2015. április 29., szerda

Nem maradsz le semmiről



Tizenkét-tizenhárom évesen vesztem meg, mert mindig mehetnékem volt, és nem mindig tehettem. Meg voltam győződve arról, hogy akkor történnek a legvagányabb dolgok, akkor vannak a legjobb bulik, akkor lesz kint a szimpim is (mi így hívtuk azokat a fiúkat, akik tetszettek nekünk, most nem tudom, hogy hívják őket), amikor engem nem engednek a szüleim. Másnap vissza is igazolták azok, akiket általában mindig engedtek, hogy valóban, fergeteges volt a buli, a jókedv, és Ikszipszilonzé már megint mit csinált, hogy mindenki milyen sokat kellett kacagjon. A szimpi is ott volt, egyedül, vagy éppen valaki csüngött rajta, biztosan azért csünghetett, mert én nem voltam ott. Aztán egy idő után unni kezdtem, hogy mindig minden ugyanolyan. Ugyanoda megyünk, ugyanazt csináljuk, ugyanazok az emberek. Másra kezdtem vágyni, tartalmasabb beszélgetésekre és együttlétekre, és amikor már mehettem volna gyakrabban, nem mentem. 

Egy olyan este után, amikor mégis kint voltam én is a bárban, ültünk az asztalnál, ki a söre, ki az üdítője mellett, a fiúk jó hosszasan és szótlanul bámulták a tévét, a lányok kicsit csicseregtünk, aztán inkább csak bámultunk mi is ki a fejünkből, én pedig elég gyorsan hazamentem, összefutottunk hárman az utcán, egy fiú, egy lány és én. A fiú, aki szintén kint volt előző este mondta nagy lelkesen a lánynak, aki nem volt kint, ó de kár, hogy te nem jöttél ki az este, olyan vagány volt, ott volt Iksz is, és Ipszilon is, sőt, még Ikszipszilonzé is. És olyan, de olyan jó volt! Nézek rá nagy csodálkozva. Azután volt olyan jó, hogy én hazamentem? kérdem kissé zavartan. Nem, aközben, míg te is ott voltál. És akkor esett le a tantusz. Hát ez az! Nem maradok le semmiről! Igen, van, hogy néha valóban jól sikerül valami, de elsősorban az én hozzáállásomtól, az egyéni hozzáállástól függ, hogy hogyan élem meg azt a valamit. Ha én már máshol tartok, már másra vágyom, akkor normális az, hogy azt, ami mindenki számára fergeteg, vagy csak fergetegesnek hazudott valami, én üres időpocsékolásnak tartom. 

Ezentúl, jó pár évig, nem csak hogy megkönnyebbülten, hanem élvezettel maradtam otthon a könyveim és saját kis dolgaim között. Nem hiányzott semmi. És már nem szaggatott kétfelé az érzés, hogy jó lenne kimenni, ahol zajlik a minden, de otthon is maradni a kis csemegéim között. Teljes figyelmemmel elmerülhettem abban az életszakaszomban, amiben éppen voltam, a tizenhat-tizenhét éves felnövő fiatal lányéban. Ez pedig egy mély befele fordulás volt, más tartalmak és mélységek keresése, és főleg más barátságoké és ismeretségeké, mint addig. És azóta is folyamatosan megvannak a ciklusaim, hol kiáradok, hol visszahúzódom. Bármelyiket éljem is, megnyugtató érzés, hogy nem maradok le semmiről, így is, úgy is az életem élem, teljesen. Ha így indulsz neki a nyári vakációnak, akkor az egyedül, fagyizás közben megcsemegézett könyv ugyanolyan fergeteges élményt nyújthat, mint a Nagy Nyári Buli, ami mindig olyan vagány, olyan szuper, főleg akkor, amikor te pont nem vagy ott.


A kép Olthévizen készült 2001-ben, amikor a hetedikesek oszija voltam és farsangkor Valaminek öltöztem.



(Májusi Cimborába)
 

© Gergely Edó

2015. április 28., kedd

Egy kis bekukkantó az éppen most születő meseregényembe

Kurukulla egy nap gondolt egy nagyot, és elment Kündü királyhoz látogatóba. Kündü király örömmel fogadta a hatalmas, szomszéd birodalom királynőjét. Miután a király alaposan megvendégelte Kurukullát s már a palacsintát is megették, a királynő előrukkolt a kérésével:
- Kedves szomszéd, nagy gondban vagyok. Talantelen, a kincstári város fenntartása nagyon sok kincsembe kerül. De hát a kincseket muszáj őríztetni, ezt te is tudod.
Kündü király homloka egy kicsit befelhősödött. Sejtette, hogy nem az ő világfinom palacsintájukra akar rájárni a királyné a hirtelen szomszédolásával, komolyabb oka van a látogatásnak. Talán katonákat akar kölcsönkérni az őrség megerősítésére, találgatta magában, de hangosan csak ennyit mondott:
- Kedves Kurukulla, ha van valami, amiben segíthetek, állok rendelkezésedre.
- Éppenséggel van, felelte Kurukulla, - egy receptért jöttem.
Hát mégiscsak a palacsinta miatt jött, szusszant fel a király. Lehet, ezzel akarja jutalmazni a város őrségét. De sokáig nem szusszantgathatott, mert a királyné folytatta: - Többé nem akarom messziről beszerezni az élelmet, túl sokba kerül. Abban a vacak sivatagban pedig nem él meg semmi. Ezért arra kérlek, add ide nekem az ételteremtés receptjét.
Kündü király értetlenkedve nézett Kurukullára: - De hiszen az ételt növényekből és állatok húsából készítjük.
- Pontosan, felelte Kurukulla kedvesen, ám kihallatszott a hangjából egy kis türelmetlen ingerültség is, - mindegy, miből készítjük, a lényeg, jól kell lakatnom a város lakóit.
- De hát azt nem adhatom oda, vetett ellent a király, - te is nagoyn jól tudod, hogy a Titoktartó Völgyben ez az egyik hétpecsétes titok! Ezt én sem tudom, és senki nem tudhatja. Ez egy olyan titok, ami ha avatatlan kezekbe kerül, veszélybe sodorja az egész teremtést!
- Na de kedves Kündü király, szólt Kurukulla, s hangja hidegen, fenyegetően csengett, - én nem vagyok avatatlan. Én igenis beavatott vagyok! Tudok és őrzök mindenféle titkot, ezzel a recepttel is királynőhöz méltóan fogok bánni.
- Sajnálom, Kurukulla, nem tehetem, de a palacsinta receptemet szívesen odaadom.
- Palacsintareceeeept???!!! Hát köszi! kiáltotta Kurukulla, most már nem leplezve haragját. - A papírt etessem meg a katonákkal? Esetleg gyúrjak belőle galuskát, hogy ízletesebb legyen?
Kündü királynak hirtelen mentő ötlete támadt: - Mi lenne, ha fognád a maradék kincset és visszaköltöznél a régi fővárosotokba, Burjánkába, ott bőven lenne enni-innivalótok.
- Még mit nem! csattant fel a királynő. - Hagyjam  a tetvek és bolhák prédájára azt a sok csodálatos palotát, a gyönyörűen kiépített várost? Eh, még egy nyamvadt tetű sem élne meg ott magában. Már túl sok munkám fektettem be ebbe a városba, hogy most csak úgy otthagyjam s átengedjem a tűző nap pusztításának. Nem! A várost éltetni kell! Utoljára mondom, kérem a receptet.

© Gergely Edó

2015. április 24., péntek

Családállításról a nyugdíjasklubban

Eljössz hozzánk? kérdezte Olgi néni. Hogyne jönnék, nagyon szívesen, feleltem. Gyere és beszélj nekünk bármiről, amiről csak akarsz, hogy dobj fel egy kicsit minket.

És mentem, szülőfalumban a nyugdíjas klubba, én, a takonypóc léánka, aki lassan megderesedtem, kiütközik most már nem csak hajamon, de bőröm alól is a harmat. Mentem én, szívemben ugyanazzal a lobogással, amivel egész gyermekkoromban végignyargalásztam a falun. Mentem, azzal az érzéssel, hogy mekkora megtiszteltetés, már megint. Hogy azoknak viszem haza csemegéimet, akik neveltek, mert engem még mindenki nevelt, nem csak az egész család, de az egész falu.

Nem készültem. Van a tarsolyomban pár téma, ami bármikor szívesen megmutatja magát olyan arcot öltve, amilyen a hallgatóközönség. Amikor leültem a székre, a ragyogó udvaron, még nem tudtam, miről fogok beszélni. Csak azt láttam, hogy kiknek. Nyitott, öröklelkű embereknek. Csodálatos mosolyoknak, és akkora bizalomnak irántam, amekkora a világ. És elkezdtem beszélni a családállításról. Tudtam, sok minden lesz, amit ők értenek, mert az övék, és hogy talán örömet okoz visszaigazolást nyerni a lélek mozgásaira, hogy talán mégsem hibbantak ők meg közben mind, hanem a világ, ha terápiák, ha egyéb mankók segítségével, visszatalál a rendbe, a rendbe, ami egyszerre örök és folyton változó. Úgy beszéltem, olyan nyíltan és tisztán és fenntartások nélkül, mint az én kis jógacsoportjaimban, ahol védett, hazai területen vagyok. Olyan bátran, olyan fesztelenül, olyan komolysággal és mélységgel. Egy pillanatig se merült fel bennem az, hogy vajon megbírják-e. Megbírják, hisz ugyanzok a gyökereink, ugyanaz a föld szült, víz növesztet, nap éltetet s ugyanazt a levegőt szívjuk.


És lassan bevezettem a hallgatóságot a mély vizekbe. Ahol súlyosabb a csend, ahol kiráz a hideg, ahol egy pillanatra elakad a lélegzet, megáll a szív. Nem csak a felszíni családi témákat érintettem előadásomban, hanem a súlyosakat is, az incesztust, gyilkosságot, öngyilkosságot. Lehetett ott lenni, mert a lélek tudta, ez is mind mi vagyunk. Lehetett ott lenni kendőzetlenül. Körüljárni vagy csak érinteni a témákat, és elsősorban a saját hozzáállásunkat mindenekhez. Folyamatosan visszatértünk önmagunkoz. És jöttek a kérdések is, főleg az adok-kapok egyensúlya mozgatta meg a társaságot. Voltak kérdések, amelyekre nem tudtam válaszolni, de talán az is elég volt, hogy egyáltalán ki lehet mondani a szavakat, van egy közeg, ahol fel lehet tenni ezeket a kérdéseket. Azért beszélek a családállításról, mert ez az egyik szenvedélyem, amit nagyon szeretek csinálni, és szeretném megosztani magukkal ezt, kezdtem az elején. De tudom, mindig tudom, hogy itt én vagyok az, aki roskadásig kapok, mint az októberi almafa. Tele öllel mentem haza, áldással, szívbéli köszönetekkel megrakodtan. Ennyit arról, hogy igazából ki is dob fel kit :)

És ami talán a legnagyobb csoda, hogy édesanyám is eljött az előadásra. Ott ült mellettem a körben, azon a széken, ami családállításon a kliens helye. Ott ült, és én úgy tudtam beszélni, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy édesanyám is hallja, amit mondok, és esetleg emiatt nem mondhatok el valamit. Sőt, azzal, hogy ott volt, hogy a saját életünk példájával, vagy esetleg kettőnk viszonyának a változásaival szemléltethettem bizonyos példákat, helyzeteket, megerősített, méginkább önmagam lehettem.

 

Köszönöm a falumbelieknek ezt a csodálatos erőt, amit még mindig, még így is át tudnak adni, a szívbéli áldásaikat, amiket érez és él minden porcikám, Olgi néninek a meghívást és a tegeződést :), és Mindenkinek, hogy lehetek, aki. És édesanyámnak, a mi drága édinknek az életet.

© Gergely Edó

Aparigraha

Szoktam lopni. Gyakran. Amikor először jöttem rá arra, hogy tolvaj vagyok, éppen egy barátnőm vásárolt CD:t nekem. Helsinkiben voltunk, és vett nekem Ismo Alankot. Kérdem, miért veszel te nekem CD:t, neked megvan. Neked veszem, felelte, ajándékba. De hát miért nem másolod le a tiedet nekem, elég hozzá egy üres CD. Felháborodva nézett rám. És elmondta, hogy ez lopás. Aztán egyszer találtam egy 20 eurós bankjegyet a házunk előtt. Boldogan lobogtatva mentem ugyanehhez a barátnőmhöz. De hát ez valakié, felelte. És? Mit és? Ez valakié, valaki elvesztette. Persze, feleltem, de hát honnan tudjam, ki vesztette el. Elviszed a rendőrségre és otthagyod, mert lehet, hogy az, aki elvesztette, elmegy a rendőrségre és ott keresi. Próbáltam összeszőni a történetet. Sehogy se állt össze. Rá pár napra mentünk Szentpétervárra. Vettem vízumot. A határnál derült ki, hogy nekem nem kellett volna vízum. Kicsivel több, mint 2o euróba került, kb 24-be. A barátnőm kárörvendően kacagott. Na tessék, nem hallgattál rám, úgyhogy kamatostól kellett visszaadd. Aztán egy barátnőm férje mondta, hogy ő a szekunál dolgozik, és egy területre, ami a szeku tulajdona, építenek új blokkokat Bukarestben, ezért nekik, akik ott dolgoznak, jár egy 3o%-os kedvezményes lakás. És tud szerezni többet is. Csak adjuk oda az előleget. És odaadtuk. Jó sokunk, inkluszív a felesége is. Amivel ő aztán lelépett. Tizenegyezer eurómmal, hogy a többiektől mennyivel, nem tudom. Ekkor már kicsivel nagyobb kamatot kértek, mert a négy euróból nem tanultam. Kezdtem óvatos lenni a lopkodásaimmal. Ha valakitől jött egy bölcs gondolat, igyekeztem visszaemlékezni, kitől is jött hozzám, és megemlíteni a nevét. Nem tanultam meg letölteni zenét, könyvet a netről. Óvatos lettem a megunt ruhákkal, a kidobott kajával, a nyitva hagyott csappal. Kezdtem rájönni, hogy valóban nem vehetek el a világból többet, mint amennyi nekem jár. Mert előbb-utóbb, ha nem ebben a születésben, akkor egy másikban, visszafizettetik velem. Ami hozzám kell érkezzék, pont annyi, amennyi, úgyis hozzám érkezik. S ha nem lopom el, akkor ajándékként érkezik, amiért nem veszik le a kamatot.

Ennyi a könyv napján. Ha kell neked egy könyv és nincs pénzed rá, mondd szépen, kérlek, és előbb vagy utóbb megkapod.

© Gergely Edó

2015. április 12., vasárnap

Az a szép, mi a szép


Volt egy fényképe, amin nekem nagyon tetszett. De a netes profilokra mindenhová jellegtelen, mosolytalan, fanyar képeket tett ki magáról. Miért nem ezt teszed ki? kérdeztem egy nap. Már nem emlékszem, hogy pontosan mit is válaszolt, csak azt, hogy nem tartja elég művészinek, mivel túl szép rajta. Attól való félelmében, hogy egy szép profilkép esetleg giccsesen, hazugságként hathat, inkább a másik extrém fele hajlott, inkább ne nézzen ki jól a képen, minthogy az imidzse csorbuljon. Nafene, háborogtam magamban is és hangosan is. Már éppen elegem volt abból a művészetkultuszból, ami csak azt fogadja el és be, becsüli nagyra és fel, ami ronda vagy beteges. A sok véglet között elveszett az út, az öröm, az életöröm. Mindenki attól fél, nehogy kiderüljön róla, egyszerű. Ezért aztán vagy az egyik, vagy a másik végletbe menekül ez a világ, egyfelől ott a giccsáradat, a nippek és márkák tömege, másfelől egy olyanfajta gondolkodásmód, ami azt sugallja, ha nem eléggé beteges és fekete, akkor az nem is művészet, ugyanis nem elég mély. Hogy mi a művészet számomra? Mikor mi. Volt, hogy zsenge leányként este tízkor fáradtan könyököltem a kapám nyelén és elvesztem, feloldódtam a csodálatos naplementében, amit ha valaki megfest, biztosan ráfogják, giccses. Azt a naplementét, akkor, nem festette meg senki, de a sejtjeim emlékeznek rá. Még akkor is, ha ilyen giccseset pingált aznap az égre a Jóisten. És ki vehetné magának a bátorságot, hogy azt mondja rá, ez nem művészet, mert nem elég mély, mert túl szép, mert nem zárták tárgyba? És ki tilthatta volna meg nekem akkor, hogy önfeledten elmerüljek a látványban? A csak negatív kultusza számomra sántít. Értelmét akkor látom, ha elfogadja testvérét, ellenpólusát, a pozitívat. Lehet leereszkedni a szakadékokba, de minden szakadék felfele nyitott, a tiszta ég fele. A mélységek és magasságok közötti szárnyalásnak a lényege is maga a szárnyalás. A csak az egyikhez ragaszkodás hosszú távon mozdulatlanságot eredményez, a mozdulatlanság pedig maga a halál. Ami eleven, az él és mozog és lüktet, megannyi arccal, megannyi maszkkal, megannyi tánccal. És ebben a világban mindegyiknek helye van. Helye van a repedésnek, a törésnek, a sebnek is, de nem önmagukért, hanem mert ott törhet be a változás, az elmozdulás az új felé.
Végül adok nektek két idézetet, lehet, hogy mindkettőjük szerzőjét ismeritek, egyikük egy zsidó származású zenész, aki többek között zen szerzetes is, másikuk pedig egy szúfi misztikus költő.

"Rázd a csengőt, ha még szól
Ne hidd, hogy tökélyt áldozol,
Hisz minden repedt valahol
és ott jut be a fény."
(Leonard Cohen)

"Ne fordítsd el a fejed. Nézz
A kötésre. Ott
Hatol beléd a fény.

És ne hidd egy pillanatig sem
Hogy te gyógyítod meg magad!"
(Rumi)
 
Kónya Eszter rajza
(megjelent az áprilisi Cimborában)

© Gergely Edó

2015. április 10., péntek

Születésnapi nemkívánságlisták

Ülök a kupi közepén és hevesen dobog a szívem.  Ez a randi, a váratlan, az izgalmas szívdobogása, pedig csak írni ültem le. Csak írni? Holnap van a születésnapom. Tegnap este, a már fáradt, néha nyavalygó esti konyhában, miközben gyúrtuk magunkba a csokiboldogságokat, megkérdezte a párom, van-e kívánságom holnaputánra. Nincs, feleltem. Könnyű voltam és tiszta, mint a tegnapi kékben ragyogó tavasz. De indult is a kis piszkosom, s rögtön összefirkált. Milyen egyszerű vagyok, ugye? kérdeztem. S ha kérdeztem, hát meg is kaptam, igen, egyszerű kis szürke egér vagy, felelte ő, egom tükre, aki mindig pontosan megmondja, belső vidékeimen ki a "legszebb" (jajj, hogy utálom érte!). S aki egy kicsit is ért saját elméje bolonddá tevéseihez, nem fog csodálkozni azon, ahogy a beszélgetésünk folytatódott, sőt, le is írhatná helyettem. Deeee, mégiscsak van kívánságom, vetem oda, torkig csokisan, vagy inkább torkig a csokival, de azért nyelve a kötelező boldogságot. Négy orgazmust kérek. Négyet? És ezt mennyi idő alatt? Születésnapomon négy orgazmust kérek. Néz. Nézzük egymást. De miért pont négyet? Hallgatok. Aztán odabököm, mert olvastam valamit. Nem akarom ismét emlegetni Felipet és Liz Gilbertet, nemrég olvastam el az Eat, Pray, Love című könyvet, s azóta gyakran vannak kamaszkori romantika rohamaim. (***...) Elintéztem én magam, pillanatok alatt kerülve a tiszta kékből hétköznapi egóm szomorú szövedékébe. Bosszúból nem pakoltam el az asztalt, pedig kialakult egy íratlan rend, hogy nem az pakolja el, aki elő. Sőt, még ma reggel sem pakoltam el. Ma reggel már nem bosszúból, hanem mert egyszerűen csak azt csinálom, amihez kedvem van. És ez az írás. Bár inkább szivárványos vagyok belül, nem kék, s az utóbbi időben inkább kéken írtam, jól van ez így.

Tegnapelőtt a spontán teltházunkban mondom valakinek, jaj, a munkahely, az milyen könnyű. Mondom ezt tíz év (jó, ebből kettő gyermeknevelés) céges munkával. Az picsa, s meleg víz. Bárki megteheti. Még ambíció sem kell, és nyílegyenesen lehet felkapaszkodni a szamárlétrán, elég, ha véletlen a pont megfelelő emberrel jársz ki ebédelni. A legjobb búvóhely a céges munkehely. Jól el lehet menekülni az élet elől. De minden tiszteletem és kalapemelésem azoknak, akik még egyáltalán tudnak tenni valamit (nem helytállni, nem aranyérmes munkás lenni, nem lelkiismeretes munkás lenni, hanem egyáltalán valamit tenni) tanárként, orvosként, embereket gondozókként. Továbbra is úgy gondolom, hogy minden szülőnek kötelező módon kellene tanítani, legalább három hónapot, napi 6-8 órát, átadni azt a tudását, amiben ő a legjobb. És ha ezt képes csinálni, egyáltalán tud tenni valamit, akkor lehet, hogy hajlandó vagyok meghallgatni az észrevételeit, ha nem, akkor cioc mic, cioc mic, kussoljon és hallgasson, és örüljön, hogy a gyermekéért van valaki, aki egyáltalán hajlandó tenni valamit, míg ő a cégénél azt az "olyan fontos" munkáját elvégzi, a "nagy elvonulásában".

Itthonról dolgozom, mindent itthonról végzek. A céges melót, a Gandhit, a családot, a szenvedélyem. A párom szintén itthon(ról) él. Még együtt vagyunk. Mindennapi poklainkat néha beragyogja egy kis kék. Én ilyenkor ismét belészeretek. Ő nem tudom, hogy van vele, de ez nem is az én dolgom. Néha elmegyünk, jó messzire egymástól. Én képzésre, ő elvonulásra. Lehet, hogy többször kellene elmennünk egymástól jó messzire. Nem tudom. Így kicsit úgy élünk, mint a természetbeli népek, - csak éppen egy erősen megfogyatkozott törzsben - , sülve-főve együtt, néha külön, rövid időre. Számomra az egyetlen menekülési út újabban a városban barátnőkkel elfogyasztott kávé. Néha az egyedüllét is, de az nem igazi menekülés, abban nem tudok elandalogni, mert előbb-utóbb előkerül a tükör s olyankor jaj nekem.

Lassan már alig ismerek valakit, aki meg tudná szokni ezt az életet. Megszokni azt, hogy reggel felkel, elvégzi a dolgát, a tőle telhető legtisztességesebb módon és a legnagyobb hálával, s szívében örömmel lefekszik. Ehelyett reggel felkelünk, igyekszünk elmenekülni munkába elvégezendő dolgaink elől (ahol aztán a facebookon jól kitomboljuk magunkat), aztán hazajövünk, keresünk legalább egy bűnbakot, kimérgelődjük magunkat, s aztán keserű szájízzel bedőlünk az ágyba, bele a kis halálba. A lefekvést bezzeg alig várjuk, de a haláltól félünk.

Ma reggel majd hanyatt estem a reggeli konyhában, pont akkor léptem be, amikor épp elszakadt a látóhatártól a narancssárga nap. Megálltam vele szemben. Néztem. Egyszerre voltam és nem voltam, vagy inkább akár lehettem volna is, de inkább csak részt vettem a ragyogásban. Pár perc, vagy talán csak pár másodperc volt az egész. Aztán beindultam, beindult a napom. Kezdtek betöltődni mechanizmusaim, a jelenléttől elterelő hadjárataim. Ismét leigáztam világbékémet, mert sikerült is összekapni Márkussal a narancslé felett, amit azért sem ivott meg.

Nincs menekvés. Amikor először erre rájöttem, majdnem gutát kaptam. Majdnem belehaltam. Kora huszonévesen kínlódtam egy szoba magányában, és egyszer csak rájöttem, az életet nem lehet megúszni, nem lehet elmenekülni előle, belőle. Hogy lehetek öngyilkos, vagy úgy tehetek, mintha kivonnám magam az életemből, távol tartam azt magamtól, hogy hátha megúszom, de ez csak olyan lesz, mintha elbújnék egy függöny mögé, a másik felén úgyis látszom, az innenső felén talán még ki is dudorodom. Nem lehet kiszállni a buliból, nyöszörögtem kétségbeesetten. Agyam kétségbeesetten kereste a kiútat, s miután jól kinyiffantotta magát, rövidzárlat lett. Abban a zárlatban hirtelen felsejlett az érem másik oldala. Hiszen ha nem tudom kivonni magam a teremtésből, azt jelenti, hogy semmi nem vonható ki a teremtésből. Hogy minden benne VAN. És senki más sem vonhat ki engem belőle. Semmi alapján. Benne vagyok a teremtésben, mindegy, hogy éppen milyen elme vagy érzelmi állapotban. Isten tenyerén vagyok. Mindig. És nem lehet onnan leesni, egyszerűen lehetetlen. Maximum megfeledkezni lehet róla, de az nem jelenti azt, hogy nem vagyok mindvégig ott. Akkoriban kezdtem el verseket írni. Ekkortájt írtam ezt is:


Egy


Néha egészen belédcsodálkoztam.
Szem voltam csak, tágas szembogár.
Hogy lehet valaki ilyen szép­?
Néma kérdésemre a válasz Te voltál.
De nem hagytál mindig örülni,
szemöldököd ráncoltad ijesztve,
én ocsúdtam ijedve,
hogy már megint baj van.
Haj!
Mi jajj?

Valahol eltörött egy váza
s ablakunk alatt kezében cseréppel
zörgött a Halál csontváza.

Nyugodtan nézted, gyanús hidegen,
fázó szememtől kérdezted:
- Láttad?
- Láttam. A Halál volt.
Lehet ő is magányos.
Félhet egyedül a sötétben,
ezért zörget az éjszakában.
- Nem értesz semmit.
Lemondóan biggyesztetted ajkad rám.
- Értsd meg végre, hisz felnőtt vagy,
nyomodban is járhat a halál.
- De békén hagy,
míg friss szeretetemmel
piros almát csókolok ajkadra,
érettet, játszi ropogósat.
Fogom a kezed s nem félek,
mert egy meg egy, az egy.
Az egy oszthatatlan.
Ereje a Halálnak csak az oszlóban van.
- Félrebeszélsz! – hüledeztél,
- a buta gyerekek szeretnek így,
akik összeadni se tudnak.
Egy meg egy, az száz.
Millió cserépben a világ váza.
Felnőtt ember csak úgy szerethet,
ha nem ossza-szorozza önmagát.

De azért átöleltél,
hogy ne féljek,
ölembe hajtottad fejed.
Megint olyan szép voltál,
szobánkban a Csend is megmelegedett.

Az ablakra pillantva láttam,
amint a Halál cinkosan rámkacsint.
- Már nem fél, - suttogtam – mert szeret.
- Igen, igen. Csak így tovább.
S cserepes önmagát zörgetve mintha félne kicsit,
ablakunk alól elsétált.


Most ragyogó az ablak előtt ébredező meggyfa. Látom, ő is kíván. Rendben van az, hogy kívánunk, és az is, amikor nem. S miután ma reggel már ki-nem-kívántam magam, most kívánok is magamnak valamit: minél több önfeledtséget ott, az Isten tenyerén, s minél kevesebb elmenekülést az életem és azok tükrei elől, főleg a párom elől, aki ahelyett, hogy romantikus balzsamokkal kenegeté a lelkem, elküld a (***...)masszőrhöz, s gyermekem elől, aki ahelyett, hogy szófogadóan meginná az utált narancslevet s meggyógyúlna szépen, köhög rám.

© Gergely Edó

2015. április 5., vasárnap

În mine acasă

Nu, nu am vrut să scriu, la mine acasă, ci în mine acasă. Când sunt acasă în mine, oaspeţii mei pot fi acasă la mine, la fel şi diferitele roluri de ale mele sunt binevenite la mine acasă. Era o vreme, când ba mă amuza, ba mă întrista, că oamenii cunosc atât de multe diferite edo. Mă risipeam în unşpe mii de direcţii, în miliardele de roluri, în care, deşi mă simţeam bine, totuşi rămânea întrebarea, oare cum sunt cu adevărat, sub aceste măşti sau fără aceste roluri? Pe cum am reuşit să nu mă mai identific atât de serios cu aceste roluri, haine, aşa



am început să mă bucur din ce în ce mai mult de filmul cu titlul: acasă în viaţa mea. Şi am început să văd, că toate rolurile sunt binevenite, atâta timp, cât îi joc cu toată inima. Şi oricum, imediat ce joc fals, îmi confirmă lumea, arătandu-mi în oglindă unde trişez, unde nu dau maximul din mine.


Ieri ne-am strâns la noi, un pumn de oameni, să facem împreună nimicul. Nimicul acesta nu suportă mult timp atributul negativ, pe care îi legăm la gât. Imediat ce te focusezi pe el, în cazul nostru să facem nimicuri, adică chestii nu aşa de importante, serioase, doar să ne bucurăm de prezenţa celorlalţi, a început să se schimbe în Ceva. Ceva acesta se manifesta prin gătit şi jucat împreună, şi printre pregătirea ingredientelor şi a mesei, vorbele ne opreau pentru căteva clipe, pentru că vroiau să se oprească în netimp, să strălucească deasupra capului nostru, să arate adevărul, care e mereu schimbător, esenţa sa fiind lumina.

 Şi aşa ne-am luminat ieri cliepele, intrând în bârlogul inimilor noastre, arătându-ne câteva răni, fără dorinţa de a ne lăuda cu ele, fără dorinţa de a improviza o terapie, fără dorinţa de a rezolva sau vindeca ceva. Eram cursuri de ape subterane ba în adâncimi, ba la suprafaţă, arătându-ne diferitele măşti, roluri, haine. Şi iar mi-am amintit, că una dintre rolurile mele cele mai dragi este acela de cadru. Cadrul, care oferă intimitatea şi siguranţa în care cei care s-au îndepărtat de propriile izvoare îşi pot redescoperi resursele şi îşi pot găsi din nou un curs, cei care s-au săturat de privirea lumii, se pot ascunde şi odihnii puţin, cei care vor să se joace, pot să îşi dea drumul la valurile gădilătoare. Sunt cadrul şi imaginea în acelaşi timp, când de care e nevoie, când de care simt nevoie.



Şi în acelaşi timp nu sunt nici unul, nici altul, sunt lumea întreagă şi din afara acestui cadru. Ca să joc unul dintre cele mai îndrăgite jocuri de ale mele, acesta de cadru, nu trebuie să fiu într-un fel sau altul. Ajunge să fiu, şi să vreau să mă joc, care înseamnă, că în egală măsură mă las luată de energia jocului şi îi dictez direcţia. În egală măsură. Într-o secundă mă las dusă, în cealaltă hotărâsc direcţia. Şi din acesta se naşte un dans, un ritm, un joc unic. Un joc de al meu, care e liber pentru că se împleteşte în jocul celorlalţi. Şi când nu las hotărârile să devină dictatori, atunci sunt identică cu mine însămi, identică în acest joc, dans al vieţii, în care rolurile, măştile şi legăturile sunt miliarde. Las viaţa să se manifeste prin mine. Las divinul să culeagă experienţe prin viaţa mea. Şi atunci nu mai vreau să scap de ceea ce este, ci sunt recunoscătoare pentru fiecare clipă. Şi dimineaţa, în timp ce mă uit la mugurii de vişin, degust cu plăcere şi recunoaştere cheescake-ul lăsat ieri de oaspeţi. Cel mai bun cheescake din viaţa mea... acum.



Pozele şi desenele sunt făcute de Zsolt, Edó şi Márkus (desenul ilustrează un leu văzut prin ochii unui copil de 2-3 ani)
© Gergely Edó

2015. április 4., szombat

Kinek az akarata legyen meg?

Ott ültek az előszobában a lépcsőn, kiterítve a babák, mint valami áldozatok. Mindegyiknek hiányzott valamije, de leginkább valamijük. Nagybátyám, akiről, nem tudom miért, azt feltételezték, hogy ért a babarekonstrukcióhoz, kedvesen mosolygott, és megígérte, hogy megpróbálja megjavítani őket. Én meg hallgatom a sokszor hallott szöveget, hogy mindkét nővéremet és az unokatestvéremet is túlélték a babák, de az én kezemben minden rögtön tönkremegy. Nem mintha tönkretevő kezem lenne, csak kíváncsi. Ez a szó azonban így nem hangzik el. Csak a tönkretevőnek a szinonímái. Leginkább az, hogy nem tudok vigyázni a dolgaimra. Bennem mindvégig az van, hogy én nem akartam rosszat, csak megnézni, mitől működik a baba. Elég hamar rájöttem. Csalódottan néztem be az üres fejébe, testébe, megvizsgáltam a félkör alakú fehér, műanyaggolyócskákat és a gumikat, aztán megpróbáltam összeszerelni, ami, persze, nem ment. A kibelezett babák aztán már nem kellettek, mert játszani csak épkézláb babákkal volt izgalmas. A barátnőim babáit nem mertem szétszedni, így aztán azokkal többet játszodtam, mint az enyémekkel. A szomszédban lakó unokatestvéremnek is volt egy babája, amit nem akartak nekem adni. Később jöttem rá, azért, hogy bár egy baba maradjon meg, ami praktikus szempontból volt jó, volt akivel szerepelnem óvodás koromban.


Mihelyt megtanultam olvasni, már nem szedtem szét a babákat, nem is babáztam. Szétszedtem a könyvek világát. Szétszedtem a történetet, majd összeraktam magamban, véget nem érő álmodozásokban. Szétszedett történeteim már nem voltak olyan látványosak, nem lehetett kiteríteni az előszobában és sopánkodni felettük. A vallás is történetekben jutott el hozzám, s mivel bővelkedik "érthetetlen működésekben" és ellentmondásokban, szétszedéshez szokott eszemmel pillanatok alatt szét is szedtem. Szüleimnek és a pap bácsinak néha kiterítettem, de másnak nem igazán lehetett. Jól emlékszem egy vallásórára, amikor éppen húsvétra készültünk. Mivel a mi falunk fele unitárius, fele református és a családok is jól meg lettek keverve, a feltámadás témáját csínjával lehetett körüljárni. Az akkori papunk megpróbálta elmondani, számunkra érthető és felfogható módon az unitárius és református hitbéli különbségeket, főleg, ami a feltámadást illeti. Sokáig megnyugtató volt számomra az, amit akkor hallottam, hogy az unitárius hit szerint testben nem támadott fel Jézus, csak lélekben. Tetszett és magaménak éreztem a megváltás és bűnbocsánat tanainkat is, s bár párszor szétszedtem, sikerült ismét számomra működőképesen összerakni ismét az egészet.

Aztán a világ egyre több szétszednivalót tárt elém. És egyszer csak megérkeztem valahová, ahol elmúlt a szétszedős kedvem. Elég látnom azt, ami megmutatkozik. És innen már lényegtelenek a hittételek, hogy feltámadt Jézus testben is, vagy csak lélekben. Már egyáltalán nem fontos. Hiszen nap mint nap az egyik mondatán több százszor megbukom: Legyen meg a Te akaratod. Amikor nem bukom el, akkor belesímulok a létbe, és olyankor egy pillanat töredékéig otthon vagyok a szívemben, ahonnan már a másik buktatóm sem téma, a szeresd felebarátodat, mint magadat.

Nézem Márkust, aki a legváratlanabb ajándékait szedi szét rögtön. Nem azért, hogy megnézze, hogyan működik, hanem mert rögtön valami másra akarja használni az alkotóelemeket. A fejlámpának a szíja, a legoautónak a kereke kettévágva, a láncon csüngő farkasfognak a fog része kell neki valami saját játékhoz, mert őt az ami van, mindig arra inspirálja, ami belőle lehetne. S hogy őt a motivációban különböző, de egyébként hasonló működésünk milyen buktatókhoz és tanításokhoz vezeti? Nos, egyelőre csak az látszik, ő sem fogja megúszni az életet.


© Gergely Edó