2015. május 22., péntek

Lasă-ţi trecutul să îţi poartă de grijă

În copilărie credeam, că şoviniştii locuiesc în televizor şi sunt români. Sunt ei, acolo departe, care ne urâsc pe noi. În nici un caz nu prietenii români ai părinţilor mei, că doar cu ei ne iubim, şi încă foarte mult. Eram mândră, că sunt secuiancă, şi fericită, că astfel de oameni drăguţi ne sunt prieteni. Când am ajuns la liceu, la vârsta de paisprezece ani, am avut primul mare şoc în viaţa mea, am constatat cu nedumerire, că secuii, oamenii din propria mea răcădină, sunt şovini şi ei. Că vorbesc la fel de urât, ca ăia la televizor. Când am ajuns ca stundentă în Bucureşti, şi am întălnit câţiva care s-au legat de noi, că de ce vorbim maghiară, deja nici nu mai puneam pe suflet. Vă cunosc, ziceam în sinea mea, sunteţi peste tot, şi în neamul meu, şi în toate neamurile. Acolo însă a început să îmi fie ruşine de statutul meu de student, în baia din cămin tot timpul era o mizerie extraordinară. Degeaba făcea femeia de serviciu curăţenie ca într-o farmacie, după nici zece minute era iar o mizerie cumplită. Aha, ziceam eu. Noi suntem deci viitorii intelectuali, speranţa ţării. Halal speranţe, ziceam, şi încercam să evit discuţiile din care se putea înţelege, că sunt studentă. În Finlanda deja am ajuns nu doar intelectuală, dar şi comunistă pe deasupra. Eram din fostul bloc comunist, motiv pentru care unii se fereau de mine, nu cumva să se contamineze cu cine ştie ce idei, şi oricum eram ceva de temut, că doar eram descurcăreaţă, alţii mă slăveau, că simpatizau cu comuniştii. Că eu nu mă consideram comunistă... aia era problema mea. De căteva ori m-am simţit prost din cauza "trecutului meu comunist", după o vreme nici nu mai explicam. La fel cum în Ungaria nu mai explicam că sunt unguroaică, şi nu româncă. Nu mai explicam, ci lăsam sentimentele ciudate să treacă prin mine, îi observam, mai ales observam efectele, cum sentimentele devin puteri formatoare ale vieţii mele. Am ajuns la Cluj, înapoi în banca de student. De data aceasta ca doctorand, pentru că, degeaba aveam deja treizeci şi doi de ani, încă tot nu am descoperit, ce să fac cu/din viaţa mea. Am intrat în cercul acesta, în care imediat m-am simţit străină. Ştiam doar, că nu aici e locul meu, şi ştiau acesta şi profesorii şi colegii mei, văzând, că sunt de parcă am picat acolo de pe lună. După un an m-am şi lăsat de studii. Încă ceva vreme după aceea încă îmi era ruşine. Ce naiba căutam eu acolo, îmi puneam din când în când întrebarea, ce o-i fi aşteptat? Cu timpul au început să îmi apară cărţile cu poveşti şi nu mi-am mai pus asftel de întrebari. A rămas frământarea, că lucrez la Oracle, unde nici atâta habar n-aveam, dacă încercam să îmi văd rostul.

Dar cum viaţa ni se întămplă la unzi de înţelepiune mult mai largi, decât putem noi percepe, mi-a dat răspunsuri la toate sentimentele mele de ruşine. Am învăţat să apreciez rădăcinile mele, care sunt cum sunt, nici mai bune, nici mai rele ca rădăcinile celorlalţi, şi astfel am învăţat să apreciez şi rădăcinile celorlalţi. Am învăţat să apreciez trecutul tării şi a regiunii, din care vin, şi asftel să văd, fiecare ţară are trecutul lui, cu tot ce implică acesta. Am învăţat să apreciez studiile mele, anii petrecuţi în Bucureşti şi în Finlanda, care m-au ajutat să mă apuc de scris şi să pot publica, pe de o parte, şi să am un salariu, din care îmi pot permite pe urmă să urmez cursurile care chiar mă încântă şi mă aşez încet pe celălalt picior, cel cu yoga, coaching şi constelaţii familiale. De fapt chiar prin constelaţii familiale am înţeles, cât de important e să îmi multumesc trecutului tot ce mi-a dat, să integrez fiecare părticică a mea, oricât de ruşine mi-ar fi fost cândva de anumite lucruri. Şi dacă pot spune din suflet acest mulţumesc, atunci trecutul meu îmi poartă de grijă. Şi cum prezentul e un proces continuu între trecut şi viitor, nu numai că îmi poartă de grijă în prezent, dar mă şi îndrumă spre viitor. Primul pas e transformarea reproşurilor în recunoştinşă, iar al doilea pas transformarea întrebării de ce (tocmai eu, tocmai mie mi s-au întămplat toate acestea? în întreabrea ce posibilităţi îmi deschid toate acestea ce mi s-au întămplat?

Lupta cu ruşinea, cu trecutul nu ne centrează, ci ne risipeşte. Când nu mai e luptă, centrul se arată de la sine, şi toate ce ni s-au întămplat, încep să se aşeze în jurul acestui centru, ca elementele în jurul punctului din centrul unei mandale,  arătându-ne astfel forma vieţii noastre.

Capodopera.


Foto: Andrei Budescu
© Gergely Edó

2015. május 20., szerda

Kőhegyek, bolygók, halottak, s tűzből forgószelekből kemencék

Furcsa volt Finnországban tűzből forgószél nyomaimmal találkoznom. Vagy legalább ennek a hírével. Sokszor összekeveredtek az emlékeim és az álmaim, nem tudtam, valóban velem történt-e meg, amire emlékszem, vagy valaki mással. Aztán ma ezt a nagyon tüzes, pusztító erejű női énem emlegettem egy beszélgetésben. Hogy én már nem akarok ilyen lenni. Mert azóta másabb távlatok nőttek körém. Megéltem, amikor ideje volt, de már nem kívánom. Most mást élek. És most nekem ez a más a fontos, az értékes. No de azoknak, akik a gyermekünk születése előtt még nem ismertek, elgondolkodtató lehet ez a pár sor, amire most akadtam a hordozón, valami fényképet bogarászni vettem elő. Mert most is itt van bennem ez a nő, nem hasadt le rólam, hanem integráltam, s ezt a tűzerőt most már alkotásra, a közösségi erők harmonizálására, a férfi és nő ismét egymás felé fordítására használom, többek között. És most már azt is belátom, hogy szerelembe akármikor eshet az ember, viceversa, az a legkönnyebb, az a legkevesebb, ahhoz nem kell ki tudja milyen tűz, de egy párkapcsolatot napi szinten működtetni, na, ahhoz már nem elég egy tűzből forgószél, ahhoz kell egy igazi kemence. És a sors egyik legérdekesebb fintora, számomra tanítása, hogy mindkét volt pasim, akiknek én is szívesen szültem volna egy rakás gyereket, rekordidő alatt lett hatgyerekes apuka. S mielőtt még jól felháborodhattam volna, ma valaki egy másik beszélgetésben azt mondta, ne búsulj, hogy nem neked lett az a rakás gyermek, lehet, hogy a meséid által így sokkal több gyermeknek teszel jót. Hát így állnak az élet szelei, tüzei, vizei és áldott földjei.

vasárnap, december 17, 2006
Kőhegyek, bolygók, halottak
Kőhegyeket mozdítok el helyükről, bolygókat lendítek ki pályájukról, halottakat támasztok fel. Kőhegy emberekben megmozdul valami, ha velem találkoznak, hidegen keringő bolygók kiszédülnek mozgásukból, önmagukat halottnak tartók élni akarnak. Még akkor is, ha fájok nekik. Ezért teremtettem, hogy megmozgassam körülöttem azokat, akik már elveszettnek hiszik életüket, akiknek magány a társuk. Én házasságot kötöttem a magánnyal, nem félek tőle, ismerem jól. Én, aki nem tudja számon tartani a barátait, akit ha egyszer látnak nem felejtenek el, akihez életért járnak az emberek, a magány felesége vagyok. Innen az erőm. Nincs hatalmasabb erő, mint a nem félés. Nincs hatalmasabb ellenség, mint a magánytól való félelem.
Egy seggel nem lehet két lovat megülni. Nekem legalábbis eddig nem sikerült. Nem tudtam önmagamhoz is és a férfimhoz is hű lenni. Vagy vagy. Amikor a férfihoz voltam hű, az álmaimhoz voltam hű, azokhoz az álmokoz, amelyekkel jövőmet a férfihoz kötöttem. Amikor önmagamhoz voltam hű tűzből forgószél voltam. Tűzből forgószél. Nem lehet nem belémszeretni. Szelem elkap, tűzem éget. Hibás vagyok én ezért? Hibás vagyok én önmagamhoz való hűségemért? Lehet engem vádolni amiatt, hogy tudva, hogy ilyenkor milyen erők szabadulnak fel belőlem, milyen mozgások indulnak meg körülöttem, mégsem fogom tartaléklángra a tüzem, mégse vagyok nem hű magamhoz? Mi a nagyobb vétek, ha úgy gondolom, hogy a hegy maradjon hegy és ne mozogjon, a bolygó keringjen a pályáján, a halott haljon és én csak fojtsam magam, azt, ami, aki vagyok, tápláljam, szítsam az álmom, ami nem vagyok vagy az a nagyobb vétek, ha magamat élem és hiszem, nem hiában vagyok ilyen, amilyen vagyok. Mégha látszólag katasztrófákat idézek is elő. Elmozdulnak a hegyek, kilengenek a bolygók, feltámadnak a halottak. Feje tetejére áll a világ. De a forgószél nem áll. A forgószél forog. Kikerülsz belőlem, az az érzésed, hogy áll a világ, hideg van. Gyűlőlsz talán. Minimum nem szeretsz. Fáj a mozdulatlanság, a hideg. De legalább tudod, hogy van más is, legalább tudod, hogy LEHET! Én ettől nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, csak vagyok. Nem azért vagyok ilyen, mert én akartam ezt.
Már kicsi koromtól tudtam, hogy én vagyok a legkisebbik királylány, akinek a legrendkivülibb sorsa lesz. Hogy nem arról fog szólni az életem, hogy férhez megyek, idejében, lesz egy rendes férjem, gyerekeket szülök, ledolgozom az életem, ha lehetséges egyazon munkahelyt, nyugdíjba megyek, tisztes öregkornak örvendek és el van putyukálva, halhatok meg, leróttam tartozásom az emberiségnek, a társadalomnak, biztos alapokat szolgáltatva nekik. Az utóbbi években azt hittem, hogy mégiscsak nekem is kiosztották ebből az életből az adagomat. Hogy az előbb felsoroltakban nekem is részem lesz és élek boldogan, míg meg nem halok. De nem lehetek boldog, ha nem vagyok magam. Ha magam vagyok sem vagyok boldog, nem könnyű tűzből forgószélnek lenni. Nagy árat fizetek érte. Azt, amit normális élet boldogságának hívnak.
Van, aki bolondnak tart, van aki bátornak, van aki gyönyörűnek, erősnek, furcsának. Egyszer valaki azt írta nekem, hogy egy nőnek nem előnyös az "n" nézőpont, hogy, amint József Attila is megírta, nem fog az ember egyszerre kint s bent egeret, de, mivel én nő vagyok, lehet, hogy nekem sikerül. Hát nem sikerül, az ember lányának sem sikerül, sőt, ha nagyon próbálkozik, ő maga kerül az egérfogóba. Éljek felelősségteljes életet, ne szertelenkedjek, szeleskedjek, tüzeskedjek, csücsüljek csak az egérfogóban s így tudhatom, hogy nem terhelik lelkiismeretemet váratlan kimozdulások. De honnan tudhatom, hogy épp ezek a kimozdulások mit indítanak el a világban és a folyamatok hol, hogyan érnek be? Honnan tudhatom, hogy nem pont azért kell-e pusztítanom, mozgásokat, változásokat elindítanom, hogy új élet fakadhasson? Hogy az élet éljen és ne senyvedjen.
Azt is írták rólam, hogy a hátuk közepére se kivánnak ilyen nőt, mint én. Én se kívánok ilyen nőt, mint én, azoknak a férfiaknak, akik a legkisebbik királyleány nővéreivel akarnak házasságot kötni, gyerekeket nemzeni, családokat alapítani, határokat szabni, felügyelni a határokat, fenntartani az életet az ő normális keretei közt. De azoknak kívánok ilyen nőt, mint én, akik megkövesedtek, akiket hozzákötöttek pályájukhoz és már megőrjítette őket a keringés, de egyedül nem képesek kioldozni magukat, akik kényelemből, gyávaságból, lustaságból elhitték magukról és elkönyvelték magukban, hogy ők már halottak. Amikor kikerülnek tűzből forgószelemből és úgy tűnik, hogy süket, hideg csendben ülnek máglyára küldenek engem és arra gondolnak, hogy bár csak meg se ismertek volna, hagytam volna mindent úgy, ahogy volt. De én remélem, hogy a csendet lassanként feloldják a hozzájuk érkező hangok, a hideget a hozzájuk lüktető meleg áramlatok és felfogják, hogy élnek.


Foto: Ruth Borgfjord Photographer

© Gergely Edó

2015. május 8., péntek

Pontból mandala

És eszembe jut, az az éjszaka, amelyiknek estjén szakítottunk, ittuk a sört és szakítottunk és ittuk a sört, amíg már nem bírtuk tovább a szakítást, a sört még bírtuk volna, és hazavitt, éjjel az autóval, hogy hátha külön-külön jobban megy a szakítás, hogy neki hogy ment, nem tudom, de én csak bőgtem, és bőgtem, és bőgtem, reggelig, reggel aztán lezuhanyoztam és elmentem felvételizni, mert jó ideje nem tudtam, mit kezdeni magammal, és kitaláltam, hogy felvételizek a Helsinki egyetem bölcsész szakára, finn bölcsészkar külföldieknek, az jó lesz, meg is érkezett a testem, beült a padba, de a lelkem éppen dühödten próbálta széttépni  a kenderkötelet, mert akkor még nem tudtam, hogy a szakítás a szeretéssel kezdődik, nagy fájdalmamban ott harcoltam hát, teljesen belegabalyodva szívem gomolyájába, amikor ideadták a tételeket, tudtam is, meg nem is, de nem érdekelt, javasolták, mindenki írjon ceruzával, világéletemben utáltam ceruzával írni, azért is pixszel írtam, direkt, odajöttek hozzám, nézzem meg, mit csinálok, most már nem javasolták, megmondták, írjak ceruzával, mert nem fogom tudni kijavítani, ha nem, hát nem, írtam tovább, féloldalt balra felfeküdtem a padra, mindenki rendesen és szorgosan írt, én ímmel-ámmal, fejem a kinyújtott bal karomra hajtva, mérgesen néztek, tehetetlenül, odajött egy másik felügyelő is, írjak már ceruzával, nem írok, pixszel írok, és kész, és pont, pont vesszőcske, s bár felvettek, őhibájukból, rendszer és bürökrácia hibájukból mégsem, és akkor elfeketedett szívemben a világuk, mint a pix, amivel írtam, mert nem tudtam, hogy a sorsom csak így tudott két pontot tenni, ilyen eszközökkel, mert Az a szakítás csak az egyik szakítás volt, és utána kellett jöjjön egy másik, ahol lett egy pont, és pontot kellett tennem az emigrálás illúziójára, amitől már egy éve annyira szenvedtem, hogy minden reggel sírtam, és így érkezett meg a vessző, mert vesszőkből írja magát az élet, és a nagy Pontot senki nem tudja pontosan, sem azt, hogy mikor, sem azt, hogy mi, s bár a pixet nem lehetett kitörölni, az is elkopik, ahogy kezdtem tanulni a jelekből, úgy szelidült a fekete patakosan futó kékbe, és idén a budapesti könyvbemutatón már könnyedén mondtam, ki küldött oda engem, hát senki, akkor hogy merészeltem kritizálni őket, kritizálni azt, ami nekik jó, nekem nem jó, mintha meg akartam volna edósítani egy teljesen más kultúrát, népet, és amíg ezt be nem láttam, addig csak a harag volt bennem és a harc, de ez most már elmúlt, ez a fejezete az életemnek lezárult, mondtam eltökélt bölcsen, s ahogy nyilvánosan elhangzott ez a már-már megkövetés, rá pár napra várt a levél régi, ottani magyar barátaimtól hogy küldik a repülőjegyet, csak menjek, menjek a baráti hétvégére májusban, s eltökélt bölcsességem szeme láttára lassan lába nyúlt a lezárt fejezetet jelző pontnak, ismét vessző lett belőle, mert csak addig zárunk le és be, amíg harc van bennünk, mihelyt az ellenállás elismeréssé és hálává alakul, ismét csobogni kezd hozzánk az élet, s elkezdjük látni a formát, hogy a pont a szem, a pont a szem, a vessző az orr, lassan meglátjuk, hogy így rajzol minket az élet, néha nekilendült mozdulattal kanyarít rajtunk, máskor sok pontból és vesszőből lesz lassan vonal, s van, hogy néha minden összemaszatolódik egyetlen hatalmas fekete foltba, hogy aztán a fekete folt kellős közepéből kiindulva rajzolhassa meg belőlünk a mandalát, s szívünk közepéből felkacaghassunk az égre



© Gergely Edó