2015. február 3., kedd

A láthatatlan közösség

Közösségről álmodtunk. Hiszen magunkban nem sokat érünk. Közösségről álmodtunk egy idegen városban, amihez egyikünknek sem volt rokoni vagy tanulmányi közünk. Nem itt lettünk szerelmesek, nem itt szédültük a kocsmákat, nem itt alakultak ki fiatalkori érzelmi kapcsolataink. Mégis, mint két őrült, vagy, ha a gyermeket s az ideiglenes állatbarátainkat is beszámoljuk, közösségről álmodtunk mi, hárman-négyen.

 

Lehet-e közösségről álmodni új helyen úgy, hogy a régit odahagytuk? A gyermekkorit, a serdülőkorit? Lehet-e közösségről álmodni úgy, hogy mi ketten, a férfi és a nő is gyakran csak a semmiben és a seholban jutunk dűlőre. Hogy gyakran rettegve nézünk egymásra, s ha a hajunknak önálló élete lenne, a férfi esetében pedig egyáltalán lenne, s nem nyírná le, akkor gyakran állna égnek? Csak az elég őrültek álmodnak így, vagy azok, akiknek nincs vesztenivalójuk. Mivel mi itt még nem nyertünk semmit, vagy alig valamit, álmodhattuk a nagyot, a lehetetlent. Aztán találtunk társakat. Legyünk közösség, mondtuk. Kábé úgy, mint a kisgyermek a játszótéren, legyünk barátok. De nem lettünk, mint ahogy a kisgyermekek sem lesznek ennyitől. Amikor társaink megtalálták azt, akikkel ők rezonáltak és kialakíthatták kicsiny kis közösségüket, csak méginkább elkeseredtem. Lám ők, és lám mi. Pedig mi álmodtunk előbb a közösséről, pereltem magamban. Miénk volt előbb az ötlet, hogy legyen egy központ. Hogy ha nem csináljuk meg mi, megcsinálja valaki más. És természetesen megcsinálták velünk egyidőben a sok más valakik is az övéket. Mert ez érett be most Kolozsváron, és lassan, de biztosan más irányból is fújnak a szelek. A klímaváltozás senkit és semmit nem kímél. És nem csak az igaz, hogy ahogy bent, úgy kint, hanem ennek a fordítottja is. De hát közösséget akartunk, álmodtunk magunknak, és ami történik, az éppen az ellentétje, szomorkodtam.

 

Közben pedig a szív közössége végezte a dolgát, számításaimtól függetlenül. Megismertem Katát, akivel szerettem együtt lenni. Eljött hozzám tanácsadásra. Ő volt az első magyar kliensem. Ha azt vennénk észre, hogy ez veszélyezteti a kapcsolatunkat, akkor nem vállalom, mondtam neki, azonnal abbahagyom. Rendben, felelte ő. És megvolt az első tanácsadás. Aztán Kata elvégezte a gyászfeldolgozó csoportvezetői képzést, volt közös workshopunk is, a kismama jógaoktatói képzést is, most meg nálunk tartja a foglalkozásait, mától a baba-mama jógát is.

 

Ildikó pedig, akit száz éve ismerek és szeretek, elmélyült az asztrológiában és a mesepedagógiában, most meg nagy izgalmak közepette készülünk az első, védikus asztrológia témájú workshopunkra. És a közösség van és él és lélegzik. Önálló élete van, folyton változó, néha köhögő, betegeskedő, máskor viruló és szerető. Pont, mint egy önálló ember, akinek szíve van, akinek lelke van. Sokféle ember megfordul nálunk, sokféle céllal. A legtöbben azonban nem azért jönnek, mert akarnak valamit, hanem mert a szívük rezonál ennek a kicsi, láthatatlan közösségnek a szívével. Aki idetalál, az emiatt a rezonálás miatt talál ide, nem azért, mert úgy illik, vagy mert hűségesnek kell lennie hozzánk. Jön, mert valami idehívja, marad, ameddig maradhat, amíg az élet el nem viszi máshová. És ez így van rendben, így eleven, lüktető :)

Köszönöm.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése