2015. április 10., péntek

Születésnapi nemkívánságlisták

Ülök a kupi közepén és hevesen dobog a szívem.  Ez a randi, a váratlan, az izgalmas szívdobogása, pedig csak írni ültem le. Csak írni? Holnap van a születésnapom. Tegnap este, a már fáradt, néha nyavalygó esti konyhában, miközben gyúrtuk magunkba a csokiboldogságokat, megkérdezte a párom, van-e kívánságom holnaputánra. Nincs, feleltem. Könnyű voltam és tiszta, mint a tegnapi kékben ragyogó tavasz. De indult is a kis piszkosom, s rögtön összefirkált. Milyen egyszerű vagyok, ugye? kérdeztem. S ha kérdeztem, hát meg is kaptam, igen, egyszerű kis szürke egér vagy, felelte ő, egom tükre, aki mindig pontosan megmondja, belső vidékeimen ki a "legszebb" (jajj, hogy utálom érte!). S aki egy kicsit is ért saját elméje bolonddá tevéseihez, nem fog csodálkozni azon, ahogy a beszélgetésünk folytatódott, sőt, le is írhatná helyettem. Deeee, mégiscsak van kívánságom, vetem oda, torkig csokisan, vagy inkább torkig a csokival, de azért nyelve a kötelező boldogságot. Négy orgazmust kérek. Négyet? És ezt mennyi idő alatt? Születésnapomon négy orgazmust kérek. Néz. Nézzük egymást. De miért pont négyet? Hallgatok. Aztán odabököm, mert olvastam valamit. Nem akarom ismét emlegetni Felipet és Liz Gilbertet, nemrég olvastam el az Eat, Pray, Love című könyvet, s azóta gyakran vannak kamaszkori romantika rohamaim. (***...) Elintéztem én magam, pillanatok alatt kerülve a tiszta kékből hétköznapi egóm szomorú szövedékébe. Bosszúból nem pakoltam el az asztalt, pedig kialakult egy íratlan rend, hogy nem az pakolja el, aki elő. Sőt, még ma reggel sem pakoltam el. Ma reggel már nem bosszúból, hanem mert egyszerűen csak azt csinálom, amihez kedvem van. És ez az írás. Bár inkább szivárványos vagyok belül, nem kék, s az utóbbi időben inkább kéken írtam, jól van ez így.

Tegnapelőtt a spontán teltházunkban mondom valakinek, jaj, a munkahely, az milyen könnyű. Mondom ezt tíz év (jó, ebből kettő gyermeknevelés) céges munkával. Az picsa, s meleg víz. Bárki megteheti. Még ambíció sem kell, és nyílegyenesen lehet felkapaszkodni a szamárlétrán, elég, ha véletlen a pont megfelelő emberrel jársz ki ebédelni. A legjobb búvóhely a céges munkehely. Jól el lehet menekülni az élet elől. De minden tiszteletem és kalapemelésem azoknak, akik még egyáltalán tudnak tenni valamit (nem helytállni, nem aranyérmes munkás lenni, nem lelkiismeretes munkás lenni, hanem egyáltalán valamit tenni) tanárként, orvosként, embereket gondozókként. Továbbra is úgy gondolom, hogy minden szülőnek kötelező módon kellene tanítani, legalább három hónapot, napi 6-8 órát, átadni azt a tudását, amiben ő a legjobb. És ha ezt képes csinálni, egyáltalán tud tenni valamit, akkor lehet, hogy hajlandó vagyok meghallgatni az észrevételeit, ha nem, akkor cioc mic, cioc mic, kussoljon és hallgasson, és örüljön, hogy a gyermekéért van valaki, aki egyáltalán hajlandó tenni valamit, míg ő a cégénél azt az "olyan fontos" munkáját elvégzi, a "nagy elvonulásában".

Itthonról dolgozom, mindent itthonról végzek. A céges melót, a Gandhit, a családot, a szenvedélyem. A párom szintén itthon(ról) él. Még együtt vagyunk. Mindennapi poklainkat néha beragyogja egy kis kék. Én ilyenkor ismét belészeretek. Ő nem tudom, hogy van vele, de ez nem is az én dolgom. Néha elmegyünk, jó messzire egymástól. Én képzésre, ő elvonulásra. Lehet, hogy többször kellene elmennünk egymástól jó messzire. Nem tudom. Így kicsit úgy élünk, mint a természetbeli népek, - csak éppen egy erősen megfogyatkozott törzsben - , sülve-főve együtt, néha külön, rövid időre. Számomra az egyetlen menekülési út újabban a városban barátnőkkel elfogyasztott kávé. Néha az egyedüllét is, de az nem igazi menekülés, abban nem tudok elandalogni, mert előbb-utóbb előkerül a tükör s olyankor jaj nekem.

Lassan már alig ismerek valakit, aki meg tudná szokni ezt az életet. Megszokni azt, hogy reggel felkel, elvégzi a dolgát, a tőle telhető legtisztességesebb módon és a legnagyobb hálával, s szívében örömmel lefekszik. Ehelyett reggel felkelünk, igyekszünk elmenekülni munkába elvégezendő dolgaink elől (ahol aztán a facebookon jól kitomboljuk magunkat), aztán hazajövünk, keresünk legalább egy bűnbakot, kimérgelődjük magunkat, s aztán keserű szájízzel bedőlünk az ágyba, bele a kis halálba. A lefekvést bezzeg alig várjuk, de a haláltól félünk.

Ma reggel majd hanyatt estem a reggeli konyhában, pont akkor léptem be, amikor épp elszakadt a látóhatártól a narancssárga nap. Megálltam vele szemben. Néztem. Egyszerre voltam és nem voltam, vagy inkább akár lehettem volna is, de inkább csak részt vettem a ragyogásban. Pár perc, vagy talán csak pár másodperc volt az egész. Aztán beindultam, beindult a napom. Kezdtek betöltődni mechanizmusaim, a jelenléttől elterelő hadjárataim. Ismét leigáztam világbékémet, mert sikerült is összekapni Márkussal a narancslé felett, amit azért sem ivott meg.

Nincs menekvés. Amikor először erre rájöttem, majdnem gutát kaptam. Majdnem belehaltam. Kora huszonévesen kínlódtam egy szoba magányában, és egyszer csak rájöttem, az életet nem lehet megúszni, nem lehet elmenekülni előle, belőle. Hogy lehetek öngyilkos, vagy úgy tehetek, mintha kivonnám magam az életemből, távol tartam azt magamtól, hogy hátha megúszom, de ez csak olyan lesz, mintha elbújnék egy függöny mögé, a másik felén úgyis látszom, az innenső felén talán még ki is dudorodom. Nem lehet kiszállni a buliból, nyöszörögtem kétségbeesetten. Agyam kétségbeesetten kereste a kiútat, s miután jól kinyiffantotta magát, rövidzárlat lett. Abban a zárlatban hirtelen felsejlett az érem másik oldala. Hiszen ha nem tudom kivonni magam a teremtésből, azt jelenti, hogy semmi nem vonható ki a teremtésből. Hogy minden benne VAN. És senki más sem vonhat ki engem belőle. Semmi alapján. Benne vagyok a teremtésben, mindegy, hogy éppen milyen elme vagy érzelmi állapotban. Isten tenyerén vagyok. Mindig. És nem lehet onnan leesni, egyszerűen lehetetlen. Maximum megfeledkezni lehet róla, de az nem jelenti azt, hogy nem vagyok mindvégig ott. Akkoriban kezdtem el verseket írni. Ekkortájt írtam ezt is:


Egy


Néha egészen belédcsodálkoztam.
Szem voltam csak, tágas szembogár.
Hogy lehet valaki ilyen szép­?
Néma kérdésemre a válasz Te voltál.
De nem hagytál mindig örülni,
szemöldököd ráncoltad ijesztve,
én ocsúdtam ijedve,
hogy már megint baj van.
Haj!
Mi jajj?

Valahol eltörött egy váza
s ablakunk alatt kezében cseréppel
zörgött a Halál csontváza.

Nyugodtan nézted, gyanús hidegen,
fázó szememtől kérdezted:
- Láttad?
- Láttam. A Halál volt.
Lehet ő is magányos.
Félhet egyedül a sötétben,
ezért zörget az éjszakában.
- Nem értesz semmit.
Lemondóan biggyesztetted ajkad rám.
- Értsd meg végre, hisz felnőtt vagy,
nyomodban is járhat a halál.
- De békén hagy,
míg friss szeretetemmel
piros almát csókolok ajkadra,
érettet, játszi ropogósat.
Fogom a kezed s nem félek,
mert egy meg egy, az egy.
Az egy oszthatatlan.
Ereje a Halálnak csak az oszlóban van.
- Félrebeszélsz! – hüledeztél,
- a buta gyerekek szeretnek így,
akik összeadni se tudnak.
Egy meg egy, az száz.
Millió cserépben a világ váza.
Felnőtt ember csak úgy szerethet,
ha nem ossza-szorozza önmagát.

De azért átöleltél,
hogy ne féljek,
ölembe hajtottad fejed.
Megint olyan szép voltál,
szobánkban a Csend is megmelegedett.

Az ablakra pillantva láttam,
amint a Halál cinkosan rámkacsint.
- Már nem fél, - suttogtam – mert szeret.
- Igen, igen. Csak így tovább.
S cserepes önmagát zörgetve mintha félne kicsit,
ablakunk alól elsétált.


Most ragyogó az ablak előtt ébredező meggyfa. Látom, ő is kíván. Rendben van az, hogy kívánunk, és az is, amikor nem. S miután ma reggel már ki-nem-kívántam magam, most kívánok is magamnak valamit: minél több önfeledtséget ott, az Isten tenyerén, s minél kevesebb elmenekülést az életem és azok tükrei elől, főleg a párom elől, aki ahelyett, hogy romantikus balzsamokkal kenegeté a lelkem, elküld a (***...)masszőrhöz, s gyermekem elől, aki ahelyett, hogy szófogadóan meginná az utált narancslevet s meggyógyúlna szépen, köhög rám.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése