2015. március 24., kedd

Kibicsaklott szavakkal

Hogy mi minden történt bennem belül az idén... hja, pont, mint veled is.
Az érezelemskálám kiütötte mind a felső, mint az alsó értékét.
Bejelentettem a cégnél, ami kicsi fejemben A Biztonság, hogy felmondok. S bár nincs még utánam pótlék, nagyon emberi gesztussal és érzéssel fogadta a kisfőnököm a hírt, válasza az volt, hogy hiszen olyan rövid az élet, miért ne próbálja ki magát az ember abban, amit szeret. Aztán a munkát megkapod, ha nem jönnek be a számításaid.
Számításaim? Vannak? Szinte, hogy nincsenek. Csak úgy benne vagyok az életben. Kezdeményezek dolgokat, van, ami kivirágzik, van, ami nem. Egyre kevésbé hiszem azt, hogy valami a jó szervezésen múlik. Hogy összejön-e, vagy sem. S mégha össze is jön, az, hogy jó lesz-e, vagy sem, nem annyira a szervezésen, hanem azon múlik, hogy hogy van a szívünk, mennyire tudok megnyílni, mennyire tud a másik megnyílni.
Voltak hétvégi foglalkozásiam, könyvbemutatóim, olyan hónapok, amikor minden hétvégém foglalt. Tekertem. Tapostam. Elfáradtam. Csikorogtam. Robot üzemmódban éltem. Mindent ki, semmit be.
Robot lettél, mondta a párom.
Sírtam.
Nem akarok robot lenni. Élni és érezni akarok. Furcsán értelmezett, életellenes ideológiáimból egy kicsit kinézni, lám, másnál hogy táncol az élet.
Táncoltam.
Partner is került. Szép volt. Én pedig féltem. Nem ismerem a korlátomat, mert túl sok lett bennem a zár és a szomjúság. Ezért természetes határaimtól eltávolodtam, ezért nem merek a partnerrel úgy táncolni, ahogy tudnék, ahogy szeretnék, mert félek, hogy betáncolom magam valami bonyodalomba, ami nem hiányzik.
Egyszerű, tiszta szépségeket keresek. Tiszta szenvedélyt. Intimitást. Bizalmat.
Aztán kimentünk a hegyre, együtt, mégis egyedül, kongó magányban.
Sokat énekeltünk, és sírtunk. Egyszerre is, külön is.
Futkároztam a tavaszi lejtőkön, és énekeltem, szívemszakadtából, torkamteljeséből.
A gyermekünk egyszer csak leszúrt egy botot a hóba, letérdelt elé, két kis tenyerét összetette a szíve előtt, és halkan, behúnyt szemmel elénekelte párszor kedvenc mantráját.
Ez az.
Ennyi.
Semmi fesztivál.
Csak a csend. A tiszta szenvedély. Önmagáért.
A határtalan bizalom ég és föld felé, ég és föld között.
Sok gesztus elindult a szívemből, elfogadás, ajándék. Meghatványozódva kaptam vissza, szinte szimultán.
És hogy ebben a léttáncban ki vagyok én és ki vagy te, meddig tart az életszerelem és hol kezdődik Isten? Nem tudom.
De a tavasz erői már mutatnak egyet s mást :)


 A képen Frida
© Gergely Edó

2015. március 9., hétfő

Az ajándékdoboz



Volt egy idő, amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem a dolgok kijárnak. Akkoriban sokat veszekedtem, főleg édesanyámmal. Azzal érveltem, hogy ő szült engem, úgyhogy kutya kötelessége aszerint táncolni, ahogy én fújom. Követelőztem. Igazából nem anyagiakat, hanem inkább hatalmakat követeltem. Hogy én szöktessem őt, ő pedig táncoljon, úgy, ahogy én diktálom. Kezdve attól, hogy nem akartam résztvenni a házimunkában, folytatva azzal, hogy figyeljen rám, akkor és úgy, ahogy én akarom, befejeződve nem is tudom hol, mikor, ha ez egyáltalán teljesen be tud fejeződni valamikor. Édesanyám bölcsebb volt a kis hisztérikáimnál. Elég gyorsan kurtára fogott: én ennyit és így tudok adni, ahogy, ha nem tetszik, csináld te majd jobban a te gyermekeiddel. 

Nem lettek gyermekeink, mert csak egy lett. Van egy majdnem hét éves kisfiunk. És a követelőzés,  hatalmak követelőzése nagyban zajlik. Amit folyamatosan tanítok neki, az a kérlek és a köszönöm. Már megint ez a blabla, gondolhatod. Hát persze, kérlek szépen, meg köszönöm szépen. Hiszen ezt mindenki tudja. Mi ebben a nagy kunszt? gondolhatod, és igazad is van. És ebből az igazadvanból egy fél lépéssel viszlek csak tovább. Tudsz kérni a szüleidtől, vagy azt hiszed, hogy neked minden kijár? És valóban szépen kéred, vagy követelőzve? Amikor megkapod, amit kértél, tudsz hálás lenni? Tényleg megköszönöd, vagy csak ajakköszönés ez, hogy ne róják fel neked, hogy még meg sem köszönted, de igazából nem vagy benne teljes lényeddel abban a köszönömben? Ha nem azt kapod, amire vágysz, mekkora benned a harag? Ahogy a szüleidhez viszonyulsz, azt viszed ki magaddal a világba. És a világ ad, vagy nem ad. Teljesen kiszámíthatatlan onnan nézve, ahol éppen állunk. Amikor várnánk, nem ad, máskor meg hirtelen mozdulattal ölünkbe zúdítja összes kincsét. Ez a kincs lehet egy jó szó, egy tekintet, vagy az, hogy helyet szorít nekünk maga mellett valaki a buszon. Abban a pillanatban, amikor kapjuk, összes kincsnek tűnik. 

Ha egy félcentit elfordulsz abból az állásból, hogy neked a dolgok kijárnak, oda, hogy mindent, ami van, ajándékként kapunk, igen, még azt is, amit a szüleinktől, valami furcsa szemszögből kezdheted el látni az életed. És ez a szemszög annyira furcsa, hogy lehet, szédülni kezdesz tőle. Ne add fel! 


Innen kezdődnek a szédítő magaslatok, és a szédítő mélységek, az ajándékdoboz megannyi kincsei.
 

Írtam a Cimborába
© Gergely Edó

Macska bazsalikommal budapesti könyvbemutató hanganyaga

A könyvbemutató nem könyvbemutató volt. Hanem egy szépséges este, otthon. Jöttek a régi ismerősök, és jöttek az újak. Az alig ismerősök, és az ismeretlenek. Mindenki hozott valamit. Kaptam a nővéremtől, Marosiné Évatól Fodor Ákost, ha már elajándékoztam a régit, és megbántam, Dora Beedortól, aki mindig ráncba szedi bennem a slampos tündért, testápolót, hogy gondoskodjam magamról, Csilla Fazakastól a Mese az élet virágáról mesémhez készített illusztrációt, Réka Janákytól általa festett mandalát, hogy ne feledkezzem meg a középről, a lényegek lényegéről. Tibor Pihiket hozott ajándékba. Ilka, a Tintakő könyvesbolt tulajdonosa sok teát és frissen sült, szilvaízes pogácsát. És ezek csak a tárgyak. Csak. Mert mindenki elhozta a lelkét, a szívét, a mosolyát, az örömét. Kaptuk, adtuk a mosolyt és a szót, ki, ahogy érte, ki, amennyit és ahogy tudott, és ez így volt jól. Mert mindenki a legtöbbet adta, amit adhatott. Különleges könyvbemutató volt, számomra legalábbis az. Minden egyes embert külön érzékeltem, és mélyen, mint egy vezérdallamként zengett bennem a hála. Köszönöm, Szikszai Bóné Ildikó, hogy hittél ebben is.

Weiner Sennyey Tibort Zsolt javasolta. S mivel Zsolt számomra akkor is a minőségi szűrő, amikor éppen nem vagyunk a legjobban, teljesen rábíztam magam. Megjött Tibor, leültünk egymás mellé. Belenéztem a szemébe, és tudtam, esélyt kaptam a játszásra. A szárnyalásra és a nevetésre, de, ha ahhoz van kedvem, akkor akár alá is ereszkedhetek, ameddig tudok, ameddig tudunk együtt. Köszönöm, Zsolt Sütő, hogy engedsz játszani, s hogy ilyen kiváló játszótársat kerestél nekem.
És mindannyiatoknak, akik úgy döntöttetek, hogy ezt az estét velünk töltitek, mert dönthettetek volna másként is. Mindig megtisztelő, ha valaki arra kíváncsi, amit én tudok adni. És örvendek erősen, ha el tudja fogadni.

A vonaton hazafelé nekiestem a könyveimnek. Két verseskönyv egyszerre. Kiolvastam őket. Ragyogtam befele erősen, s szétáradt ereimben a mindannyiunkat összekötő lélek boldogsága.

Megosztok veletek pár csemegét, hogy ti is örvendjetek:

Fodor Ákos, Még: Mindig című kötetéből

Figyelmeztetés

Szerelem szunnyad
bennem, mint gongban a hang
- úgy érins, vagy ne.


Halk közbevetés

Amit szeretsz és
amit gyűlölsz: benned él.
Szavad rólad szól.


Teszt

Jöjj divatba. Menj
ki belőle. Ez után
derül ki: mit érsz.

Weiner Sennyey Tibor Pihik című verseskötetéből

zaj és csönd

megvan az ideje a zajnak és
megvan az ideje a csendnek
hajnalban a szomszéd házban
énekelt az egész család most
fűrészelnek és rizst csépelnek
én csak ülök megfontolok
megmérek minden mondatot
megvan az ideje a zajnak és
megvan az ideje a csöndnek is


Keret

Nem volt több csak képkeret,
hátlap nélkül, benne síküveg,
éppen elfért egyik kezembe',
így szólt, midőn belehelyezte:

"Lásd, hogy szalad át gesztenyén a sárga,
rózsaszíntől-fehérig violába,
az őszből-télbe, tavaszba és nyárba;
lásd, hogy szalad át életből-halálba."

És én láttam mindent kis keretben,
azóta hordom körbe tenyeremben;
átlátszó képkeret, benne síküveg,
csak halhatatlan lélek látja meg.

 És, hogy a szinkronicitások vannak, tudom. És most ismét megtudtam. Tibor kapott tőlem Macskát bazsalikommal, benne említem Danyi Zoltán kötetét, Hullámok után a tó sima tükrét, én kaptam Tibortól Pihiket, benne A rózsa móló című vers Danyi Zoltánnak ajánlva.
Na, ennyi elég is a szépségekről.

A könyvbemutató hanganyaga a Drót összművészeti online magazin honlapján jelent meg.



© Gergely Edó