2015. február 24., kedd

Két csillag közt alszom ma

Azt hittem, már csak a békés alvás jöhet, miután szépen bealudtam altatáskor. Átmentem a mi ágyunkba, lefeküdtem, olvastam, villanyt, szemet le. Az én fekvésem egybeesett a pároméval, ami nálunk ritka dolog, ugyanis én legtöbbször a tyúkokkal fekszem. Kihasználtam az alkalmat, hogy még ébren vagyok, és mondtam neki valamit. Szó szót követett, egyre mérgesebben és élesebben, s bár veszekedés nem lett belőle, hangosan, mégis, a nyugalmas jóéjtnek lőttek. Nem baj, ettől én még tudok aludni, gondoltam. Aztán egy idő után rájöttem, én nem is aludni, hanem járni akarok egyet. Úgyhogy szépen felöltöztem, vagyis nem szépen, hanem gyorsan és úgy, ahogy. Azzal ki. Milyen csillagos az ég. Ez volt az első. Milyen szép. Ez volt a második. Milyen tavasz. Ez volt a harmadik. S a nyüzsgés. A negyedik. Elszoktam ettől a magamtól, aki elindul csak úgy, világgá, éjjel. Kicsit féltem. Előttem cigánycsalád kerekedik éppen fel, elhaladnak mellettem, hallom, ahogy egy férfihang hozzájuk szól, zsánesz románesz? Mivel dolgoztam cigányokkal, s akkoriban kezdtek is tanítgatni, egyből felkapom a fejem. Hátrapillantok. Két megtermett férfi kérdi. A cigányaaszony indul is utánuk, válaszol valamit. A férfiak röhögnek. Az asszony rögtön románra fordítja a szót, most már beszélsz, vagy nem cigányul? Hát csak egy kicsit, felel az egyik. Akkor miért kérded? így a cigányné, hangja támadó, éles. Gyere csak ide egy kicsit! kiált a férfi után. Hallom, ahogy a csendesebb hívja a másikat, gyere, ne foglalkozz vele. Az átjárónál utolérnek. Két magyar lány áll, beszélget. Az egyikük nagyon hevesen magyaráz a másiknak. A kötekedő férfi rászól a lányra, miért beszéltek magyarul. A heves lány rögtön reagál, komolyan? A férfi gúnyosan visszaszól, komolyan. Avram Iancu nem magyarul beszélt. A másik közbeszól, Tepes, te, Tepes. Tepes, feleli a nagyhangú. De egy pillanatra elbizonytalanodik. Mintha történelemből nem lenne éppen ász. A magyar lány nem hagyja magát, de azért résen vagyok. Tudom, ha szükség lesz rá, beavatkozom. Vált a lámpa, zöld, indulunk. Mellettem haladnak a férfiak. Átfut rajtam a cigányné magabiztossága. Ő rögtön támadott, fölényesen, félelem nélkül. A magyar lány hangjában védekezés és harciasság volt, de hiányzott ez a fölény. Megyek tovább. Befordulok csak úgy, egy utcába. Csendes utca. Nappal szeretem. Éjjel is szeressem, vajon? Megyek tovább. Ez az első és a második csakra ideje, tere. Itt és ilyenkor ez a tudatszint. Nem csodálkozom semmin. Figyelek. Figyelem magam. A központunk olyan, mint egy fellegvár. Egyszerre véd és tartja távol tőlem a vad, nyers erőket. Nálunk a szívek találkoznak, nem az acsarkodások és gyűlölködések. S amikor ezekbe a mélységekbe megyünk, akkor is terápiázni járunk ott, nem szítani, szaporítani ezeket. Az éttermek ajtaján kizúdul a bűz. Mindenhonnan az áporodott cigi és kocsmaszag. Nézem az arcokat. Megannyi történet. Megannyi boldogságra vágyó ember. Hétfő este is tele a város. Milyen rég volt, amikor ez volt az életem. Aztán, a csendes utcában megakad a szemem egy egyszerű ajtón. Nemdohányzó. Bemegyek. Szinte üres. Kellemes. Épp most vettem fel az utolsó rendelést, mondja a pincér. Rendben. Tegye hozzá az enyémet is. Egy pohár bort szeretnék. Feteasca vagy Merlot? Feteasca. Leülök az ablak mellé. Nézem az üres utcát. Megérkezik a bor. Élvezem. A pincér néha rámnéz. Úgy tesz, mintha nem. Látszik, nem tudja, hová tegyen. Nagyon kedves és udvarias. Lassan egyedül maradok a gondolataimmal. Eszembe jut, amit a vásárhelyi előadáson mondtam, ugyan miért maradjon két ember együtt? Mindent el lehet osztani, házat, vagyont, gyermeket, barátokat. A származási család és rokonság manapság nemhogy nem ellenzi, de nagyon gyakran támogatja, szorgalmazza is a válást. Gyakran bejön a képbe egy másik, akivel az emberek meg merik élni azokat a vágyaikat, amiket az előző társsal nem mertek. Aki egyedül marad, azt csinál, amit akar, oda megy, ahová akar. Meg lehet csodálni a tengerpartot és a pálmafát a facebookon. Lehet nyugodtan irigykedni. Miért maradjon két ember együtt? Az első három csakra tudatszintje, a megélhetés, a törzsi odatartozás, a hatalmi játszmák már nem tartják össze a párokat. Marad a nagy ugrás, át a szívcsakrába? Ez mit kér tőlem? A szeretet kiárasztása és a szabadság tartozik a szívhez. A bátorság és a szárnyalás. Visszatér egy régi felismerésem, amit, amikor másoknak mondok, mindig nagyokat kacagnak. Aztán kicsit összezavarodnak, nem tudják, most vegyenek-e komolyan, vagy sem. Boldognak lenni annak ellenére, hogy ott van az a másik. Az a társ, ha már párkapcsolat. De az a másik akkor is ott van, mint az a másik, akit egyből elő lehet rántani, mint boldogtalanságunk bűnbakját, ha egyedül élünk. Ilyenkor jön a szerencsétlen szülő, a szerencsésebb főnök, kolléga, az áldozat gyermek, az éppen nemszeretem barát(nő). Párkapcsolatban ez azért nehezebb, mert ilyet azért senki nem gondolna egy párkapcsolatról. Boldognak lenni annak ellenére, hogy ott a társunk. Szívás. És ha ez sikerül, azt hiszem, valami olyasmi felé tapogatózunk, mint a jézusi tanítás, szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Hazafelé megint megnézem a csillagokat. A holdat. Újhold. Ölében tartja a fényes sarló az árnyékban maradó önmagát.

© Gergely Edó

2015. február 12., csütörtök

Kaptatók és buktatók a változások útján

A munkahelytől a szabad úszásig bejegyzésem sok mindenkit megérintett, meglepően sok visszajelzést kaptam. Ezért meg szeretném osztani veletek a folytatását is.

Úgy tartják, ha a tanítvány készen áll, a mester megérkezik. Sok mesterem érkezett már meg, és a legváratlanabb pillanatban sietnek a segítségemre. Nem úgy, hogy idejönnek és megfogják a kacsócskáimat, hanem úgy, amint azt a hagyomány tartja. Amikor határokat lépsz át, amikor ismeretlen terepre merészkedsz, mindig kell egy vezető. Most Bakos Attila volt a vezetőm. A képzésen nagyon sok hasznos információt adott, mégis, leginkább abban vezetőm, ahogyan a hétköznapjaimban visszaköszön egy-egy története. Történeteket mond, abban a formában adja tovább a tudását, amit az ember leginkább ért, a történetet. Amikor a buktatóiról mesélt, akkor is mindig, mint ahogy mindent, a saját élete példáival támasztotta alá. És meg fognak próbálni, mondta. Mindannyiszor, amikor úgy döntesz, felhagysz a régi mintáiddal, legyen az egy egyszerű tisztítókúra, vagy az, hogy feladsz egy lélekölő munkahelyet, próbára leszel téve, hogy valóban szilárd és megingathatlan vagy-e az elhatározásodban. A tisztítókúra előtt biztos, hogy elődbe pottyan egy csokitorta, ha pedig spirituálisabb útra lépsz, akkor ott fognak érni a kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatok, olyasmi, ami arra csábít, hogy visszatérj a régi kerékvágásba.

Múlt pénteken felhívott egy fejvadász cég. Startból az eddigi alapfizetésemnél jóval több nettó összeget ajánlotta, ezerszáz lejjel többet, plusz rövid időn belül 25-3o%- os fizetésemelést, plusz bónuszokat, ráadásul itthoni munkát, teljes- vagy részmunkaidőben, s mindennek a tetejébe finn honlapok szövegeinek a monitorizálása lett volna a dolgom. Hogy a tartalom helyesen, pontosan kerüljön fel. Ha fél éve ajánlották volna fel, belementem volna, "ideiglenesen", persze. Mert akkor még nem voltam kész a megújulásra. Ha egy éve, biztosan kapva kapok utána. Most ajánlották fel, amikor bennem már eldőlt a munkahely kérdése. Kértem három nap gondolkodási időt, ugyanis egy pillanatra elfogadtam. De épp csak lettem a telefont, és tudtam, nem fogadom el. Mégis, amire felkaptam a fejem, az volt, hogy egy pillanatra elfogadtam. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy talán jó lenne. És hirtelen Bakos Attila hangja csengett vissza a fülemben, próbára tesznek, azonnal. És jött utána a dolgok tisztán látása, hogy hiszen én nem azért hagyom ott az egyik céget, hogy egy másiknál még többet keressek. Nem ez a fő mozgatórugóm. Hanem az, hogy mást és másként csináljak, mint eddig. Más minősége legyen az életemnek. Azt pedig nem lehet ugyabban a kerévágásban, még akkor sem, ha az új kerék kicsit nagyobbnak ígérkezik.

S bár csak egy pillanat volt, ameddig elfogadtam, és után pár nap alatt le is csengett bennem mindez, mégis súlya volt. Nagy súlya. Mert minden elszánt lépést megelőz egy döntés, amire románul úgy mondják, imi iau inima in dinti. Fogaim közé veszem a szívem. Fogaim közé veszem a szívem, hogy ne halljam ezt a fülsiketítő fogvacogást, ami néha az ismeretlen előtt utolér.

Fotó: zsolt.ro
© Gergely Edó

2015. február 10., kedd

A munkahelytől a szabad úszásig

Megoldásokban hiszek, szenvedésmentes megoldásokban nem. Ezért, akik hozzám fordulnak, vállalniuk kell, az út, amelyen együtt elindulunk, egyáltalán nem lesz könnyű. Sőt, talán a legnehezebb lesz a mindenféle választható megoldások közül. Útközben senki nem kap cukorkát. De a végén elmehetünk együtt tortázni.

Egy ideje fel akarok mondani a cégnél. Legtöbbször hitetlenkedve kiáltanak fel az emberek. Nem is tudtuk, hogy te egy cégnél is dolgozol. Amikor aztán azt is megmondom, hogy melyiknél, tökéletes a döbbenet és az értetlenség. Mi az isten csudáját csinálhatok én az Oraclenál? Tanultam. Tanultam és tanultam és tanultam. Egy ideje, tíz éve ott tanulok meg egy csomó mindent önmagamról. Amikor odakerültem, volt egy tanítás a tarsolyomban az ideiglenességről. S bár rettegve óvtam ezt a tanítást, mint kincset, mintha az életem függne tőle, addig mégsem lett az enyém, amíg át nem ment a véremen.

Még Helsinkiben készítettem a Kereskedelmi Kamra számára egy mélyinterjúkból összeállított tanulmányt.  Az egyik alanyom egy Helsinkiben élő észt operaénekesnő volt. Nem jutottam be a Tallini Zeneakadémiára, mesélte, így aztán a nyarat kint töltöttem az utcán, virágárúsként. A mellettem ülő bácsi megkérdezte, mennyi időre jöttem virágot árulni. Ó, csak ideiglenesen vagyok itt, feleltem. Amire a bácsi megjegyezte, hogy ő már húsz éve árulja ideiglenesen a virágot. Ekkor rendesen megijedtem, és bár az észt körökben úgy tartották, hogy a Helsinki Zeneakadémia minősége gyengébb, mint a Tallini, ősszel felvételiztem Helsinkibe, ahová nagy esélyem volt bejutni. És bejutottam.

Ez volt a történet, amit nagy tanításként óvtam magamban, mint Jézus példájában a tallérokat, remélve, ha megóvom, nem esik baja. S közben az Oraclenál az évek szálltak, mint a percek, s szinte nyüszítve gondoltam számtalanszor magabiztos magamra, ahogy még az elején, a kezdő kis, tizenkét fős csapatnak kijelentettem, maximum fél évig maradok itt, mert nekem itt semmi dolgom. Úgy tűnt, mindenki nagyon ott akar maradni, karriert építeni, fejlődni. Én innen semmit nem tanulhatok, és ettől a cégtől semmit nem akarok, feleltem gőgösen, tehát el fogok menni. Mihelyt...

És a mihelyt lassan ment. Közben tanultam és tanultam és tanultam. Nem finnből lettem okosabb - a nyelvtudásom miatt vettek fel - , mert abból eléggé okos voltam előtte is. Önmagamról tanultam. Arról, hogy mik a határaim, mikor vagyok hatékony, mennyi a teherbírásom, hogyan osztom be a gép előtt töltött időmet, hogyan fecsérelem el. Hogyan költöm el a sok pénzt, ami végül is csak a tanári és bébiszitteri fizetéseimhez képest volt sok. Hogyan viszonyulok a pénzhez, becsülöm le. Hogyan becsülöm le az ideológiáim mentén azt, amit ez a munkahely nyújt, ahelyett, hogy tiszta szívvel hálás lennék érte. Hogyan büntetem magam a meg nem érdemeltnek gondolt fizetés szétszórásával, másoknak odaadásával, egészen addig, amíg minden megspórolt pénzem ellopták, és még adósságba is vertem magam. És legesleginkább az egzisztenciális félelmemről, arról, hogy igenis szükségem van a fizetés által nyújtott biztonságra. Legyen ez az általam vagy más által megkeresett fizetés. Itt tartok, sehol máshol.

Közben folyton lázadtam, hibáztattam, kerestem a bűnbakot. Kerestem kint is, bent is, mindegy volt, csak lehessek az áldozat, az, akivel ez megtörténik, önhibáján kívül. Bűnbak mindig kerül, ezek leginkább a közeli családtagok. Már elég szépen áthelyezkedtem a másik lábamra, elkezdtük a Gandhit működtetni, vezettem a jógacsoportokat, a tanácsadást, beindultak a workshopok is, és már a főnökömnek is említettem, hogy én igazából egyszer fel szeretnék mondani. És még mindig nem sikerült. Aztán ősszel felkértek képviselőnek egy családállításban. Egy nő arra állított, hogy szeretné a régi munkahelyét otthagyni és teljesen a hivatásának érzett munka felé fordulni. S mivel nem véletlen az sem, milyen szerepbe választanak ki, én voltam az új munka képviselője. És akkor ismertem fel valami lényegeset az én életemből, hogy hiányzik a tisztelet a munkahelyem iránt. Nem látom be, hogy bizonyos dolgokat csak itt és csak ezen az áron, ennyi szenvedés árán tanulhattam meg. Hogy ez az anyagi biztonság iránti vágy van, és kész. Nem lebecsülendő, egyszerűen csak rendben van az, hogy van, lényünk része, és ahhoz, hogy harmóniában legyen, csak arra van szükség, hogy elfogadjam. Hogy a gyermekről, ha már vállaltam, igenis kell gondoskodni, akkor is, ha ez erőfeszítést igényel részemről. Hogy mindennek ára van, a képzéseknek is, és ehhez kaptam meg az anyagi támogatást, többek között a munkahelyemről is.

S ha csak ennyi lenne, de hajaj, egy még fájdalmasabb felismerésem is volt. Ha nem tanulom meg tisztelni és elismerni mindazt, amit ezen a munkahelyen kaptam, akkor ugyanezt a magatartást viszem át arra a területre is, amit olyan fennhangon nevezek hivatásomnak. Hogy csak dolgozni fogok itt is, nem pedig teljesen odaadni magam. Hogy a hála és öröm valahol közben el fog veszni, s aztán üthetem bottal a nyomát a hőn áhított, freelanceségemből eredő boldogságnak. Mert erre is, mint mindenre, igaz, hogy ha szeretettel valami felé fordulunk, akkor attól szabaddá válunk. S minél nagyobb az elszakadási vágy, annál erősebb lesz a hurok. Tíz évembe telt, hogy az a kicsi, tallini, ragyogó tanítás véremmé váljék.

Januárban szóltam, hogy legkésőbb május végéig dolgozom. Teljesen őszintén elmondtam mindent, és a főnököm szívből gratulált a döntésemhez. Azt mondta, minden tőle telhetőt megtesz, hogy amíg még vagyok, ki tudjam bírni. Egy pillanatig sem akart visszatartani. Olyan rövid az életünk, mondta, miért ne próbáld ki magad abban, amit szeretsz? S ha vissza akarsz térni valaha, biztos mindig nyitva áll előtted az ajtó. Érdekes módon hirtelen már nem kell kibírnom. Egyszerűen elvégzem a dolgom, és igyekszem minél kevesebb piszkot hagyni magam után. Bár, amikor elmentem szülési szabadságra, azt is megtapasztaltam, hogy az a nagy rend és fegyelem nélkül is, amit önmagamtól és munkatársaimtól megköveteltem, a dolgok működnek, s számomra hihetetlen és érthetetlen módon, ugyanolyan eredményesen.

Hálával ajánlom fel ezt a történetet mindenki számára, akit ez most megérint, bár sejtem, igazából akkor fog hatni, amikor a véretekké válik, és ez csak szenvedés árán lehetséges.


© Gergely Edó

2015. február 8., vasárnap

Egoul poliglot şi inima omniglot, sau despre retragerea de yoga

Oare cum o să fie retreatul de yoga, mi-aş fi putut pune întrebarea, dacă aş fi genul care trăieşte în viitor. Dar cum nu sunt, mă pregăteam cu mare drag la retreatul de yoga de o zi. Era prima oară, când intram cu fiţuici în sală, dar adevărata pregătire am trecut-o pe fiţuicile inimii mele. Şi de acolo citeam în cursul zilei, ce este de făcut. Primul lucru a fost, înainte să începem, să îi rog pe aceea care nu şi-au închis telefoanele, să şi le închide. Şi le deschideţi abia seara, după ora opt şi jumătate, îi avertizam. S-a aşezat o linişte de câteva secunde pe sală. Unii ezitau. Alţii imediat au ieşit să îşi închidă ultimele cârje, ce îi lega de viaţa cotidiană. Şi am pornit într-o călătorie, care habar nu aveam, cum o să fie.

Făceam un pas, ne opream, respiram, conştientizam. Şi pe neobservate ne deschideam inima, ne transformam de la o clipă la alta, până când am reuşit cu toţii să învăţăm ceva nou despre noi înşine, să schimbăm perspectiva, să ne deschidem inima. Am plâns, am râs, am stat în linişte, şi exterioară, şi interioară. Ne-am întălnit cu demonii noştrii, cu partea rămasă în umbră, am putut urmării, cum mintea noastră şi egoul poliglot îşi face de cap, cum face ravagii, când înţelepciunea pleacă de acasă. Ne-am întălnit cu sinea noastră dumnezeiască  radiantă, care străluceşte necondiţionat, şi pentru descoperirea căreia, sprea marea noastră mirare, ajunge să priveşti un om în ochi chiar şi doar pentru câteva minute în linişte. Am aflat câte ceva şi despre sălaşul nostru sfânt, despre templul fizic al fiinţei noastre. Că nu prea îl cunoaştem, că oboseşte când nu te-ai aştepta, că din când în când are viaţă proprie, că nu îl iubim destul, nu ne iubim şi nu ne acceptăm destul. Am încercat să ne confruntăm şi frica de Shiva, să vedem importanţa lui în slefuirea comorilor vieţii noastre, să apreciem viaţa noatră, pe care o trăim cu fiecare respiraţie, şi care începe cu o adâncă inspirare, şi se termină cu o lungă expirare.


Când s-a născut ideea acestei zi în Zsolt şi în mine, am crezut, că faţă de celelalte workshopuri acesta o să fie unul mai light. Însă yoga şi-a arătat pe deplin aproape toate adâncimile, mechanismele minţii şi ale subconştientului, şi multe şi din înălţimi, prin liniştea sufletului şi vulnerabilitatea inimii. Viaţa pulsa prin noi toată ziua, în cel mai adevărat sens al cuvântului. Mulţumesc pentru încrederea acordată, pentru că am avut ocazia să iubesc atât de mult, să îmi ţin inima deschisă, să învăţ atât de multe despre propriile puteri şi capacităţi, dar şi despre slăbiciuni. O participantă a cerut, ca retragerea aceasta să fie cadoul ei de ziua ei de naştere. Cred că, într-un fel sau altul, şi nouă, celorlalţi, tot cadou de zi de naştere a fost ziua de ieri: renaşterea compasiunii şi a convingerii, că suntem interconectaţi cu toţii, dacă vrem, dacă nu vrem. Chiar şi cu duşmanul nostru respirăm aceaşi aer, acelaşi prana ne ţine în viaţă pe toţi.

Şi vreau să îi mulţumesc în special lui Zsolt, pentru că mă ajută zi de zi, pentru că îmi stă alături, şi prin ideile şi sfaturile sale aduce calitate superioară în munca mea. Îi mulţumesc pentru prânzul extraordinar, prin care ne alinta şi ne hrănea, şi pentru yoga nidra condusă cu ajutorul bolurilor tibetane, prin care ne ghidea spre adâncimi, spre care în viaţa cotidiană nici nu ne-ar trece prin cap să pornim.




Pozele am făcut azi în zori, cu gândul la ziua de ieri, cu gândul şi inima la Voi.

Om Shanti

© Gergely Edó

2015. február 4., szerda

Tantra şi băieţii

Doar câteva asane ar mai fi urmat, înainte de relaxare, când la încălzirea pentru Salabhasana a izbucnit tantra în sală. Şedinţa în sine a început dubios. Încă de afară auzeam bărbatul, pe cel mai fidel bărbat care frecventează şedinţele de yoga conduse de mine, cum mormăia sub "mustaţă", iar cele trei fete îi răspundeu intr-o veselie de nedescris. Răsetele şi voia bună au dat tonul acestei seri.

Dar la încălzirea pentru Salabhasana, la semi-sáska, cum ziceam noi, nereuşind să ajungem la o concluzie clară ceea ce priveşte numele acestui animal in română (lăcustă), cumva totul a luat-o razna. De fapt nu cumva, ci am îndrăznit eu să pomenesc, yoga e calea bărbatului, de fapt, şi tantra e calea femeii. Si că, eu însămi femeie fiind, ar trebui să ştiu mult mai multe despre tantra, mai ales că mă tot sună baieţi tineri care vor să practice tantra cu mine, în privat. Şi aşa, stând pe burtă, odihnindu-ne pe braţe a pornit o discuţie interesantă, despre calea tantrică de mâna stângă, şi calea tantrică de mâna dreaptă, despre confundarea tantrei cu kama sutra, despre relaţia Shiva şi Shakti, despre greutăţile şi frumuseţile relaţiei dintre bărbat şi femeie, despre diferenţele de funcţionare ale bărbatului şi ale femeii, despre bindu, energiile care se păstrează şi se transformă, sau nu se păstrează, şi se transformă. Stăteam acolo, pe burtă, în sclipirea cuvintelor, ale privirilor şi ale răsetelor, în mijlocul acestei yoga nebună, nebună de legat. Cuvintele zburau în sală, pe curentele de dragoste, libere să exprime ceva imposibil de exprimat. Le-am povestit cât ştiam eu despre tantra, singura experienţă, despre care cred eu, că aia e.

Când m-am dus prima oară la unul dintre maeştri mei, era să fac pe mine de frică. M-a invitat la ceai. Am luat cana în mână, s-a aşezat faţă în faţă cu mine, şi după o scurtă şi destul de politicoasă discuţie pur şi simplu a tăcut din gură. Mă privea doar în ochi. Şi aşa, în linişte completă am stat vreo jumătate de oră, fără să scoatem un cuvânt. Pe urmă iar am vorbit puţin, despre ce face familia, etc., iar mi-a turnat puţin ceai, şi iar ne priveam în ochi, fără să ne mişcăm, să scoatem un cuvânt, fără să clipim, cred. Şi în timpul acesta m-au apucat toţi dracii, fiecare vroia ceva de la mine. Unul, să fug de acolo, cât mai repede posibil, altul, să îmi fie teamă, că omul acesta mă va ataca, sau vrea ceva de la mine, altul iarăşi, ca eu să îl atac, eu să vreau ceva de la el. Altul încerca să mă convingă, să vorbesc, să mă mişc, să urlu, să râd. Pe urmă, când discurile din capul meu s-au mai calmat, am observat schimbarea totală a perceperii propriei fiinţe şi a lui celălalt, şi a conştienţei mele. Nu mai era limită nici între Mine şi El, nici între Noi şi obiectele, lumea din jur. Nu mai era înăuntru şi afară. Totul era Unul, şi cadrul pentru acet Unu era liniştea. A fost cea mai grea întălnire din viaţa mea. Cea mai grea întălnire cu mine însămi. Aceste ocazii s-au mai repetat, când m-am dus la ceai, dar nu aşa intens. Mi-a mai fost frică din când în când, dar am început să mă antrenez, că deja ştiam, pentru astfel de înălniri cu mine însămi, chiar că e nevoie să îmi iau inima în dinţi. Şi maestrul niciodată nu face nimic, îmi arată doar cu foarte mare dragoste, unde e egoul meu în momentul acela, şi cine sunt eu cu adevărat. Din când în când îmi mai spune: iar ai vorbit într-una, sau, se simte, că eşti ok, că ai vorbit mai puţin, ca de obicei. Şi cum se întămplă această linişte? m-a întrebat ieri, în timp ce povesteam, una dintre fete. Te anunţă maestrul, că na, acum începe? Nu, pur şi simplu mă priveşte şi nu mai vorbeşte.

Şi ieri seară, în ciripeala veselă şi foarte tare deodată, de parcă cineva ar fi tăiat vorbăreala cu cuţitul, s-a făcut o linişte, o linişte intensă, imensă. A ţinut doar căteva clipe, dar toată lumea simţea, că e un alt fel de linişte ca aceea, când stăm cu ochii închişi, în liniştire, în meditaţie sau în relaxare. Nici nu au rezistat mult, au început să râdă. Pentru că liniştea aceasta la început e înspăimăntătoare, terifiantă. Te duce acolo, unde controlul individual se dizolvă, şi hotarele dintre Eu şi Tu dispar. Noi ieri seara pentru aceste câteva clipe eram pregătite. Şi a fost nemaipomenit de frumos. Vă mulţumesc din suflet, mulţumesc pentru comunitatea invizibilă, ce faceţi să respire, să trăiască şi să se bucure de viaţă prin bătaia inimii voastre.

OHM Shanti


Poză făcută în spiritul lui Sütő Zsolt.

© Gergely Edó

2015. február 3., kedd

A láthatatlan közösség

Közösségről álmodtunk. Hiszen magunkban nem sokat érünk. Közösségről álmodtunk egy idegen városban, amihez egyikünknek sem volt rokoni vagy tanulmányi közünk. Nem itt lettünk szerelmesek, nem itt szédültük a kocsmákat, nem itt alakultak ki fiatalkori érzelmi kapcsolataink. Mégis, mint két őrült, vagy, ha a gyermeket s az ideiglenes állatbarátainkat is beszámoljuk, közösségről álmodtunk mi, hárman-négyen.

 

Lehet-e közösségről álmodni új helyen úgy, hogy a régit odahagytuk? A gyermekkorit, a serdülőkorit? Lehet-e közösségről álmodni úgy, hogy mi ketten, a férfi és a nő is gyakran csak a semmiben és a seholban jutunk dűlőre. Hogy gyakran rettegve nézünk egymásra, s ha a hajunknak önálló élete lenne, a férfi esetében pedig egyáltalán lenne, s nem nyírná le, akkor gyakran állna égnek? Csak az elég őrültek álmodnak így, vagy azok, akiknek nincs vesztenivalójuk. Mivel mi itt még nem nyertünk semmit, vagy alig valamit, álmodhattuk a nagyot, a lehetetlent. Aztán találtunk társakat. Legyünk közösség, mondtuk. Kábé úgy, mint a kisgyermek a játszótéren, legyünk barátok. De nem lettünk, mint ahogy a kisgyermekek sem lesznek ennyitől. Amikor társaink megtalálták azt, akikkel ők rezonáltak és kialakíthatták kicsiny kis közösségüket, csak méginkább elkeseredtem. Lám ők, és lám mi. Pedig mi álmodtunk előbb a közösséről, pereltem magamban. Miénk volt előbb az ötlet, hogy legyen egy központ. Hogy ha nem csináljuk meg mi, megcsinálja valaki más. És természetesen megcsinálták velünk egyidőben a sok más valakik is az övéket. Mert ez érett be most Kolozsváron, és lassan, de biztosan más irányból is fújnak a szelek. A klímaváltozás senkit és semmit nem kímél. És nem csak az igaz, hogy ahogy bent, úgy kint, hanem ennek a fordítottja is. De hát közösséget akartunk, álmodtunk magunknak, és ami történik, az éppen az ellentétje, szomorkodtam.

 

Közben pedig a szív közössége végezte a dolgát, számításaimtól függetlenül. Megismertem Katát, akivel szerettem együtt lenni. Eljött hozzám tanácsadásra. Ő volt az első magyar kliensem. Ha azt vennénk észre, hogy ez veszélyezteti a kapcsolatunkat, akkor nem vállalom, mondtam neki, azonnal abbahagyom. Rendben, felelte ő. És megvolt az első tanácsadás. Aztán Kata elvégezte a gyászfeldolgozó csoportvezetői képzést, volt közös workshopunk is, a kismama jógaoktatói képzést is, most meg nálunk tartja a foglalkozásait, mától a baba-mama jógát is.

 

Ildikó pedig, akit száz éve ismerek és szeretek, elmélyült az asztrológiában és a mesepedagógiában, most meg nagy izgalmak közepette készülünk az első, védikus asztrológia témájú workshopunkra. És a közösség van és él és lélegzik. Önálló élete van, folyton változó, néha köhögő, betegeskedő, máskor viruló és szerető. Pont, mint egy önálló ember, akinek szíve van, akinek lelke van. Sokféle ember megfordul nálunk, sokféle céllal. A legtöbben azonban nem azért jönnek, mert akarnak valamit, hanem mert a szívük rezonál ennek a kicsi, láthatatlan közösségnek a szívével. Aki idetalál, az emiatt a rezonálás miatt talál ide, nem azért, mert úgy illik, vagy mert hűségesnek kell lennie hozzánk. Jön, mert valami idehívja, marad, ameddig maradhat, amíg az élet el nem viszi máshová. És ez így van rendben, így eleven, lüktető :)

Köszönöm.

© Gergely Edó

Mirha, te csuklóröpítő

Karácsony előtt itt is hisztiztem a mirha miatt. Megharagúdtam rá, mert volt pofája hasonlítani a vetíverre. De attól még kentem egy csomót Márkus mellkasára, a köhögése miatt. Magamra azért nem, hiszen haragban voltunk. Ma reggel egyéni jógára jött valaki. Megálltam a pici üveges edényke előtt, s találomra kivettem egyet. A mirhát. Na, gondoltam, jó, hogy te jöttél. Vissza is akartam tenni, de aztán eszembe jutott Kriszta, hogy ő amikor így csinál, rábízza magát a nem véletlen véletlenre. Hát jó, törődtem bele, és morcosan tettem mindkét csuklómra. Csodálatos óra lett. Nálam amúgy is minden óra más, de most még gördülékenyebb, még tisztább volt minden. S hogy mi volt leginkább tiszta? A kapcsolat a másik emberrel. Pontosan érzékeltem, hogy benne mi van, mire vágyik, mit kér a teste, lelke. Aztán a relaxációban úgy prédikáltam, mintha csak kint a hegyen, és egy gyönyörű képpel zártam: nyisd ki szíved kapuját, és akkor sokan be fognak térni hozzád. Olyanok is, akiket szeretsz, akiket vársz, és olyanok is, akiket nem szívesen fogadsz. És mindenki hoz valamit, és távoztakor mindenki elvisz valamit magával. Így leszel te magad az élet temploma.


© Gergely Edó