2015. április 12., vasárnap

Az a szép, mi a szép


Volt egy fényképe, amin nekem nagyon tetszett. De a netes profilokra mindenhová jellegtelen, mosolytalan, fanyar képeket tett ki magáról. Miért nem ezt teszed ki? kérdeztem egy nap. Már nem emlékszem, hogy pontosan mit is válaszolt, csak azt, hogy nem tartja elég művészinek, mivel túl szép rajta. Attól való félelmében, hogy egy szép profilkép esetleg giccsesen, hazugságként hathat, inkább a másik extrém fele hajlott, inkább ne nézzen ki jól a képen, minthogy az imidzse csorbuljon. Nafene, háborogtam magamban is és hangosan is. Már éppen elegem volt abból a művészetkultuszból, ami csak azt fogadja el és be, becsüli nagyra és fel, ami ronda vagy beteges. A sok véglet között elveszett az út, az öröm, az életöröm. Mindenki attól fél, nehogy kiderüljön róla, egyszerű. Ezért aztán vagy az egyik, vagy a másik végletbe menekül ez a világ, egyfelől ott a giccsáradat, a nippek és márkák tömege, másfelől egy olyanfajta gondolkodásmód, ami azt sugallja, ha nem eléggé beteges és fekete, akkor az nem is művészet, ugyanis nem elég mély. Hogy mi a művészet számomra? Mikor mi. Volt, hogy zsenge leányként este tízkor fáradtan könyököltem a kapám nyelén és elvesztem, feloldódtam a csodálatos naplementében, amit ha valaki megfest, biztosan ráfogják, giccses. Azt a naplementét, akkor, nem festette meg senki, de a sejtjeim emlékeznek rá. Még akkor is, ha ilyen giccseset pingált aznap az égre a Jóisten. És ki vehetné magának a bátorságot, hogy azt mondja rá, ez nem művészet, mert nem elég mély, mert túl szép, mert nem zárták tárgyba? És ki tilthatta volna meg nekem akkor, hogy önfeledten elmerüljek a látványban? A csak negatív kultusza számomra sántít. Értelmét akkor látom, ha elfogadja testvérét, ellenpólusát, a pozitívat. Lehet leereszkedni a szakadékokba, de minden szakadék felfele nyitott, a tiszta ég fele. A mélységek és magasságok közötti szárnyalásnak a lényege is maga a szárnyalás. A csak az egyikhez ragaszkodás hosszú távon mozdulatlanságot eredményez, a mozdulatlanság pedig maga a halál. Ami eleven, az él és mozog és lüktet, megannyi arccal, megannyi maszkkal, megannyi tánccal. És ebben a világban mindegyiknek helye van. Helye van a repedésnek, a törésnek, a sebnek is, de nem önmagukért, hanem mert ott törhet be a változás, az elmozdulás az új felé.
Végül adok nektek két idézetet, lehet, hogy mindkettőjük szerzőjét ismeritek, egyikük egy zsidó származású zenész, aki többek között zen szerzetes is, másikuk pedig egy szúfi misztikus költő.

"Rázd a csengőt, ha még szól
Ne hidd, hogy tökélyt áldozol,
Hisz minden repedt valahol
és ott jut be a fény."
(Leonard Cohen)

"Ne fordítsd el a fejed. Nézz
A kötésre. Ott
Hatol beléd a fény.

És ne hidd egy pillanatig sem
Hogy te gyógyítod meg magad!"
(Rumi)
 
Kónya Eszter rajza
(megjelent az áprilisi Cimborában)

© Gergely Edó

2 megjegyzés: