2015. január 30., péntek

A járt és a járatlan


A mesék furcsán kanyarodtak vissza hozzám. Ugyanis, mint minden értéké fiatalkoroban, ennek az értéke is megkérdőjeleződött. Amikor a súlyos regényeket olvastam, mert mindenki azt olvasta, attól lett a felnőttekéhez hasonló az intellektuális súlyunk, akkor semmi keresnivalója nem volt az életemben a mesének. De pont érettségi előtt, amikor ezt a nagy súlyt mérik dekára, az egyik kedvenc tanárnőm arra hívta fel a figyelmünket, hogy majd az egyetemen vizsgaidőszakban, ha nagyon stresszesek lennénk, olvassunk mesét. 

Én nem vártam meg az első szessziót, mert mi van, ha be sem jutok, hanem inkább felvételi előtt estem neki a meséknek. Előkerültek a gyermekkori rongyosok, összepirkáltak, s én olvastam és olvastam. Tanulni nem akartam, mert az volt az érzésem, olyan hatalmas az anyag, hogy arra én nem tudok felkészülni, legalábbis úgy nem, ahogy illik, hogy minden tételt betéve fújjak. Persze, mindenki azt hitte, hogy tanulok. És igazuk volt, mint utólag kiderült, csak én ezt akkor nem tudtam, és nagy lelkiismeretfurdalások közepette majszoltam a meséket. Aztán, csodák csodája, felvettek. Nem igazán értettem, hogyan. Csodának gondoltam. Pedig csak elhagytam a járt utat. Egész addigi életemben nagyon sokat tanultam, készültem. Hatalmas információkészletet halmoztam fel. És azzal, hogy akkor, az utolsó pillanatban ezt nem bolygattam, volt ideje leülepedni, és a kellő pillanatban rendeződve felszínre jönni. 

A mese pedig a lelkemmel dolgozott, megerősített, új távlatokat nyitott meg. Mert egyik mesében akkor jár szerencsével a hős, ha megfogadja a tanácsot, járt útat járatlanért el ne hagyj, a másikban pedig pont akkor lesz sikeres, ha arra merészkedik, ahol még a madár sem jár. És hogy éppen mi a helyes, mi szolgál minket abban a pillanatban, amikor dönteni kell a járt vagy a járatlan mellett, soha nem tudhatjuk egészen biztosan. A szívünk mélyén sejtjük, mert az kapcsolatban van azzal, amit a lelkünk kíván, s ahol az erőnk lakik. De van, hogy meggyőznek a külső hangok, meggyőz az eszünk, és másként döntünk, zsákutcába kerülünk. Akkor ilyenkor tévedünk? Hiábavaló volt a fáradozás? teheted fel a kérdést. Pont úgy, ahogy a zsákutcák vagy a vargabetűs nagy kanyarok is a település részei, a hibás döntések is életünk tapasztalatai, amelyek minket gazdagítanak. A kérdés, tudunk-e ezekből a tapasztalatokból tanulni? Látjuk-e felülről a tájat? Ha igen, akkor békességben maradunk mind a járttal, mind a járatlannal, mert mindegyiknek egyformán helye és értelme van.



(Cimborába, Kónya Eszter illusztrációja)
 

© Gergely Edó

2015. január 15., csütörtök

Egymásra hangolva

Miután most sikerült csak rövid ideig vádaskodnom, hogy már megint megbetegedtem, mert én folyton valaminek a betege kell legyek, elég hamar észbe kaptam: mit is akar most tőlem ez a betegség? Már megint mit hoz? Mire tanít? Mit kér tőlem? Elsősorban betegszabadságot kértem. Ezt muszáj volt, mert nem tudtam lábra állni. A torkom még fáj, hamar fáradok és a hirtelen mozdulatoknál és erősebb mozgásoknál fáj a fejem. De a gépelést elég szolidan tudom végezni, így ahhoz az önmagamhoz térek, akivel a leginkább barát vagyok és akit a leginkább szeretek, az íráshoz. A többi szenvedélyem mind ezután jön, és ez akkor is így van, ha alkalmanként a többi szenvedélyem van a hullám csúcsán, s az írás valahová a mélybe szorul. Olyan ez, mint egy mélyen zengő dallam, amit nekem ad a nagy szimfónia. 


Amikor most úgy döntöttem, hogy mégis bekapcsolom a gépet, az az élettársam hangja miatt volt, arról akartam írni. Most pedig csodálattal nézem, hogy a hasonlat, amivel élek, szintén a hangról szól. Amikor először hallottam  Zsolt hangját, telefonban volt. Másnap ragyogva újságoltam a barátnőmnek, képzeld, hallottam a hangját, beszéltem Vele? És milyen a hangja, kérdezett vissza ez az én szuperfüles barátnőm. Nem azt kérdezte, mit beszéltetek, hanem, hogy milyen a hangja. Olyan ártatlan, válaszoltam. És azóta is, ha csak a házban beszél valahol, mindig átrezeg hozzám, érzem, ahogy átjön a falakon, a padlón, és megérint. Ha társaság van a teremben és beszélgetünk, van, hogy csak a hangja rezgésére figyelek. Átmos, átrezeg, áthangol. És minden sejtem együtt rezeg vele, benne. Az ártatlanságában. A szavai már mást mondanak, de a rezgése nem hazudik. 

Közben, a szavak szintjén igenis zajlik nálunk a nagybetűs dráma. Mintha minden évszak kérné a magáét. A jó kis válságot, hogy nehogy véletlen megszokjuk azt, amikor jól vagyunk, nehogy véletlen megszokjuk az életet. Most is hajmeresztő dolgok történtek, gyors egymásutánban. Mivel ezt képtelen voltam nemhogy végig gondolni, de végig érezni, kiütöttem magam. Gondolom, a tudatalattim már tudja, hogy mi az, amivel engem ki lehet ütni, ezért a lehatásosabb modját választotta, hogy bár két napig ne gondoljak semmire. Adjam meg magam. Adjam fel az ellenállást. Ilyenkor persze haragszanak rám. Nem is csoda. Hogy miért nem vagyok erősebb és maradok egészséges, talpon. Pont úgy, ahogy én is haragszom, amikor ők betegek. Ilyenkor nem nagyon marad más, mint az, hogy aki beteg, az elfogadja, hogy ő most éppen ide tudott elmenekülni, mert itt, a betegség szurdokain kell valaminek beérnie, és a többieket pedig meghagyja a maguk haragjában. Mindkét érzés fájdalommal jár, ezért sem egy táncmulatság a betegség, még akkor sem, ha valaki terézanyus típus.

Érdekes ez a hang dolog. Zsolt számára ez létkérdés, hogy milyen hangok és csendek veszik körül. S meg vagyok győződve róla, hogy ami most valami különc hóbórtnak tűnik egyesek szemében, vagy kényeskedésnek, a zajszennyezés miatt max tíz év múlva már népbetegség lesz és kurva drágán fogják mérni a csendet azok, akiknek ilyen még a birtokukban lesz. A hang a torokcsakrához kapcsolódik, ezáltal a spirituális kreativitáshoz, alkotói képességhez, a próféciához, a belső hang hallásához. Mivel mindent megteszünk, hogy nehogy ezt a belső hangot meghalljuk, s a spirituális alkotáshoz, a minden emberben valamilyen képességében ott rejlő művészhez hozzákapcsolódjunk, az ellenpólus, a zajszennyezés addig fog erősödni, amíg ennek ismét értéke nem lesz. Amíg akkora nem lesz a fenyegetettsége, hogy rezervátumnak, védett dolognak nem nyilvánítják. 


Rettegtünk a szilvesztertől. Kívántuk, hogy bárcsak valaki meghívna egy isten háta mögötti kicsi faluba, ahol egy csendes lakban ellehetünk. De az élet nem úgy kívánságműsor, ahogy mi szeretnénk, hanem ahogy neki tetszik, ami az ő fejlődését szolgálja. Maradtunk hát itthon, a fenekünkön, és utolsó percben döntöttünk, megnyitjuk a házat a velünk együtt szilveszterezni kívánók előtt. Meglepetésünkre sokan gyűltünk össze, vagy tizenöten. Nem beszéltünk meg előre sok mindent, csak azt, hogy átmeditáljuk magunkat az óévből az újévbe. Amitől féltünk, meg is érkezett, s ahogy lenni szokott, másképp, mint ahogy féltük. De előtte az este hangulatára bízva magunkat, elkezdtünk készülődni. Zsolt hangfürdője a tibeti hangtálakkal gyorsan elvitt a közös, egyre mélyülő csendközpontunkba. Aztán, mivel az a nő, aki ajánlotta, hogy vezetni fog egy meditációt nem vállalhatta, mert neki akkor volt begyulladva a torka, rögtönöztem én egyet úgy, hogy Zsolt a hangtálakkal kísért. Csodálatos volt. Aztán ültünk csendben és megérkezett a tűzijáték háború. Ilyen közelről hallgatva, és csak hallgatva, nem nézve, a filmekből ismert háborút idézte. Ágyuk, fegyverropogás, dörrenések, robbantások. Ültünk néma csendben. Egyszer szólaltam meg. Azzal a mondattal kezdtem, amit a családállítás képzésen gyakran beszéltünk, hogy ha valami természetessé válik, elveszíti az értékét. És folytattam a konkrét helyzettel. A csend elveszítette az értékét, ezért szükség van a kinti pokoli zajra, hogy értéke legyen a belső csendnek.

Milyen a hangvilágunk? Kell-e menjen folyton a zene vagy a tévé? Kell-e burrogjon folyton a kocsi, csapódjon az ajtó, a dudálás? Kell-e járjon folyton a szánk? Énekelünk-e bár néha? Halljuk-e a hangunk, amikor beszélünk? Halljuk-e a másikat? Érezzük-e a hangját? Halljuk-e az állatok hangját, a szelet, a vizet? 

 

Gyakran hallgatom Márkus és Zsolt hangját. Márkus hangjában is ugyanazt az ártatlanságot érzem, mint az apjáéban. Néha, amikor robbanásig feldühít, eszembe jut ez, és akkor igyekszem a hangjára figyelni, nem arra, amit mond. De ez ritkán sikerül, nem is olyan rég jöttem rá erre, és egyelőre nagy ébreséget és erőfeszítést kíván részemről. És hogy méginkább felhívjam a figyelmet a hang minőségére, arra, hogy a belőle áradó energiára figyeljünk inkább, mint a tartalmára, ami szintén fontos lehet, de abban már elég jól megtanultunk hazudni, elmesélek egy régebbi, de még mindig eleven, ugyancsak személyes dolgot. Már külön költözünk Zsolttal, mi pár házzal arrébb a régi lakástól. Ő akkor minden nap meglátogatott, de egyelőre még esélye sem mutatkozott másnak, mint ami éppen zajlott közöttünk, a harcnak. Egyik este beállított egy csomó ismerősével, hogy ő most rögtönöz nálunk egy kisebb built. Jól felháborodtam, hogy nálam szervez ő bulit, mintha el sem váltunk volna! De nem szóltam semmit. Elkezdődött a verandán a beszélgetés, iszogatás. Ennyi volt a buli. És Zsolt egyszer csak elkezdett énekelni. Tudta, hogy nagyon szeretem a hangját hallgatni, hát még amikor énekel. De igen ritkán szokott, akkor meg pláne nem, ha én kértem. És most elkezdte énekelni, félig részegen, a veranda előtt azt a nótát, ami, amikor őt megismertem, a kedvenc nótája volt és amit én is azonnal megtanultam. Ott, mindenki előtt, nekem énekelt. És kért, gyere, Edó, énekelj velem. De én nem énekeltem, volt benne egy kis csakazértsem, de leginkább a félelem, hogy ez akkora fájdalommal jár, amit nem bírok elviselni, amiben megszakad a szívem. Hogy nemet mondani erre a kérésre, talán kibírhatóbb. És hogy mi volt a hangjában, miközben énekelt? A teljes, férfias, tiszta őszinte felvállalása annak, hogy ő sem érti, mi is van, hogyan tovább, és a fájdalom és gyász végtelennek tűnő szakadéka. Aztán ebből a szakadékból is kimásztunk, mindenféle hegekkel, persze. S mivel ez volt az első igazán nagy, hát látható hegekkel, amik néha, amikor másik szakadékokba esünk bele, még mindig felizzanak, figyelmeztetve, hogy mi vár ránk, ugyanakkor emlékeztetve is arra, hogy egy szakadék sem végtelen, csak annak tűnik. Mindegyiknek van alja. És mindegyikből ki lehet jutni, ha másképp nem, a szárnyaink segítségével. És a szárnyak a szívhez kapcsolódnak, a szeretethez, a szabadsághoz. Egyszerű, mint a pofoncsapás, és ugyanolyan fájdalmas is.

  
Láttam már hatalmas fordulatokat a párkapcsolatokban, külön költözéseket, megint össze, hacsak nem lett közben az új összeköltözésből gyerek. Az ideális házasságok szerre felbomlanak körülöttünk. Egyik nap, amikor az életünk megint nem happy end-ről szólt, Zsolt keserűen meg is jegyezte, a végén mindenki elválik körülöttünk, s mi maradunk utolsóknak. Jó sok féle reakciót váltott ez ki bennem, a felszínen az futott, hogy hiszen mi össze sem vagyunk házasodva. Egy szinttel mélyebben, hogy már megint menekülne el (azt persze nem láttam, hogy én hová menekülök), még mélyebben, hogy ami látszólag jó, a mélyén gyakran rossz, és ami látszólag rossz, a mélyén gyakran jó, ez egy ilyen dinamika, és nagyon mélyen, a szívem mélyén az, hogy igen, majd életünk legvégén mi is elválunk, de addig még sok hajmeresztő és hajsimogató mindenfélén kell keresztülmennünk. Persze erre nem vehetek mérgek, ezek megérzések, amik vannak, és amik szerint élek.


Képek: zsolt.ro 
© Gergely Edó

2015. január 10., szombat

Meszelem vígan az eget

Hová nősz akkorára, ha ilyen magas vagy, sosem fogsz magadnak férjet találni, mondták kislány, de főleg kiskamasz koromban gyakran, mintha én direkt nőttem volna, mintha ez lett volna minden vágyam, hogy meszeljem az eget. A franc akar férjet, lázadoztam, mint most lázad és tiltakozik a fiam, ha csak kiejtjük a kislány szót, hogy a szerelemről ne is beszéljünk. S bár akkor tényleg úgy gondoltam, hogy a franc akar, eljött az idő, amikor már én is akartam, legalább egy első csókot. Az volt az érzésem, hogy körülöttem mindenki már túl van a mindenen, és a mindenek mindenén, s nekem, a mindenit, vagy a mindenemet, sehogy sem akar összejönni az a nagybetűs Szerelem. Meg voltam győződve, hogy azért, mert túl magas vagyok, és túl nagy az orrom.

Aztán nemcsak a magasságom, de még a nagy orrom is lett csodálat tárgya. A magasságomból a hosszú lábam értékelték a fiúk, bár én még mind a mai napig nem értem, mi egy lány hosszú lábán a pláne, ha még mondjuk a fenekéről, vagy a melléről lenne szó, megérteném. A nagy orrom pedig Finnországban, ahol mindenkinek lapos vagy pisze orra van, aratott nagy sikert. Milyen szép, európai orrod van, mondták, s hihetetlen volt számomra, hogy ezt komolyan gondolják, nem gúnyolódnak. Az első csókról pedig annyit, hogy követte a második, az második pasit a harmadik, a harmadik pasit a negyedik kapcsolat, és így tovább, az idők végtelenjéig, mostanig. Gyermekem apja, életem társa vagy tíz centivel alacsonyabb, mint én, és nem ő a legalacsonyabb férfiember, akivel dolgom volt. És volt olyan magas is, hogy kisebbségi komplexusom lett tőle, ha fel kellett néznem rá, vagy kezében eltűnt a nagy lapátkezem.

Szóval, bárhogy is nézzél ki, legyél fiú vagy lány, lesz, amikor jól érzed magad a bőrödben, s lesz, amikor nem. Lesz, amikor előnyödre válik, hogy olyan vagy, amilyen, lesz, amikor hátrányodra. Lesz, akinek tetszel, és lesz, akinek nem. Hogy miért pont úgy nézünk ki, ahogy, azt nem tudhatjuk. Hallottam olyat, hogy a lelkünk eldönti, mielőtt megszületik, hogy milyen formát, alakot vesz fel, milyen testet ölt. Ha így van, akkor lehet, hogy én tényleg direkt nőttem nagyra, és minden vágyam az lehetett, hogy meszeljem az eget. Így vagy úgy, a lényeg talán mégiscsak az, hogy mit kezdek magammal, ha már olyan vagyok, amilyen. Én például, ha már akkora vagyok, mint nyárban a nap, akkor ezt jól ki is használom, s meszelem vígan az eget. S akinek nem tetszik, ne nézze. Vagy másszon létrára, s meszelje újra. Mert az is lehet, neki éppen a létrára mászást kell gyakorolni, ugyanis tériszonya van. Mindent és mindenkit a maga helyére. Mert mindenkinek helye van, pont úgy, amilyen.

Cimborába
Fotó: zsolt.ro

© Gergely Edó