a kávét, felkiáltok, de hiszen én pont ilyen kávét akartam, ilyen finomat, habosat. S hagyom, hogy mindenemet átmossa a finomság. 

A testem, csontom, húsom, bőröm mindenféle jelét mutatja az idő múlásának, s mégis, rég nem voltam ilyen ragyogó, ilyen szép. Mert ismét kezdenek fészket rakni bennem az örömmadarak, s szárnysuhogásuk kisuhintja belőlem az áporodott félelmeket. Nézem a fiatal lányokat, ők még ragyognak, s bár úgy tűnik, tudatában vannak szépségüknek, mégsem ismerik még önnön szépségüket. Mert a szépségben nincs félelem a tökéletlenségtől, a szépség megengedő, tágas és hibáktól teljes. A pillanat sűrű szempillája Isten mindent látó szemén, mely minden pillantásával új világokat teremt.

© Gergely Edó

2 megjegyzés:

  1. Oh, hát nem, nem a fiatalok tüdökölnek hanem 40-45 közötti nõk. /b

    VálaszTörlés
  2. igen, hamarosan én is negyven leszek :DDDD

    VálaszTörlés