2015. március 24., kedd

Kibicsaklott szavakkal

Hogy mi minden történt bennem belül az idén... hja, pont, mint veled is.
Az érezelemskálám kiütötte mind a felső, mint az alsó értékét.
Bejelentettem a cégnél, ami kicsi fejemben A Biztonság, hogy felmondok. S bár nincs még utánam pótlék, nagyon emberi gesztussal és érzéssel fogadta a kisfőnököm a hírt, válasza az volt, hogy hiszen olyan rövid az élet, miért ne próbálja ki magát az ember abban, amit szeret. Aztán a munkát megkapod, ha nem jönnek be a számításaid.
Számításaim? Vannak? Szinte, hogy nincsenek. Csak úgy benne vagyok az életben. Kezdeményezek dolgokat, van, ami kivirágzik, van, ami nem. Egyre kevésbé hiszem azt, hogy valami a jó szervezésen múlik. Hogy összejön-e, vagy sem. S mégha össze is jön, az, hogy jó lesz-e, vagy sem, nem annyira a szervezésen, hanem azon múlik, hogy hogy van a szívünk, mennyire tudok megnyílni, mennyire tud a másik megnyílni.
Voltak hétvégi foglalkozásiam, könyvbemutatóim, olyan hónapok, amikor minden hétvégém foglalt. Tekertem. Tapostam. Elfáradtam. Csikorogtam. Robot üzemmódban éltem. Mindent ki, semmit be.
Robot lettél, mondta a párom.
Sírtam.
Nem akarok robot lenni. Élni és érezni akarok. Furcsán értelmezett, életellenes ideológiáimból egy kicsit kinézni, lám, másnál hogy táncol az élet.
Táncoltam.
Partner is került. Szép volt. Én pedig féltem. Nem ismerem a korlátomat, mert túl sok lett bennem a zár és a szomjúság. Ezért természetes határaimtól eltávolodtam, ezért nem merek a partnerrel úgy táncolni, ahogy tudnék, ahogy szeretnék, mert félek, hogy betáncolom magam valami bonyodalomba, ami nem hiányzik.
Egyszerű, tiszta szépségeket keresek. Tiszta szenvedélyt. Intimitást. Bizalmat.
Aztán kimentünk a hegyre, együtt, mégis egyedül, kongó magányban.
Sokat énekeltünk, és sírtunk. Egyszerre is, külön is.
Futkároztam a tavaszi lejtőkön, és énekeltem, szívemszakadtából, torkamteljeséből.
A gyermekünk egyszer csak leszúrt egy botot a hóba, letérdelt elé, két kis tenyerét összetette a szíve előtt, és halkan, behúnyt szemmel elénekelte párszor kedvenc mantráját.
Ez az.
Ennyi.
Semmi fesztivál.
Csak a csend. A tiszta szenvedély. Önmagáért.
A határtalan bizalom ég és föld felé, ég és föld között.
Sok gesztus elindult a szívemből, elfogadás, ajándék. Meghatványozódva kaptam vissza, szinte szimultán.
És hogy ebben a léttáncban ki vagyok én és ki vagy te, meddig tart az életszerelem és hol kezdődik Isten? Nem tudom.
De a tavasz erői már mutatnak egyet s mást :)


 A képen Frida
© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése