2014. november 20., csütörtök

Kozmetikus kertészem

Örök életemben pattanásos voltam. Apám sűrű vére, próbáltam nyugtatgatni magam, de igazából egy picit sem nyugodtam meg, sőt, ugyanis nyavalygásaimra anyám, a porcelánbőrű ugyanezt ismételte, és nagyokat pislogott mellé. Majd, ha lesz szeretőd, elmúlik, nyugtattak meg még jobban, s kamasz énem ettől még idegesebb lett. Miért múlna attól el? Aztán lett szeretőm, s egy cseppet sem múltak el. No, legalább nem fölöslegesen nyugtalankodtam, igazam lett, gondoltam magamban. Majd, ha lesz gyermeked, jött a már sokkal bizonytalanabb vigasz, de már senki nem hitt benne, csak úgy mondták, azt hiszem.




Meg is jött a baba, és ahogy akkora lett bennem, mint egy mákszem, az arcom úgy kirittyegett, mintha paradicsomkert akart volna nőni rám. Ilyen csúnya kismama leszek? nézegettem magam ijedten a tükörben. Egyél szőlőt, mondta anyám, az tisztítja a vért. S a sok szőlőtől, amit megettem, s ami egyébként egyik kedvenc gyümölcsöm, ki is nőtt rám a paradicsomkert. Versenyezhettem volna egy pattanás szépségversenyen.

Akkoriban Bukarestben laktam, s a cégnél, ahol dolgoztam, volt egy kolleganőm. Nem tudtam róla, hogy a felső tízezerhez tartozik, a férje által. Felső tízezer ide vagy oda, neki is volt paradicsomkertje, ami azonban egyszer csak kezdett eltünedezni, és virágoskert nőtt helyére, kivirult, kitisztult az arca. Hogy csinálod? kérdeztem bőségesen irigykedve. Egy kozmetikusnő csinálja, nagyon kemény, menj el hozzá. Bejelentkeztem, fogadott, és egyből látta a paradicsomkertemet, no meg azt is, hogy ruhatáram nem tízezer méter magasból vettem. Valamiért mégis elfogadott. Csak akkor fogadlak el, ha betartod, amire kérlek, mondta, fölöslegesen nem dolgozom. Rendben, álltam rá az alkura. Tudd meg, ezt a munkát más nem végezné el, figyelmeztetett, és nekem állott. Egy órán keresztül csak nyomkodott, a végén, amikor végre ránéztem, úgy nézett ki, mint egy mészáros.

Eleinte gyakran találkoztunk, én pedig mindent úgy csináltam, ahogyan ő kérte. Vigyáztam magamra, nem sajnáltam a tükör előtt, s nem a könyveim előtt tölteni azt a plusz öt percet, nem matattam állandóan az arcom. Lassan kezdtük leszüretelni a paradicsomot, s ahogy szüretben lenni szokott, összeért a tekintetünk, a lelkünk. Mesélt magáról, arról, hogyan lett román tanárból bőrgyógyász azért, hogy a saját paradicsomkertjét tudja megérteni, hogyan menekült el  a Moldvai Köztársaságból egy tönkrement házasságból két gyermekkel, odahagyva vagyont, karriert, s kezdett mindent elölről Bukarestben, a felső tízezer egyik legkiválóbb bőrgyógyász kozmetikusává válva, hogyan dolgozik szüntelen, mert a jég hátán, a sivárság hátán is meg kell élnie.

Én is meséltem neki a párkapcsolatomról, a babáról a hasamban, aki az ő asztalán mozdult meg először, amikor már a simigéléseknél tartottunk, és, amikor az írást említettem neki, nekem ajándékozott egy dedikált verseskötetet. Ő írta. Nagyon sokat tanultam tőle, amint ott feküdtem az asztalán, és hallgattam nyugodt, ugyanakkor határozott hangját. Elsősorban azt, hogy nem szabad feladni, elkeseredni, még akkor sem, ha úgy nézünk ki, mint egy érett paradicsomkert. Hogy a test és lélek ápolása nem valami önző hóbort, hanem az, hogy vigyázok magamra, arról is szólhat, hogy tisztelem magam, és tisztelem azt is, akinek megmutatom az arcomat. Vagy arcaimat, ha arról van szó, hogy kialakul az a mélyebb kapcsolat, amit nem is értünk miért, hogyan, egyszerre csak van, és az ember elidőz benne, időtlenül, mint ahogy én is azon a régi télen, kozmetikus kertészem keze alatt. Azóta is, amikor a külsőmet ápolom, gyakran eszembe jut. Hangját magamévá tettem, és most már az én belső hangomon szól hozzám, sose add fel, tartsd be a fokozatosság elvét, légy kitartó, és mosolyogj, a versek bennünk élnek s ragyogásunkban tükröződnek.



(Cimborának)

© Gergely Edó

2 megjegyzés: