2015. március 9., hétfő

Az ajándékdoboz



Volt egy idő, amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem a dolgok kijárnak. Akkoriban sokat veszekedtem, főleg édesanyámmal. Azzal érveltem, hogy ő szült engem, úgyhogy kutya kötelessége aszerint táncolni, ahogy én fújom. Követelőztem. Igazából nem anyagiakat, hanem inkább hatalmakat követeltem. Hogy én szöktessem őt, ő pedig táncoljon, úgy, ahogy én diktálom. Kezdve attól, hogy nem akartam résztvenni a házimunkában, folytatva azzal, hogy figyeljen rám, akkor és úgy, ahogy én akarom, befejeződve nem is tudom hol, mikor, ha ez egyáltalán teljesen be tud fejeződni valamikor. Édesanyám bölcsebb volt a kis hisztérikáimnál. Elég gyorsan kurtára fogott: én ennyit és így tudok adni, ahogy, ha nem tetszik, csináld te majd jobban a te gyermekeiddel. 

Nem lettek gyermekeink, mert csak egy lett. Van egy majdnem hét éves kisfiunk. És a követelőzés,  hatalmak követelőzése nagyban zajlik. Amit folyamatosan tanítok neki, az a kérlek és a köszönöm. Már megint ez a blabla, gondolhatod. Hát persze, kérlek szépen, meg köszönöm szépen. Hiszen ezt mindenki tudja. Mi ebben a nagy kunszt? gondolhatod, és igazad is van. És ebből az igazadvanból egy fél lépéssel viszlek csak tovább. Tudsz kérni a szüleidtől, vagy azt hiszed, hogy neked minden kijár? És valóban szépen kéred, vagy követelőzve? Amikor megkapod, amit kértél, tudsz hálás lenni? Tényleg megköszönöd, vagy csak ajakköszönés ez, hogy ne róják fel neked, hogy még meg sem köszönted, de igazából nem vagy benne teljes lényeddel abban a köszönömben? Ha nem azt kapod, amire vágysz, mekkora benned a harag? Ahogy a szüleidhez viszonyulsz, azt viszed ki magaddal a világba. És a világ ad, vagy nem ad. Teljesen kiszámíthatatlan onnan nézve, ahol éppen állunk. Amikor várnánk, nem ad, máskor meg hirtelen mozdulattal ölünkbe zúdítja összes kincsét. Ez a kincs lehet egy jó szó, egy tekintet, vagy az, hogy helyet szorít nekünk maga mellett valaki a buszon. Abban a pillanatban, amikor kapjuk, összes kincsnek tűnik. 

Ha egy félcentit elfordulsz abból az állásból, hogy neked a dolgok kijárnak, oda, hogy mindent, ami van, ajándékként kapunk, igen, még azt is, amit a szüleinktől, valami furcsa szemszögből kezdheted el látni az életed. És ez a szemszög annyira furcsa, hogy lehet, szédülni kezdesz tőle. Ne add fel! 


Innen kezdődnek a szédítő magaslatok, és a szédítő mélységek, az ajándékdoboz megannyi kincsei.
 

Írtam a Cimborába
© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése