2015. február 24., kedd

Két csillag közt alszom ma

Azt hittem, már csak a békés alvás jöhet, miután szépen bealudtam altatáskor. Átmentem a mi ágyunkba, lefeküdtem, olvastam, villanyt, szemet le. Az én fekvésem egybeesett a pároméval, ami nálunk ritka dolog, ugyanis én legtöbbször a tyúkokkal fekszem. Kihasználtam az alkalmat, hogy még ébren vagyok, és mondtam neki valamit. Szó szót követett, egyre mérgesebben és élesebben, s bár veszekedés nem lett belőle, hangosan, mégis, a nyugalmas jóéjtnek lőttek. Nem baj, ettől én még tudok aludni, gondoltam. Aztán egy idő után rájöttem, én nem is aludni, hanem járni akarok egyet. Úgyhogy szépen felöltöztem, vagyis nem szépen, hanem gyorsan és úgy, ahogy. Azzal ki. Milyen csillagos az ég. Ez volt az első. Milyen szép. Ez volt a második. Milyen tavasz. Ez volt a harmadik. S a nyüzsgés. A negyedik. Elszoktam ettől a magamtól, aki elindul csak úgy, világgá, éjjel. Kicsit féltem. Előttem cigánycsalád kerekedik éppen fel, elhaladnak mellettem, hallom, ahogy egy férfihang hozzájuk szól, zsánesz románesz? Mivel dolgoztam cigányokkal, s akkoriban kezdtek is tanítgatni, egyből felkapom a fejem. Hátrapillantok. Két megtermett férfi kérdi. A cigányaaszony indul is utánuk, válaszol valamit. A férfiak röhögnek. Az asszony rögtön románra fordítja a szót, most már beszélsz, vagy nem cigányul? Hát csak egy kicsit, felel az egyik. Akkor miért kérded? így a cigányné, hangja támadó, éles. Gyere csak ide egy kicsit! kiált a férfi után. Hallom, ahogy a csendesebb hívja a másikat, gyere, ne foglalkozz vele. Az átjárónál utolérnek. Két magyar lány áll, beszélget. Az egyikük nagyon hevesen magyaráz a másiknak. A kötekedő férfi rászól a lányra, miért beszéltek magyarul. A heves lány rögtön reagál, komolyan? A férfi gúnyosan visszaszól, komolyan. Avram Iancu nem magyarul beszélt. A másik közbeszól, Tepes, te, Tepes. Tepes, feleli a nagyhangú. De egy pillanatra elbizonytalanodik. Mintha történelemből nem lenne éppen ász. A magyar lány nem hagyja magát, de azért résen vagyok. Tudom, ha szükség lesz rá, beavatkozom. Vált a lámpa, zöld, indulunk. Mellettem haladnak a férfiak. Átfut rajtam a cigányné magabiztossága. Ő rögtön támadott, fölényesen, félelem nélkül. A magyar lány hangjában védekezés és harciasság volt, de hiányzott ez a fölény. Megyek tovább. Befordulok csak úgy, egy utcába. Csendes utca. Nappal szeretem. Éjjel is szeressem, vajon? Megyek tovább. Ez az első és a második csakra ideje, tere. Itt és ilyenkor ez a tudatszint. Nem csodálkozom semmin. Figyelek. Figyelem magam. A központunk olyan, mint egy fellegvár. Egyszerre véd és tartja távol tőlem a vad, nyers erőket. Nálunk a szívek találkoznak, nem az acsarkodások és gyűlölködések. S amikor ezekbe a mélységekbe megyünk, akkor is terápiázni járunk ott, nem szítani, szaporítani ezeket. Az éttermek ajtaján kizúdul a bűz. Mindenhonnan az áporodott cigi és kocsmaszag. Nézem az arcokat. Megannyi történet. Megannyi boldogságra vágyó ember. Hétfő este is tele a város. Milyen rég volt, amikor ez volt az életem. Aztán, a csendes utcában megakad a szemem egy egyszerű ajtón. Nemdohányzó. Bemegyek. Szinte üres. Kellemes. Épp most vettem fel az utolsó rendelést, mondja a pincér. Rendben. Tegye hozzá az enyémet is. Egy pohár bort szeretnék. Feteasca vagy Merlot? Feteasca. Leülök az ablak mellé. Nézem az üres utcát. Megérkezik a bor. Élvezem. A pincér néha rámnéz. Úgy tesz, mintha nem. Látszik, nem tudja, hová tegyen. Nagyon kedves és udvarias. Lassan egyedül maradok a gondolataimmal. Eszembe jut, amit a vásárhelyi előadáson mondtam, ugyan miért maradjon két ember együtt? Mindent el lehet osztani, házat, vagyont, gyermeket, barátokat. A származási család és rokonság manapság nemhogy nem ellenzi, de nagyon gyakran támogatja, szorgalmazza is a válást. Gyakran bejön a képbe egy másik, akivel az emberek meg merik élni azokat a vágyaikat, amiket az előző társsal nem mertek. Aki egyedül marad, azt csinál, amit akar, oda megy, ahová akar. Meg lehet csodálni a tengerpartot és a pálmafát a facebookon. Lehet nyugodtan irigykedni. Miért maradjon két ember együtt? Az első három csakra tudatszintje, a megélhetés, a törzsi odatartozás, a hatalmi játszmák már nem tartják össze a párokat. Marad a nagy ugrás, át a szívcsakrába? Ez mit kér tőlem? A szeretet kiárasztása és a szabadság tartozik a szívhez. A bátorság és a szárnyalás. Visszatér egy régi felismerésem, amit, amikor másoknak mondok, mindig nagyokat kacagnak. Aztán kicsit összezavarodnak, nem tudják, most vegyenek-e komolyan, vagy sem. Boldognak lenni annak ellenére, hogy ott van az a másik. Az a társ, ha már párkapcsolat. De az a másik akkor is ott van, mint az a másik, akit egyből elő lehet rántani, mint boldogtalanságunk bűnbakját, ha egyedül élünk. Ilyenkor jön a szerencsétlen szülő, a szerencsésebb főnök, kolléga, az áldozat gyermek, az éppen nemszeretem barát(nő). Párkapcsolatban ez azért nehezebb, mert ilyet azért senki nem gondolna egy párkapcsolatról. Boldognak lenni annak ellenére, hogy ott a társunk. Szívás. És ha ez sikerül, azt hiszem, valami olyasmi felé tapogatózunk, mint a jézusi tanítás, szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Hazafelé megint megnézem a csillagokat. A holdat. Újhold. Ölében tartja a fényes sarló az árnyékban maradó önmagát.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése