2015. május 8., péntek

Pontból mandala

És eszembe jut, az az éjszaka, amelyiknek estjén szakítottunk, ittuk a sört és szakítottunk és ittuk a sört, amíg már nem bírtuk tovább a szakítást, a sört még bírtuk volna, és hazavitt, éjjel az autóval, hogy hátha külön-külön jobban megy a szakítás, hogy neki hogy ment, nem tudom, de én csak bőgtem, és bőgtem, és bőgtem, reggelig, reggel aztán lezuhanyoztam és elmentem felvételizni, mert jó ideje nem tudtam, mit kezdeni magammal, és kitaláltam, hogy felvételizek a Helsinki egyetem bölcsész szakára, finn bölcsészkar külföldieknek, az jó lesz, meg is érkezett a testem, beült a padba, de a lelkem éppen dühödten próbálta széttépni  a kenderkötelet, mert akkor még nem tudtam, hogy a szakítás a szeretéssel kezdődik, nagy fájdalmamban ott harcoltam hát, teljesen belegabalyodva szívem gomolyájába, amikor ideadták a tételeket, tudtam is, meg nem is, de nem érdekelt, javasolták, mindenki írjon ceruzával, világéletemben utáltam ceruzával írni, azért is pixszel írtam, direkt, odajöttek hozzám, nézzem meg, mit csinálok, most már nem javasolták, megmondták, írjak ceruzával, mert nem fogom tudni kijavítani, ha nem, hát nem, írtam tovább, féloldalt balra felfeküdtem a padra, mindenki rendesen és szorgosan írt, én ímmel-ámmal, fejem a kinyújtott bal karomra hajtva, mérgesen néztek, tehetetlenül, odajött egy másik felügyelő is, írjak már ceruzával, nem írok, pixszel írok, és kész, és pont, pont vesszőcske, s bár felvettek, őhibájukból, rendszer és bürökrácia hibájukból mégsem, és akkor elfeketedett szívemben a világuk, mint a pix, amivel írtam, mert nem tudtam, hogy a sorsom csak így tudott két pontot tenni, ilyen eszközökkel, mert Az a szakítás csak az egyik szakítás volt, és utána kellett jöjjön egy másik, ahol lett egy pont, és pontot kellett tennem az emigrálás illúziójára, amitől már egy éve annyira szenvedtem, hogy minden reggel sírtam, és így érkezett meg a vessző, mert vesszőkből írja magát az élet, és a nagy Pontot senki nem tudja pontosan, sem azt, hogy mikor, sem azt, hogy mi, s bár a pixet nem lehetett kitörölni, az is elkopik, ahogy kezdtem tanulni a jelekből, úgy szelidült a fekete patakosan futó kékbe, és idén a budapesti könyvbemutatón már könnyedén mondtam, ki küldött oda engem, hát senki, akkor hogy merészeltem kritizálni őket, kritizálni azt, ami nekik jó, nekem nem jó, mintha meg akartam volna edósítani egy teljesen más kultúrát, népet, és amíg ezt be nem láttam, addig csak a harag volt bennem és a harc, de ez most már elmúlt, ez a fejezete az életemnek lezárult, mondtam eltökélt bölcsen, s ahogy nyilvánosan elhangzott ez a már-már megkövetés, rá pár napra várt a levél régi, ottani magyar barátaimtól hogy küldik a repülőjegyet, csak menjek, menjek a baráti hétvégére májusban, s eltökélt bölcsességem szeme láttára lassan lába nyúlt a lezárt fejezetet jelző pontnak, ismét vessző lett belőle, mert csak addig zárunk le és be, amíg harc van bennünk, mihelyt az ellenállás elismeréssé és hálává alakul, ismét csobogni kezd hozzánk az élet, s elkezdjük látni a formát, hogy a pont a szem, a pont a szem, a vessző az orr, lassan meglátjuk, hogy így rajzol minket az élet, néha nekilendült mozdulattal kanyarít rajtunk, máskor sok pontból és vesszőből lesz lassan vonal, s van, hogy néha minden összemaszatolódik egyetlen hatalmas fekete foltba, hogy aztán a fekete folt kellős közepéből kiindulva rajzolhassa meg belőlünk a mandalát, s szívünk közepéből felkacaghassunk az égre



© Gergely Edó

2 megjegyzés: