2015. február 10., kedd

A munkahelytől a szabad úszásig

Megoldásokban hiszek, szenvedésmentes megoldásokban nem. Ezért, akik hozzám fordulnak, vállalniuk kell, az út, amelyen együtt elindulunk, egyáltalán nem lesz könnyű. Sőt, talán a legnehezebb lesz a mindenféle választható megoldások közül. Útközben senki nem kap cukorkát. De a végén elmehetünk együtt tortázni.

Egy ideje fel akarok mondani a cégnél. Legtöbbször hitetlenkedve kiáltanak fel az emberek. Nem is tudtuk, hogy te egy cégnél is dolgozol. Amikor aztán azt is megmondom, hogy melyiknél, tökéletes a döbbenet és az értetlenség. Mi az isten csudáját csinálhatok én az Oraclenál? Tanultam. Tanultam és tanultam és tanultam. Egy ideje, tíz éve ott tanulok meg egy csomó mindent önmagamról. Amikor odakerültem, volt egy tanítás a tarsolyomban az ideiglenességről. S bár rettegve óvtam ezt a tanítást, mint kincset, mintha az életem függne tőle, addig mégsem lett az enyém, amíg át nem ment a véremen.

Még Helsinkiben készítettem a Kereskedelmi Kamra számára egy mélyinterjúkból összeállított tanulmányt.  Az egyik alanyom egy Helsinkiben élő észt operaénekesnő volt. Nem jutottam be a Tallini Zeneakadémiára, mesélte, így aztán a nyarat kint töltöttem az utcán, virágárúsként. A mellettem ülő bácsi megkérdezte, mennyi időre jöttem virágot árulni. Ó, csak ideiglenesen vagyok itt, feleltem. Amire a bácsi megjegyezte, hogy ő már húsz éve árulja ideiglenesen a virágot. Ekkor rendesen megijedtem, és bár az észt körökben úgy tartották, hogy a Helsinki Zeneakadémia minősége gyengébb, mint a Tallini, ősszel felvételiztem Helsinkibe, ahová nagy esélyem volt bejutni. És bejutottam.

Ez volt a történet, amit nagy tanításként óvtam magamban, mint Jézus példájában a tallérokat, remélve, ha megóvom, nem esik baja. S közben az Oraclenál az évek szálltak, mint a percek, s szinte nyüszítve gondoltam számtalanszor magabiztos magamra, ahogy még az elején, a kezdő kis, tizenkét fős csapatnak kijelentettem, maximum fél évig maradok itt, mert nekem itt semmi dolgom. Úgy tűnt, mindenki nagyon ott akar maradni, karriert építeni, fejlődni. Én innen semmit nem tanulhatok, és ettől a cégtől semmit nem akarok, feleltem gőgösen, tehát el fogok menni. Mihelyt...

És a mihelyt lassan ment. Közben tanultam és tanultam és tanultam. Nem finnből lettem okosabb - a nyelvtudásom miatt vettek fel - , mert abból eléggé okos voltam előtte is. Önmagamról tanultam. Arról, hogy mik a határaim, mikor vagyok hatékony, mennyi a teherbírásom, hogyan osztom be a gép előtt töltött időmet, hogyan fecsérelem el. Hogyan költöm el a sok pénzt, ami végül is csak a tanári és bébiszitteri fizetéseimhez képest volt sok. Hogyan viszonyulok a pénzhez, becsülöm le. Hogyan becsülöm le az ideológiáim mentén azt, amit ez a munkahely nyújt, ahelyett, hogy tiszta szívvel hálás lennék érte. Hogyan büntetem magam a meg nem érdemeltnek gondolt fizetés szétszórásával, másoknak odaadásával, egészen addig, amíg minden megspórolt pénzem ellopták, és még adósságba is vertem magam. És legesleginkább az egzisztenciális félelmemről, arról, hogy igenis szükségem van a fizetés által nyújtott biztonságra. Legyen ez az általam vagy más által megkeresett fizetés. Itt tartok, sehol máshol.

Közben folyton lázadtam, hibáztattam, kerestem a bűnbakot. Kerestem kint is, bent is, mindegy volt, csak lehessek az áldozat, az, akivel ez megtörténik, önhibáján kívül. Bűnbak mindig kerül, ezek leginkább a közeli családtagok. Már elég szépen áthelyezkedtem a másik lábamra, elkezdtük a Gandhit működtetni, vezettem a jógacsoportokat, a tanácsadást, beindultak a workshopok is, és már a főnökömnek is említettem, hogy én igazából egyszer fel szeretnék mondani. És még mindig nem sikerült. Aztán ősszel felkértek képviselőnek egy családállításban. Egy nő arra állított, hogy szeretné a régi munkahelyét otthagyni és teljesen a hivatásának érzett munka felé fordulni. S mivel nem véletlen az sem, milyen szerepbe választanak ki, én voltam az új munka képviselője. És akkor ismertem fel valami lényegeset az én életemből, hogy hiányzik a tisztelet a munkahelyem iránt. Nem látom be, hogy bizonyos dolgokat csak itt és csak ezen az áron, ennyi szenvedés árán tanulhattam meg. Hogy ez az anyagi biztonság iránti vágy van, és kész. Nem lebecsülendő, egyszerűen csak rendben van az, hogy van, lényünk része, és ahhoz, hogy harmóniában legyen, csak arra van szükség, hogy elfogadjam. Hogy a gyermekről, ha már vállaltam, igenis kell gondoskodni, akkor is, ha ez erőfeszítést igényel részemről. Hogy mindennek ára van, a képzéseknek is, és ehhez kaptam meg az anyagi támogatást, többek között a munkahelyemről is.

S ha csak ennyi lenne, de hajaj, egy még fájdalmasabb felismerésem is volt. Ha nem tanulom meg tisztelni és elismerni mindazt, amit ezen a munkahelyen kaptam, akkor ugyanezt a magatartást viszem át arra a területre is, amit olyan fennhangon nevezek hivatásomnak. Hogy csak dolgozni fogok itt is, nem pedig teljesen odaadni magam. Hogy a hála és öröm valahol közben el fog veszni, s aztán üthetem bottal a nyomát a hőn áhított, freelanceségemből eredő boldogságnak. Mert erre is, mint mindenre, igaz, hogy ha szeretettel valami felé fordulunk, akkor attól szabaddá válunk. S minél nagyobb az elszakadási vágy, annál erősebb lesz a hurok. Tíz évembe telt, hogy az a kicsi, tallini, ragyogó tanítás véremmé váljék.

Januárban szóltam, hogy legkésőbb május végéig dolgozom. Teljesen őszintén elmondtam mindent, és a főnököm szívből gratulált a döntésemhez. Azt mondta, minden tőle telhetőt megtesz, hogy amíg még vagyok, ki tudjam bírni. Egy pillanatig sem akart visszatartani. Olyan rövid az életünk, mondta, miért ne próbáld ki magad abban, amit szeretsz? S ha vissza akarsz térni valaha, biztos mindig nyitva áll előtted az ajtó. Érdekes módon hirtelen már nem kell kibírnom. Egyszerűen elvégzem a dolgom, és igyekszem minél kevesebb piszkot hagyni magam után. Bár, amikor elmentem szülési szabadságra, azt is megtapasztaltam, hogy az a nagy rend és fegyelem nélkül is, amit önmagamtól és munkatársaimtól megköveteltem, a dolgok működnek, s számomra hihetetlen és érthetetlen módon, ugyanolyan eredményesen.

Hálával ajánlom fel ezt a történetet mindenki számára, akit ez most megérint, bár sejtem, igazából akkor fog hatni, amikor a véretekké válik, és ez csak szenvedés árán lehetséges.


© Gergely Edó

2 megjegyzés:

  1. Ezt elmentem, úgy érzem, hogy vissza szeretném még olvasni. Köszönet és hála érte s érted!

    VálaszTörlés