2015. április 4., szombat

Kinek az akarata legyen meg?

Ott ültek az előszobában a lépcsőn, kiterítve a babák, mint valami áldozatok. Mindegyiknek hiányzott valamije, de leginkább valamijük. Nagybátyám, akiről, nem tudom miért, azt feltételezték, hogy ért a babarekonstrukcióhoz, kedvesen mosolygott, és megígérte, hogy megpróbálja megjavítani őket. Én meg hallgatom a sokszor hallott szöveget, hogy mindkét nővéremet és az unokatestvéremet is túlélték a babák, de az én kezemben minden rögtön tönkremegy. Nem mintha tönkretevő kezem lenne, csak kíváncsi. Ez a szó azonban így nem hangzik el. Csak a tönkretevőnek a szinonímái. Leginkább az, hogy nem tudok vigyázni a dolgaimra. Bennem mindvégig az van, hogy én nem akartam rosszat, csak megnézni, mitől működik a baba. Elég hamar rájöttem. Csalódottan néztem be az üres fejébe, testébe, megvizsgáltam a félkör alakú fehér, műanyaggolyócskákat és a gumikat, aztán megpróbáltam összeszerelni, ami, persze, nem ment. A kibelezett babák aztán már nem kellettek, mert játszani csak épkézláb babákkal volt izgalmas. A barátnőim babáit nem mertem szétszedni, így aztán azokkal többet játszodtam, mint az enyémekkel. A szomszédban lakó unokatestvéremnek is volt egy babája, amit nem akartak nekem adni. Később jöttem rá, azért, hogy bár egy baba maradjon meg, ami praktikus szempontból volt jó, volt akivel szerepelnem óvodás koromban.


Mihelyt megtanultam olvasni, már nem szedtem szét a babákat, nem is babáztam. Szétszedtem a könyvek világát. Szétszedtem a történetet, majd összeraktam magamban, véget nem érő álmodozásokban. Szétszedett történeteim már nem voltak olyan látványosak, nem lehetett kiteríteni az előszobában és sopánkodni felettük. A vallás is történetekben jutott el hozzám, s mivel bővelkedik "érthetetlen működésekben" és ellentmondásokban, szétszedéshez szokott eszemmel pillanatok alatt szét is szedtem. Szüleimnek és a pap bácsinak néha kiterítettem, de másnak nem igazán lehetett. Jól emlékszem egy vallásórára, amikor éppen húsvétra készültünk. Mivel a mi falunk fele unitárius, fele református és a családok is jól meg lettek keverve, a feltámadás témáját csínjával lehetett körüljárni. Az akkori papunk megpróbálta elmondani, számunkra érthető és felfogható módon az unitárius és református hitbéli különbségeket, főleg, ami a feltámadást illeti. Sokáig megnyugtató volt számomra az, amit akkor hallottam, hogy az unitárius hit szerint testben nem támadott fel Jézus, csak lélekben. Tetszett és magaménak éreztem a megváltás és bűnbocsánat tanainkat is, s bár párszor szétszedtem, sikerült ismét számomra működőképesen összerakni ismét az egészet.

Aztán a világ egyre több szétszednivalót tárt elém. És egyszer csak megérkeztem valahová, ahol elmúlt a szétszedős kedvem. Elég látnom azt, ami megmutatkozik. És innen már lényegtelenek a hittételek, hogy feltámadt Jézus testben is, vagy csak lélekben. Már egyáltalán nem fontos. Hiszen nap mint nap az egyik mondatán több százszor megbukom: Legyen meg a Te akaratod. Amikor nem bukom el, akkor belesímulok a létbe, és olyankor egy pillanat töredékéig otthon vagyok a szívemben, ahonnan már a másik buktatóm sem téma, a szeresd felebarátodat, mint magadat.

Nézem Márkust, aki a legváratlanabb ajándékait szedi szét rögtön. Nem azért, hogy megnézze, hogyan működik, hanem mert rögtön valami másra akarja használni az alkotóelemeket. A fejlámpának a szíja, a legoautónak a kereke kettévágva, a láncon csüngő farkasfognak a fog része kell neki valami saját játékhoz, mert őt az ami van, mindig arra inspirálja, ami belőle lehetne. S hogy őt a motivációban különböző, de egyébként hasonló működésünk milyen buktatókhoz és tanításokhoz vezeti? Nos, egyelőre csak az látszik, ő sem fogja megúszni az életet.


© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése