2015. május 20., szerda

Kőhegyek, bolygók, halottak, s tűzből forgószelekből kemencék

Furcsa volt Finnországban tűzből forgószél nyomaimmal találkoznom. Vagy legalább ennek a hírével. Sokszor összekeveredtek az emlékeim és az álmaim, nem tudtam, valóban velem történt-e meg, amire emlékszem, vagy valaki mással. Aztán ma ezt a nagyon tüzes, pusztító erejű női énem emlegettem egy beszélgetésben. Hogy én már nem akarok ilyen lenni. Mert azóta másabb távlatok nőttek körém. Megéltem, amikor ideje volt, de már nem kívánom. Most mást élek. És most nekem ez a más a fontos, az értékes. No de azoknak, akik a gyermekünk születése előtt még nem ismertek, elgondolkodtató lehet ez a pár sor, amire most akadtam a hordozón, valami fényképet bogarászni vettem elő. Mert most is itt van bennem ez a nő, nem hasadt le rólam, hanem integráltam, s ezt a tűzerőt most már alkotásra, a közösségi erők harmonizálására, a férfi és nő ismét egymás felé fordítására használom, többek között. És most már azt is belátom, hogy szerelembe akármikor eshet az ember, viceversa, az a legkönnyebb, az a legkevesebb, ahhoz nem kell ki tudja milyen tűz, de egy párkapcsolatot napi szinten működtetni, na, ahhoz már nem elég egy tűzből forgószél, ahhoz kell egy igazi kemence. És a sors egyik legérdekesebb fintora, számomra tanítása, hogy mindkét volt pasim, akiknek én is szívesen szültem volna egy rakás gyereket, rekordidő alatt lett hatgyerekes apuka. S mielőtt még jól felháborodhattam volna, ma valaki egy másik beszélgetésben azt mondta, ne búsulj, hogy nem neked lett az a rakás gyermek, lehet, hogy a meséid által így sokkal több gyermeknek teszel jót. Hát így állnak az élet szelei, tüzei, vizei és áldott földjei.

vasárnap, december 17, 2006
Kőhegyek, bolygók, halottak
Kőhegyeket mozdítok el helyükről, bolygókat lendítek ki pályájukról, halottakat támasztok fel. Kőhegy emberekben megmozdul valami, ha velem találkoznak, hidegen keringő bolygók kiszédülnek mozgásukból, önmagukat halottnak tartók élni akarnak. Még akkor is, ha fájok nekik. Ezért teremtettem, hogy megmozgassam körülöttem azokat, akik már elveszettnek hiszik életüket, akiknek magány a társuk. Én házasságot kötöttem a magánnyal, nem félek tőle, ismerem jól. Én, aki nem tudja számon tartani a barátait, akit ha egyszer látnak nem felejtenek el, akihez életért járnak az emberek, a magány felesége vagyok. Innen az erőm. Nincs hatalmasabb erő, mint a nem félés. Nincs hatalmasabb ellenség, mint a magánytól való félelem.
Egy seggel nem lehet két lovat megülni. Nekem legalábbis eddig nem sikerült. Nem tudtam önmagamhoz is és a férfimhoz is hű lenni. Vagy vagy. Amikor a férfihoz voltam hű, az álmaimhoz voltam hű, azokhoz az álmokoz, amelyekkel jövőmet a férfihoz kötöttem. Amikor önmagamhoz voltam hű tűzből forgószél voltam. Tűzből forgószél. Nem lehet nem belémszeretni. Szelem elkap, tűzem éget. Hibás vagyok én ezért? Hibás vagyok én önmagamhoz való hűségemért? Lehet engem vádolni amiatt, hogy tudva, hogy ilyenkor milyen erők szabadulnak fel belőlem, milyen mozgások indulnak meg körülöttem, mégsem fogom tartaléklángra a tüzem, mégse vagyok nem hű magamhoz? Mi a nagyobb vétek, ha úgy gondolom, hogy a hegy maradjon hegy és ne mozogjon, a bolygó keringjen a pályáján, a halott haljon és én csak fojtsam magam, azt, ami, aki vagyok, tápláljam, szítsam az álmom, ami nem vagyok vagy az a nagyobb vétek, ha magamat élem és hiszem, nem hiában vagyok ilyen, amilyen vagyok. Mégha látszólag katasztrófákat idézek is elő. Elmozdulnak a hegyek, kilengenek a bolygók, feltámadnak a halottak. Feje tetejére áll a világ. De a forgószél nem áll. A forgószél forog. Kikerülsz belőlem, az az érzésed, hogy áll a világ, hideg van. Gyűlőlsz talán. Minimum nem szeretsz. Fáj a mozdulatlanság, a hideg. De legalább tudod, hogy van más is, legalább tudod, hogy LEHET! Én ettől nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, csak vagyok. Nem azért vagyok ilyen, mert én akartam ezt.
Már kicsi koromtól tudtam, hogy én vagyok a legkisebbik királylány, akinek a legrendkivülibb sorsa lesz. Hogy nem arról fog szólni az életem, hogy férhez megyek, idejében, lesz egy rendes férjem, gyerekeket szülök, ledolgozom az életem, ha lehetséges egyazon munkahelyt, nyugdíjba megyek, tisztes öregkornak örvendek és el van putyukálva, halhatok meg, leróttam tartozásom az emberiségnek, a társadalomnak, biztos alapokat szolgáltatva nekik. Az utóbbi években azt hittem, hogy mégiscsak nekem is kiosztották ebből az életből az adagomat. Hogy az előbb felsoroltakban nekem is részem lesz és élek boldogan, míg meg nem halok. De nem lehetek boldog, ha nem vagyok magam. Ha magam vagyok sem vagyok boldog, nem könnyű tűzből forgószélnek lenni. Nagy árat fizetek érte. Azt, amit normális élet boldogságának hívnak.
Van, aki bolondnak tart, van aki bátornak, van aki gyönyörűnek, erősnek, furcsának. Egyszer valaki azt írta nekem, hogy egy nőnek nem előnyös az "n" nézőpont, hogy, amint József Attila is megírta, nem fog az ember egyszerre kint s bent egeret, de, mivel én nő vagyok, lehet, hogy nekem sikerül. Hát nem sikerül, az ember lányának sem sikerül, sőt, ha nagyon próbálkozik, ő maga kerül az egérfogóba. Éljek felelősségteljes életet, ne szertelenkedjek, szeleskedjek, tüzeskedjek, csücsüljek csak az egérfogóban s így tudhatom, hogy nem terhelik lelkiismeretemet váratlan kimozdulások. De honnan tudhatom, hogy épp ezek a kimozdulások mit indítanak el a világban és a folyamatok hol, hogyan érnek be? Honnan tudhatom, hogy nem pont azért kell-e pusztítanom, mozgásokat, változásokat elindítanom, hogy új élet fakadhasson? Hogy az élet éljen és ne senyvedjen.
Azt is írták rólam, hogy a hátuk közepére se kivánnak ilyen nőt, mint én. Én se kívánok ilyen nőt, mint én, azoknak a férfiaknak, akik a legkisebbik királyleány nővéreivel akarnak házasságot kötni, gyerekeket nemzeni, családokat alapítani, határokat szabni, felügyelni a határokat, fenntartani az életet az ő normális keretei közt. De azoknak kívánok ilyen nőt, mint én, akik megkövesedtek, akiket hozzákötöttek pályájukhoz és már megőrjítette őket a keringés, de egyedül nem képesek kioldozni magukat, akik kényelemből, gyávaságból, lustaságból elhitték magukról és elkönyvelték magukban, hogy ők már halottak. Amikor kikerülnek tűzből forgószelemből és úgy tűnik, hogy süket, hideg csendben ülnek máglyára küldenek engem és arra gondolnak, hogy bár csak meg se ismertek volna, hagytam volna mindent úgy, ahogy volt. De én remélem, hogy a csendet lassanként feloldják a hozzájuk érkező hangok, a hideget a hozzájuk lüktető meleg áramlatok és felfogják, hogy élnek.


Foto: Ruth Borgfjord Photographer

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése