2014. december 27., szombat

Ünnepi piros posztóban

Karácsony előtti héten vezetett és csendes meditációk voltak. Előtte, közben beszélgetések. Készültünk az ünnepi stresszkitörésekre. Hajaj. Hogy kinél hogyan vált be a készülés, nem tudom, hogy egyáltalán szükség volt-e rá, azt sem tudom. Nekem igenis szükségem volt rá.

24-én reggel felvettem a pirosharisnyámat, mellé piros mala a nyakamba, piros fülbevaló és a szép, virágos ruhám. Így fogtam neki pár kisebbfajta kitakarításnak, tortasütésnek. Mintha valami nagy bálba indultam volna, pedig nem, csak bele az egyre szikrázobb, egyre sűrűbb levegőbe. Ami aztán délben fel is robbant. Nem olyan nagyot, mint máskor, de nekem ez is bőven elég volt. Megbeszéltük ugyanazokat a dolgokat, mint amiket száz éve beszélünk, s bár látom, hogy ezek a megbeszélések vagy veszekedések sehová nem vezetnek, mégis, akkor, ott, amikor van, ez van. Ami változott valamennyire az idők folyamán, az az időtartamuk. Egyre csökkennek. Ami most változott egy nagyot, legalábbis amiről tudok, az az én hozzáállásom, ami bennem történt.

Régebb egy ilyen veszekedéskor teljesen elveszítettem magam, hetekig ültem a kád szélén és sajnáltam magam. Önostorozás, önsajnálat, mikor melyik esett jobban, azt műveltem, s szorosra zárt ajkakkal és szemmel sírtam rendületlenül. Aztán egyszer a drága tányérkészletből egy mélytányért odacsaptam levessel együtt. Azóta tudom, mi az a pozdorja. És milyen nyitott szemmel és még nyitottabb szájjal ordítani, s azt is, hogy valamelyik életemben voltam szophialoren is. Tudom, milyen erő van ebben a szenvedélyes ordítozásban, és hogy ha átadom magam neki, de az éber énem kikapcsol, abban a pillanatban pusztítóvá válik. Most a beszélgetés végén azt éreztem, mindenem fáj, éreztem a gombócokat a torkomban, hogy fojtogat a sírás. Szó nélkül felálltam és méltóságteljesen bevonultam a budiba. Mert a másiknak ehhez semmi köze. Ez az én dolgom, és én ezt elrendezem. Nyitott szemmel maradni, nyitott szemmel maradni. És sírtam, nyitott szemmel, félig nyitott szájjal. Nem hisztériázva, nem látványosan, a másik számára ügyet csinálva belőle. Nem akartam tőle semmit. Csak benne akartam lenni abban, ami éppen volt bennem, egyedül. A fájdalomban és a szomorúságban. A budival csak egy baj van. Ott van egy jó nagy tükör. S mivel megtanultam, hogy ha nyitott szemmel sírok, akkor annál az érzésnél maradok, ami éppen van és hamar túlesek rajta, hát nyitott szemmel néztem a tükörben báli piros magam, ahogy sírok. No, így nem lehet sokáig sírni. Mert az ember mindenfélét lát. Főleg azt, ami van. És azon már nem lehet úgy sírni, mint amikor az ember a vádolásokban, önsajnálatokban fetreng. Sőt, gyorsabban elmúlik minden, mint szeretnénk, és átveszi helyét az, ami van. Ami nekem tökéletesen, valóban tükrözödött. Egy nem tudom hová és mire készülő ünnepi piros posztóba öltözött kócos kontyú negyven felé közeledő nő, ahogy ül a budin, kibőgött szemmel, és egyszer csak rájön, ami volt, elmúlt. Ami volt, elmúlt. Úgyhogy összeszedtem magam és kimentem a konyhába. Befejeztem a tortát. Utána jött az angyal. És a végén megettük a tortát. És a hivatalos ünnep olyan lett, amilyen. Finomvegyes. Mindenfélés. Nem volt benne olyan sok sok szeretet, sem olyan sok sok boldogság. Pár csillagszóró, gyertyafény, ének és vers volt benne, de csak olyan miénkesen, nem olyan képeslaposan.

Hogy az a nagy képeslapos és facebook családifotós boldogság nekünk azért nem sikerül, mert mi olyanok vagyunk, amilyenek, vagy mert én kicsi boldogságot kértem az angyaltól, vagy mert piros posztóba öltöztem, nem tudom. De valami azért mégiscsak sikerült, nem benneragadni semmiben, sem az örömben, sem a szomorúságban. Úgyhogy jó sokszor éreztem a szívemet.

És illusztrációképpen egy másik kép, amikor szintén kötelező lett volna a boldogság, de nekünk akkor sem sikerült olyan hagyományosan, csak olyan miénkesen, margarétásan :D



© Gergely Edó

3 megjegyzés:

  1. Ohohooó, hagyományosan? Az milyen? Gyönyörűek vagytok! :)

    [Na, ha velem szemben tükör van, amikor éppen alámerülök a könnyesbe, akkor kis idő hozzá, és elröhögöm magam. De úgy ám, hogy térdet csapkodva :)]

    Ölellek szeretettel, köszönettel:

    Kata

    VálaszTörlés
  2. a röhögés számomra is ismerős, de most nem röhög(het)tem, mert éppen méltóságos asszon voltam :D

    VálaszTörlés
  3. Köszi Edó, idén nekünk sem jött össze a fotó, de annál többet néztünk a tükörbe. És az az érzés, az a valamilyen, olyan pontos!

    VálaszTörlés