2014. december 15., hétfő

Advent a vonaton

A képzésen egész nap a halál témáját jártuk körül. S akkor, mintha ez nem lett volna elég, este ellobogtam Singer Magdi könyvbemutatójára. Mindhalálig. Ez a könyv címe, Mindhalálig. Nem tudom miért, összekevertem azzal a szóval, hogy holtomiglan/-diglan, gondoltam, nekem ez nem hiányzik, de Magdi hiányzott. Érte mentem. Szerinted vigyek egy könyvet az enyémből neki? kérdeztem meg Zsoltot most is, mint mindig, amikor bizonytalan vagyok és szükségem van a külső, józan fejre. Hát persze. De mi van, ha megharagszik rám? Ugyan miért haragudna meg? Hát mert a válásszakértőket kritizálom az egyik írásban. Nem hiszem, hogy ő ezért megharagszik, felelte Zsolt, ha meg megharagszik, akkor legalább jól összevesztek s kész, tette hozzá, s huncutul kacagott mellé, ahogy szokott, amikor kinagyítja a félelmem, csavar egyet rajta, s az orrom alá dugja.

A Macska bazsalikommal című könyvem több év írásaiból állt össze. Amikor az Egy smink jobbról, egy smink balról című írásomat írtam, épp megint a válságainkat éltük. A mi mindennapi válságainkat, add meg nekünk ma, sose kértük, mégis mindig kapjuk, míg csak meg nem szokjuk alapon. Akkor hívta meg Babi, aka Sütő Annamária Magdit egy kolozsvári könyvbemutatóra. Elmentem, de nem kívánkoztam. Mindjárt kiderül, hogy miért is mentem el. Magdi persze elragadott. Nem lehetett védekezni ellene. Ott volt, és hatott. Anélkül, hogy bármi ilyen szándéka lett volna. Mert a szándéknélküliség a legerősebb hatóanyag, instant. Ilyen volt Magdi, ilyen instant. Utána kimentünk egy teraszra. Amikor kezdett számára világossá válni, hogy mi Zsolttal egy pár vagyunk, a bennem duzzogó sértett maca megszólalt és magyarázott. Igazából nem olyan igazi pár vagyunk, csak szülőtársak, lakótársak, munkatársak. Hát azért ennél többek, élettársak is, tette hozzá Zsolt. Még!, villantam felé, vagy csak akartam villanni, de a hangom elárult. Magdi rámnézett, bele a szemembe, és csak annyit kérdett: És nem fáj? De, fáj, feleltem.

Pont ez elől a fájdalom elől igyekeztem elfele, iszkoltam ki, bele a dühbe, a sértődésbe, a válni azért még nem akarásba. Pedig a vál-ság is egyfajta vál-ás. S amikor a segíteni akarók erre rátesznek egy lapáttal, minden válságnál a válást szorgalmazva, akkor elveszítem a kapcsolatot a mindkét oldallal, és egyoldalúvá válok. S akkor így írok, ahogy az a cikk is lett, a sminkes, kicsit sántítva, kicsit egyoldalúan, kicsit védekezve, kétségbeesve, szomorúan.

Nos, ezért az írásért féltem találkozni Magdival, hogy nehogy megsértődjék, ugyanakkor azért az egy mondatáért vágytam rá. Vágytam arra a metsző direktségre, ami mégse sért, hanem gyógyít.

Beestem a könyvbemutatóra. Azt hiszem, a közepénél tarthattak. Egyből átjött, hogy itt valami másról van szó, mint amit én gondoltam, itt arról van szó, amiről egész nap a képzésen is, a halálról, s ennek tükrében a mindannyiunk számára legéletbevágóbbról, az életünkről. Csalódottan mentem el, ugyanis nem volt készpénzem, így nem vehettem könyvet. Bár örültem, hogy kaptam pár Magdi ölelést, jószót, tekintetet, szívesen öleltem volna a regényt is. De senki nem tudott bankautomatát a közelben. Kiléptem, aztán, olyan tíz méterrel az átjáró előtt, átvágtam az úton. Közben ment magamban a szöveg, hogy nem értem magam, miért nem bírok elsétálni az átjáróig, miért nem tudok soha rendes lenni. Hát, ahogy átérek, ott egy bankautomata. Nagy mosoly, pénzt gyorsan ki, futás vissza, és még elkaptam az utolsóelőtti példányt.

Hazafele pedig kiolvastam a vonaton. Advent, ez volt bennem. Adventi ajándék. Egy hosszú regényt egyszusszra kiolvasni, ilyen gyermekkoromban volt utoljára, a Dumas korszakban. Magával ragadott a könyv. Rárímelt mindazokra a belső folyamatokra, amikben a mostani képzésen voltam benne. S miközben olvastam a mintha csak saját gondolataimat, kalapot emeltem az előtt, ahol én még nem tartok. A szerénység, a visszafogottság, a szívben érett bölcsesség előtt. Az előtt az ítélkezésmentesség és szándéknélküliség előtt, amivel Magdi mégis véleményt formál. De ez a vélemény nem vita-vélemény, hanem kaleidoszkóp, ahány élet, annyi lélek-tükör, annyi sors, annyi kapcsolódás, összekapcsolódás és folyamatos, szüntelen változás.

Hamarosan ismét meghal egy év, 21-én a legsötétebb az éjszaka. Hogy addig hogyan vészeljük át a határidőket, nem tudom. Csak azt, hogy tegnap hazaértem, és minden intenzívebb, erőteljesebb és finomabb volt, mint máskor. Itthon aztán vártak ők hárman, Zsolt, Márkus és a macska, s hogy teljes legyen a kép, Márkus reggel bazsalikomot hozott nekem az ágyba :) Egy kis, száradt bazsalikomlevelet :D

Mindenkinek mély készülődést, jelen-létet!


Fotó: Sütő Zsolt

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése