2014. december 31., szerda

Kérdésedre pillanatnyi válaszom

egy régi levélre egy mai válaszom:

Van pár erős mondat, amik megmaradtak azóta, hogy elolvastam a leveled:
"bízhatok benne?" ez a kérdésed. Az én kérdésem az, te komolyan gondolod? Sorsot vállalsz vele, vagy csak kapcsolatot? Ha sorsot vállalsz, akkor komolyan gondolod, és akkor már nem az a kérdés, hogy megbízol-e benne, hanem hogy van-e benned elég bátorság komolyan venni. Hogy ez esetleg valami megváltoztathatatlant idéz elő, teremt meg, hív meg. Egy gyermeket. Például. Vagy egy olyan összefonódást, ami a halálotokig tart.

"attól félek legjobban, hogy szerelmes leszek...!!."
A szerelem még nem baj, hiszen ahogy jön, úgy el is múlik. Hanem az, ahogyan elmúlik, az a kérdés. Ha átalakul egy sorsösszefonódássá, ezt is vállalod? Szerelmesnek lenni a legkönnyebb, akárki akármikor tud. De vállalni az életet a másikkal együtt?

"Honnan tudod, ki az Igazi? Hogy mennyit adhatsz?"
Nem tudod, hogy ki az Igazi. Senki nem fog neked ilyet garantálni. De te komolyan vehetsz valakit, aki rád hat, aki megérint, aki változást idéz elő benned. S aztán meglátod, hová, mivé alakul. Az igazi ott kezdődik, hogy komolyan veszed magad, és komolyan veszed a másikat. Többet akarsz, mint viszonyt, kapcsolatot, kalandot, szerelmet. Össze akarsz kapcsolódni a másikkal. Ez már nem játék. Ennek tétje van, és ebből nincs visszaút, mert ennek komolyak a következményei, bármik legyenek is azok.

És annyit adsz, amennyit tudsz adni, és amennyit a másik tud fogadni. Ezt sem fogja senki más megmondani. Adsz, s ha túl sok neki, kicsit visszaveszel magadból. És amikor azt érzed, hogy ő nem szeret eléggé, mindig azonnal tedd fel a kérdést, én szeretem-e őt eléggé? Nekem elég-e ő, úgy, ahogy van, szőröstől, bőröstől?

"a múlt és jelen férfiai közt vívódó félig-meddig nő"
Először is, nő vagy, és kész. Nincs olyan, hogy félig-meddig nő, hacsak éppen nem most próbálod átműtetni magad férfivá, de még akkor is megkérdőjelezném, hogy nem maradtál-e belül nő.
A múlt minden férfija benne van ebben a nőben. Ettől nő. Ha kizárod őket, csak akkor lesz harc, és akkor ingáznak a múlt és a jelen között. Akitől már nem akarsz semmit, annak köszönd meg, amit kaptál, és mondd azt, van egy helyed a szívedben, és most elengedlek a saját életedbe. Ha akarsz tőle valamit, akkor azt mondd meg neki. És azt akard. Így válik egyértlművé, ami homályos, benned. Ha azt akarod, hogy a múltadként legyen a jelened, akkor először fogadd el teljes szívvel a múltat úgy, amilyen, ne akard megváltoztatni, kisminkelni. Ha a jelenben akarod őket, akkor is döntened kell. Ha nem tudsz egy mellett dönteni, akkor dönts mindegyik mellett, de a szerepek, amiket az életedben kapnak, különbözőek lesznek, lesz apapótló, lesz férj, lesz szerető, lesz haver. Én ezt még nem próbáltam, de attól még működhet De sorrend lesz közöttük, és szerintem, lesz egy, akit komolyabban fogsz venni, mint az összes többit. Én ezen a nyomon indulnék el. Ebben a komolyságban nincs annyi rózsaszín, sem annyi lufi, de erő van benne, erő, hogy elviseld azt, ami általaelindul(t) feléd :)

és még valami "szeressen, csak engem,"
és most nagyon komolyan gondold végig ezt a magadban elhangzó kérésed, vágyad. Te hogy éreznéd magad, ha egy férfi ilyet kérne tőled? Nos, innen, messziről is, látom a hajad, ahogy lobog, miközben menekülsz :D

fotó: zsolt.ro

© Gergely Edó

2014. december 27., szombat

Ünnepi piros posztóban

Karácsony előtti héten vezetett és csendes meditációk voltak. Előtte, közben beszélgetések. Készültünk az ünnepi stresszkitörésekre. Hajaj. Hogy kinél hogyan vált be a készülés, nem tudom, hogy egyáltalán szükség volt-e rá, azt sem tudom. Nekem igenis szükségem volt rá.

24-én reggel felvettem a pirosharisnyámat, mellé piros mala a nyakamba, piros fülbevaló és a szép, virágos ruhám. Így fogtam neki pár kisebbfajta kitakarításnak, tortasütésnek. Mintha valami nagy bálba indultam volna, pedig nem, csak bele az egyre szikrázobb, egyre sűrűbb levegőbe. Ami aztán délben fel is robbant. Nem olyan nagyot, mint máskor, de nekem ez is bőven elég volt. Megbeszéltük ugyanazokat a dolgokat, mint amiket száz éve beszélünk, s bár látom, hogy ezek a megbeszélések vagy veszekedések sehová nem vezetnek, mégis, akkor, ott, amikor van, ez van. Ami változott valamennyire az idők folyamán, az az időtartamuk. Egyre csökkennek. Ami most változott egy nagyot, legalábbis amiről tudok, az az én hozzáállásom, ami bennem történt.

Régebb egy ilyen veszekedéskor teljesen elveszítettem magam, hetekig ültem a kád szélén és sajnáltam magam. Önostorozás, önsajnálat, mikor melyik esett jobban, azt műveltem, s szorosra zárt ajkakkal és szemmel sírtam rendületlenül. Aztán egyszer a drága tányérkészletből egy mélytányért odacsaptam levessel együtt. Azóta tudom, mi az a pozdorja. És milyen nyitott szemmel és még nyitottabb szájjal ordítani, s azt is, hogy valamelyik életemben voltam szophialoren is. Tudom, milyen erő van ebben a szenvedélyes ordítozásban, és hogy ha átadom magam neki, de az éber énem kikapcsol, abban a pillanatban pusztítóvá válik. Most a beszélgetés végén azt éreztem, mindenem fáj, éreztem a gombócokat a torkomban, hogy fojtogat a sírás. Szó nélkül felálltam és méltóságteljesen bevonultam a budiba. Mert a másiknak ehhez semmi köze. Ez az én dolgom, és én ezt elrendezem. Nyitott szemmel maradni, nyitott szemmel maradni. És sírtam, nyitott szemmel, félig nyitott szájjal. Nem hisztériázva, nem látványosan, a másik számára ügyet csinálva belőle. Nem akartam tőle semmit. Csak benne akartam lenni abban, ami éppen volt bennem, egyedül. A fájdalomban és a szomorúságban. A budival csak egy baj van. Ott van egy jó nagy tükör. S mivel megtanultam, hogy ha nyitott szemmel sírok, akkor annál az érzésnél maradok, ami éppen van és hamar túlesek rajta, hát nyitott szemmel néztem a tükörben báli piros magam, ahogy sírok. No, így nem lehet sokáig sírni. Mert az ember mindenfélét lát. Főleg azt, ami van. És azon már nem lehet úgy sírni, mint amikor az ember a vádolásokban, önsajnálatokban fetreng. Sőt, gyorsabban elmúlik minden, mint szeretnénk, és átveszi helyét az, ami van. Ami nekem tökéletesen, valóban tükrözödött. Egy nem tudom hová és mire készülő ünnepi piros posztóba öltözött kócos kontyú negyven felé közeledő nő, ahogy ül a budin, kibőgött szemmel, és egyszer csak rájön, ami volt, elmúlt. Ami volt, elmúlt. Úgyhogy összeszedtem magam és kimentem a konyhába. Befejeztem a tortát. Utána jött az angyal. És a végén megettük a tortát. És a hivatalos ünnep olyan lett, amilyen. Finomvegyes. Mindenfélés. Nem volt benne olyan sok sok szeretet, sem olyan sok sok boldogság. Pár csillagszóró, gyertyafény, ének és vers volt benne, de csak olyan miénkesen, nem olyan képeslaposan.

Hogy az a nagy képeslapos és facebook családifotós boldogság nekünk azért nem sikerül, mert mi olyanok vagyunk, amilyenek, vagy mert én kicsi boldogságot kértem az angyaltól, vagy mert piros posztóba öltöztem, nem tudom. De valami azért mégiscsak sikerült, nem benneragadni semmiben, sem az örömben, sem a szomorúságban. Úgyhogy jó sokszor éreztem a szívemet.

És illusztrációképpen egy másik kép, amikor szintén kötelező lett volna a boldogság, de nekünk akkor sem sikerült olyan hagyományosan, csak olyan miénkesen, margarétásan :D



© Gergely Edó

2014. december 22., hétfő

csak egy őszinte, egyszerű igen

Nem alakítottam, alakult. Megkaptuk, mert ajtót nyitottunk neki. Ezen a héten nem fogunk ászanázni. Nem kell kipipálnotok a listátokon, hogy, na ez is megvolt, ezt is megcsináltam, mármint a jógát. Hogy megveregesd a vállad, a sok minden csinálása közepette még erre is jutott időm, hogy beugorjak Edóhoz, kicsit megnyújtóztassam ezem, azom, hogy fitt és éber legyek az ünnepen, és a lelkiismeretem legyen tiszta, hogy én most már igazán ünnepelhetek. Hát nem. 

Nézzük meg, mi az ünnep. Igazából azt, hogy mivé vált az évszakok természetes váltakozásának, a nap járásának megünneplése. És ez nem ma vált azzá, ami, hanem csak most fokozódott fel. Vagy, mivel a mosthoz viszonyítunk, ez intenzív. A határidő. Határidőre, az ünnepek előttre fejezd be minden munkád a munkahelyeden, az otthonodban, pörgesd jól fel magad, aztán utána úgyis lesz időd pihenni. És amire az ünnepi hangulatban leroskadsz, épp csak elkezdesz lelassulni. Odáig nem jutsz el, hogy pihenj is, mert arra kezdődik az új év, ahol aztán mindenki feltételezi rólad, hogy hát hiszen pihentél, megújult energiákkal vetheted be magad a kizsákmányoltatásodba. 

A lelassulás novemberben kezdődik, az advent ennek már csak a tetőzése. Halottak napja körül, amikor látványosan elkezd nőni a sötét. Amikor a nehéz kétszer olyan nehéz, s a tehetlenség hűségesebb társad lesz, mint a saját halálod. Ha ebbe beleereszkedsz, akkor könnyűvé válik a nehéz, mert a természetet, a természetest éled, ráfekszel erre a folyamatba, bele ebbe az áramlásba, és azt éled meg, amit kér tőled, oda mész, ahová visz. És ezen az útadon meg vagy támogatva.

Önvizsgálathoz is vihet, de méginkább megéléshez. Még csak nem is elfogadáshoz. Abban is van valami szemernyi kis gőg. Én elfogadom ezt vagy azt. Mintha ehhez lenne hatalmunk. Mintha lenne választási lehetőségünk. De ha megélem azt, ami van, akkor belesimulok és beépítem, és akkor a félelmeim, a haragom, a kudarcom, az árnyékaim mind erővé, a fény üzemanyagává tudnak változni. És abban, hogy azt élem meg, ami van, benne van az erős igen, és az erős nem. A határozott nem igazából határozott igen. Csak a képmutató, határozatlan igenek és nemek nemek, mert elutasítanak, kizárnak, gyengítenek. Ha élesen benne maradsz abban, ami van, akkor hirtelen minden kitisztul, letisztul, és már nem akarsz sem megérteni, sem elfogadni, sem megmagyarázni semmit. Bőven elég az, ami van. És úgy hajtasz fejet ez előtt, az életed és a sorsod előtt, hogy már még önmagad előtt sem akarsz hősködni, nincs benne semmi lám, lám, csak egy őszinte, egyszerű igen.

És akkor megengeded magadnak, hogy az ünneped olyan legyen, amilyen. Ha szomorúságot hoz, akkor azt hoz, ha csalódást, akkor azt, ha magányt, akkor azt. Már nem akarsz a mások kedvéért ilyen-vagy olyan lenni. Vagy, aki vagy, és nem kérkedsz vele. Hogy lám, én megengedem magamnak, hogy szomorú legyek, hogy elrontsam az ünnepet, de te képmutatóan vigyorogsz a nagy mákos fogaiddal. Nincs benned magadat a másik fölé rendelés, hanem helyén van az érzés, ami benned van. Helyeden vagy és elég vagy magadnak úgy, amilyen vagy. És a másik is a helyén van, és elég neked úgy, amilyen. Ha ennek a tiszteletnek az alaphullámján rezegnek a többi érzések, akkor rendben leszel úgy, amilyen leszel, ahogyan leszel, a többiek számára is. És ha elmúlik a szomorúság, hagyod elmúlni, nem ragaszkodsz hozzá, de hogy hiszen mennyit dolgoztál ezért, hogy ezt most megengedhesd magadnak. Nem. Hagyod elmenni, és hangolod magad a következő érzésre, hogy az is átrezeghessen rajtad. Együtt haladtok, te, és az érzéseid. Hogy ezzel nem leszel lojális az előző pillanathoz? Az lehet, de az élet áramlásához igen :) És az élet áramlásához hozzátartozik minden, ami most van. A csinnadratta és a nagy vásárlások is. Lehet, hogy ez egy árnyékosabb rész, de hozzátartozik. És akkor már nem a mindentudó és mindenkinek kiosztó pozicióból látsz és élsz, hanem egyszerűen benne maradsz abban, ami van. Nagy erő van ebben. Nincs benne megváltás, segíteni akarás, a dolgok jóra fordításának csökönyös vágya. Nincs benne semmi erőlködés. Csak vagy, azzal, ami van, együtt haladsz vele. És tudod, a fény, ha csak egy mákszemnyit is, de elkezdett nőni. És erre a mákszemnyi változásra figyelve láthatod, ez a növekedés nem a te érdemed. Sem a kinti, sem a benti. 

És akkor tágra nyitott szemmel meg tudod csodálni mindazt, ami van. Ezt a hihetetlen rendezést. Amiben mindennek helye van, és amit tökéletesen megérteni soha nem fogsz tudni. De együtt táncolni táncolhatsz, és énekelhetsz, és foroghatsz. Élhetsz. Mindhalálig.


© Gergely Edó

2014. december 15., hétfő

Advent a vonaton

A képzésen egész nap a halál témáját jártuk körül. S akkor, mintha ez nem lett volna elég, este ellobogtam Singer Magdi könyvbemutatójára. Mindhalálig. Ez a könyv címe, Mindhalálig. Nem tudom miért, összekevertem azzal a szóval, hogy holtomiglan/-diglan, gondoltam, nekem ez nem hiányzik, de Magdi hiányzott. Érte mentem. Szerinted vigyek egy könyvet az enyémből neki? kérdeztem meg Zsoltot most is, mint mindig, amikor bizonytalan vagyok és szükségem van a külső, józan fejre. Hát persze. De mi van, ha megharagszik rám? Ugyan miért haragudna meg? Hát mert a válásszakértőket kritizálom az egyik írásban. Nem hiszem, hogy ő ezért megharagszik, felelte Zsolt, ha meg megharagszik, akkor legalább jól összevesztek s kész, tette hozzá, s huncutul kacagott mellé, ahogy szokott, amikor kinagyítja a félelmem, csavar egyet rajta, s az orrom alá dugja.

A Macska bazsalikommal című könyvem több év írásaiból állt össze. Amikor az Egy smink jobbról, egy smink balról című írásomat írtam, épp megint a válságainkat éltük. A mi mindennapi válságainkat, add meg nekünk ma, sose kértük, mégis mindig kapjuk, míg csak meg nem szokjuk alapon. Akkor hívta meg Babi, aka Sütő Annamária Magdit egy kolozsvári könyvbemutatóra. Elmentem, de nem kívánkoztam. Mindjárt kiderül, hogy miért is mentem el. Magdi persze elragadott. Nem lehetett védekezni ellene. Ott volt, és hatott. Anélkül, hogy bármi ilyen szándéka lett volna. Mert a szándéknélküliség a legerősebb hatóanyag, instant. Ilyen volt Magdi, ilyen instant. Utána kimentünk egy teraszra. Amikor kezdett számára világossá válni, hogy mi Zsolttal egy pár vagyunk, a bennem duzzogó sértett maca megszólalt és magyarázott. Igazából nem olyan igazi pár vagyunk, csak szülőtársak, lakótársak, munkatársak. Hát azért ennél többek, élettársak is, tette hozzá Zsolt. Még!, villantam felé, vagy csak akartam villanni, de a hangom elárult. Magdi rámnézett, bele a szemembe, és csak annyit kérdett: És nem fáj? De, fáj, feleltem.

Pont ez elől a fájdalom elől igyekeztem elfele, iszkoltam ki, bele a dühbe, a sértődésbe, a válni azért még nem akarásba. Pedig a vál-ság is egyfajta vál-ás. S amikor a segíteni akarók erre rátesznek egy lapáttal, minden válságnál a válást szorgalmazva, akkor elveszítem a kapcsolatot a mindkét oldallal, és egyoldalúvá válok. S akkor így írok, ahogy az a cikk is lett, a sminkes, kicsit sántítva, kicsit egyoldalúan, kicsit védekezve, kétségbeesve, szomorúan.

Nos, ezért az írásért féltem találkozni Magdival, hogy nehogy megsértődjék, ugyanakkor azért az egy mondatáért vágytam rá. Vágytam arra a metsző direktségre, ami mégse sért, hanem gyógyít.

Beestem a könyvbemutatóra. Azt hiszem, a közepénél tarthattak. Egyből átjött, hogy itt valami másról van szó, mint amit én gondoltam, itt arról van szó, amiről egész nap a képzésen is, a halálról, s ennek tükrében a mindannyiunk számára legéletbevágóbbról, az életünkről. Csalódottan mentem el, ugyanis nem volt készpénzem, így nem vehettem könyvet. Bár örültem, hogy kaptam pár Magdi ölelést, jószót, tekintetet, szívesen öleltem volna a regényt is. De senki nem tudott bankautomatát a közelben. Kiléptem, aztán, olyan tíz méterrel az átjáró előtt, átvágtam az úton. Közben ment magamban a szöveg, hogy nem értem magam, miért nem bírok elsétálni az átjáróig, miért nem tudok soha rendes lenni. Hát, ahogy átérek, ott egy bankautomata. Nagy mosoly, pénzt gyorsan ki, futás vissza, és még elkaptam az utolsóelőtti példányt.

Hazafele pedig kiolvastam a vonaton. Advent, ez volt bennem. Adventi ajándék. Egy hosszú regényt egyszusszra kiolvasni, ilyen gyermekkoromban volt utoljára, a Dumas korszakban. Magával ragadott a könyv. Rárímelt mindazokra a belső folyamatokra, amikben a mostani képzésen voltam benne. S miközben olvastam a mintha csak saját gondolataimat, kalapot emeltem az előtt, ahol én még nem tartok. A szerénység, a visszafogottság, a szívben érett bölcsesség előtt. Az előtt az ítélkezésmentesség és szándéknélküliség előtt, amivel Magdi mégis véleményt formál. De ez a vélemény nem vita-vélemény, hanem kaleidoszkóp, ahány élet, annyi lélek-tükör, annyi sors, annyi kapcsolódás, összekapcsolódás és folyamatos, szüntelen változás.

Hamarosan ismét meghal egy év, 21-én a legsötétebb az éjszaka. Hogy addig hogyan vészeljük át a határidőket, nem tudom. Csak azt, hogy tegnap hazaértem, és minden intenzívebb, erőteljesebb és finomabb volt, mint máskor. Itthon aztán vártak ők hárman, Zsolt, Márkus és a macska, s hogy teljes legyen a kép, Márkus reggel bazsalikomot hozott nekem az ágyba :) Egy kis, száradt bazsalikomlevelet :D

Mindenkinek mély készülődést, jelen-létet!


Fotó: Sütő Zsolt

© Gergely Edó

2014. december 3., szerda

Macska bazsalikommal - Kolozsvári könyvbemutató

Ha a blogom ősolvasója voltál, ha szeretted a transindexes cikkeimet, vagy a cimborás, közoktatásos írásaimat osztottad ezerrel vagy csak száznyolcvannal a facebookon, akkor gyere el. S ha ki nem állhatsz, akkor is gyere el. Utána vagy állhatsz, vagy bebizonyosodik, hogy igazad volt, így is, úgy is lesz egy jó estéd. Így Mikulás előtt :D
 
Várunk szeretettel az Ábel kiadóval közösen új könyvem bemutatójára, a Gaudeamus könyvesboltba december 4.-én délután 6-kor. Hozz magaddal csicseregnivalót, vagy hallgatnivalót. Mindkettőt nagyon szeretem :D

 

© Gergely Edó