2015. április 24., péntek

Családállításról a nyugdíjasklubban

Eljössz hozzánk? kérdezte Olgi néni. Hogyne jönnék, nagyon szívesen, feleltem. Gyere és beszélj nekünk bármiről, amiről csak akarsz, hogy dobj fel egy kicsit minket.

És mentem, szülőfalumban a nyugdíjas klubba, én, a takonypóc léánka, aki lassan megderesedtem, kiütközik most már nem csak hajamon, de bőröm alól is a harmat. Mentem én, szívemben ugyanazzal a lobogással, amivel egész gyermekkoromban végignyargalásztam a falun. Mentem, azzal az érzéssel, hogy mekkora megtiszteltetés, már megint. Hogy azoknak viszem haza csemegéimet, akik neveltek, mert engem még mindenki nevelt, nem csak az egész család, de az egész falu.

Nem készültem. Van a tarsolyomban pár téma, ami bármikor szívesen megmutatja magát olyan arcot öltve, amilyen a hallgatóközönség. Amikor leültem a székre, a ragyogó udvaron, még nem tudtam, miről fogok beszélni. Csak azt láttam, hogy kiknek. Nyitott, öröklelkű embereknek. Csodálatos mosolyoknak, és akkora bizalomnak irántam, amekkora a világ. És elkezdtem beszélni a családállításról. Tudtam, sok minden lesz, amit ők értenek, mert az övék, és hogy talán örömet okoz visszaigazolást nyerni a lélek mozgásaira, hogy talán mégsem hibbantak ők meg közben mind, hanem a világ, ha terápiák, ha egyéb mankók segítségével, visszatalál a rendbe, a rendbe, ami egyszerre örök és folyton változó. Úgy beszéltem, olyan nyíltan és tisztán és fenntartások nélkül, mint az én kis jógacsoportjaimban, ahol védett, hazai területen vagyok. Olyan bátran, olyan fesztelenül, olyan komolysággal és mélységgel. Egy pillanatig se merült fel bennem az, hogy vajon megbírják-e. Megbírják, hisz ugyanzok a gyökereink, ugyanaz a föld szült, víz növesztet, nap éltetet s ugyanazt a levegőt szívjuk.


És lassan bevezettem a hallgatóságot a mély vizekbe. Ahol súlyosabb a csend, ahol kiráz a hideg, ahol egy pillanatra elakad a lélegzet, megáll a szív. Nem csak a felszíni családi témákat érintettem előadásomban, hanem a súlyosakat is, az incesztust, gyilkosságot, öngyilkosságot. Lehetett ott lenni, mert a lélek tudta, ez is mind mi vagyunk. Lehetett ott lenni kendőzetlenül. Körüljárni vagy csak érinteni a témákat, és elsősorban a saját hozzáállásunkat mindenekhez. Folyamatosan visszatértünk önmagunkoz. És jöttek a kérdések is, főleg az adok-kapok egyensúlya mozgatta meg a társaságot. Voltak kérdések, amelyekre nem tudtam válaszolni, de talán az is elég volt, hogy egyáltalán ki lehet mondani a szavakat, van egy közeg, ahol fel lehet tenni ezeket a kérdéseket. Azért beszélek a családállításról, mert ez az egyik szenvedélyem, amit nagyon szeretek csinálni, és szeretném megosztani magukkal ezt, kezdtem az elején. De tudom, mindig tudom, hogy itt én vagyok az, aki roskadásig kapok, mint az októberi almafa. Tele öllel mentem haza, áldással, szívbéli köszönetekkel megrakodtan. Ennyit arról, hogy igazából ki is dob fel kit :)

És ami talán a legnagyobb csoda, hogy édesanyám is eljött az előadásra. Ott ült mellettem a körben, azon a széken, ami családállításon a kliens helye. Ott ült, és én úgy tudtam beszélni, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy édesanyám is hallja, amit mondok, és esetleg emiatt nem mondhatok el valamit. Sőt, azzal, hogy ott volt, hogy a saját életünk példájával, vagy esetleg kettőnk viszonyának a változásaival szemléltethettem bizonyos példákat, helyzeteket, megerősített, méginkább önmagam lehettem.

 

Köszönöm a falumbelieknek ezt a csodálatos erőt, amit még mindig, még így is át tudnak adni, a szívbéli áldásaikat, amiket érez és él minden porcikám, Olgi néninek a meghívást és a tegeződést :), és Mindenkinek, hogy lehetek, aki. És édesanyámnak, a mi drága édinknek az életet.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése